Lelki egyensúly a családban - BOLDOG gyerek


Filmajánló - A jegygyűrű

Filmajánló - A jegygyűrű

 

 00_51.jpg

Sara Rose (Patricia Heaton) és vőlegénye azt tervezik, hogy kibővítik a családi szőlőbirtokot úgy, hogy megveszik a szomszéd, Nick (Tony Lo Bianco) földjét. Egy régi eljegyzési gyűrű felbukkanása azonban felfed egy szenvedélyes történetet, mely Nicket és Sara anyját köti össze. Amint az ingatlan ügylet megvalósulása veszélybe kerül, Sara azon kapja magát, hogy vonzódik Nick unokaöccséhez, Tonyhoz (Vincent Spano) és gondosan szőtt tervei összekuszálódnak.

A teljes film az alábbi linken megnézheted:

https://www.youtube.com/watch?v=favvVtmBfMQ&feature=share

Filmajánló - A jegygyűrű Tovább
Hol vagytok nőies nők? Müller Péter írása

Hol vagytok nőies nők? Müller Péter írása

00_18.JPG

Vajon mit lát a feleség a férj tekintetében? És miért vált a nőből szabadságharcos a férfi oldalán? Müller Péter heti jegyzete arról, hogy a párkapcsolat miért alkímia, és mi hogyan változunk benne.

Most olyasmit teszek, amit nem szabad. Nem szabad a két nemről külön beszélni. Egyrészt, mert Férfi és Nő mindenkiben benne van. Ha mélyebbre nézel magadban, látod, hogy lényednek legbenső rétege már nem "férfi" vagy "női" lelkület. Másrészt, mert kölcsönösen egymásban élünk: egy férfiről meg lehet mondani, milyen a felesége, és egy nőről is, hogy milyen "férfikezekben" van.

Tudod, mennyire lesugárzik rólunk a társunk? Vagy ha nincs, a magányunk? Régóta figyelem ezt a sugárzást. Egy nő, ha jól éli meg a magányát, kifejezetten megszépül. Az anyaságtól is persze, de főleg, ha egy olyan férfi mellett él, akinek a lénye gazdagítja. Egy nőn látszik, milyen "kezekben van". És az asszony hatását is látni a férfin. Lehúzhatja, föl is emelheti a férjét. Például úgy, hogy nem engedi méltatlan dolgokat művelni. Minden, de minden látszik rajtunk! Még az éjszakai szeretkezés minősége is. Ne feledd, hogy a párkapcsolat: alkímia, ahol egymást kölcsönösen átváltoztatjuk.

Egyszerre vagyunk varázslók és elvarázsoltak.

Íme, néhány felelőtlen jegyzet, külön a mai nőkről.

Mivel póluscsere történt, a nők vállalták föl manapság az elárult férfi tulajdonságokat. Övéké lett a spirituális oldal. Többet olvasnak lélektani, vallási vagy ezoterikus műveket. De még szépirodalmat is. Sok nő panaszkodik, hogy a társa "nem érti meg". Nem érdeklődik az élet mélyebb, lelki kérdései iránt. Leragadt a létharcban, a "hajtásban", az anyagi síkon folytatott háborúkban. Itt éli meg kudarcait vagy diadalát. Nem ér rá "lelkizni", főleg fölnézni az Égre. "Mutterialista" lett. Nejének szellemi érdeklődését lenézi, sőt, néha hülyeségnek tartja.

A könyvpiac színvonala persze különböző. A gagyitól a valódiig minden található itt. De a test és lélek harmonizálása, az egészséges életmód, az örök emberi értékeknek, a boldogságnak, a szeretetnek, a halhatatlanságnak, az élet értelmének a keresése, de még a saját lelkének a megértése is jellemzőbb a nőkre, mint a férfiakra.

Sok párkapcsolatot ismertem meg. Kevés volt közöttük az olyan, ahol ne a nő lett volna a "mélyebben látó", a bölcsebb, a szellemibb.

A mutterialista férfi nem nőtt fel egészen - ezért a mai nőnek gyakran kell a férjével anyaszerepet játszani. Ebben a helyzetben sajnos számolnia kell azzal, hogy nem a férje az, aki a legjobban megérti őt.

Egy ideális párkapcsolatban a férj az, aki a feleségét a legjobban ismeri. Ez ma ritkán van így.

A nők többsége a mélyebb dolgokat - vagyis a lelki kérdéseket - rendszerint nem a férjével, hanem a barátnőjével beszéli meg.

Ha valaki kutatja a gyorsan terjedő "melegség" okát, tanácsolom, elsősorban itt keresse, és csak aztán a szexualitásban és a genetikában. A nő jobban megérti a nőt - sorstársak lettek. Bajtársak. Barátok. Segítenek egymásnak élni, még akkor is, ha a testi kapcsolatuk régen megszakadt már.

A valódi, tehát az eredeti helyzet - ami régóta csak az álmainkban él már! -, hogy egy nőt senki sem érthet meg úgy, mint a férfi, akivel él. Az "igazi" férfi rendelkezett még értő tekintettel. Feleségének látta a lelkét. Gondolatát kitalálta. Még a fülcimpájának érzékenységét is érezte.

Az anyja nem ismerte úgy a nőt, mint a férje. (Ennek emléke, hogy a Biblia "megismerésnek" nevezi a szeretkezést.) Belenézni egy férfiszembe azt jelentette az asszonynak, hogy íriszében ott tükröződött egész valója - csak Isten tudott úgy nézni rá, mint egy szerető férfi. Tudom, hogy ez egy botrányosan "cikis" mondat - de ha egy nő szerelmes, ma is így érzi: cikisen! Nincs olyan pszichológus vagy párkapcsolati tanácsadó, aki ezt a pillantást pótolhatná.

Ilyen ugyanis a valódi férfitekintet. Látó. Értő. Megismerő. Szemünk azonban, amellyel manapság nézünk, nem ilyen.

A felborult világunkban a nők sorsszerepe lett a magasabb értékek keresése.

A másik: a szabadságharcosé. Az eltorzult férfivilág évezredek óta egyre ocsmányabbul bánt a nőkkel. Most, az idők végén elérkezett a lázadás pillanata.

Sok nő igyekszik a saját lábára állni. Ha kell, magányosan éli az életét. Nem jó, de inkább egyedül. Bebizonyítják, hogy ebben a könyörtelen létküzdelemben a férfiaknál sokkal erősebbek, keményebbek és kíméletlenebbek is tudnak lenni. Elő tudnak bányászni magukból olyan erőket, melyek már nem az anya- vagy a szeretőszerephez tartoznak.

"Nekem a férfi csakis az ágyban kell... - mondta egy nőismerősöm. - Arra, hogy igazi társam legyen, ti már nem vagytok alkalmasak. Ne haragudj."

A nők forradalmáról sok könyvet írtak.

Egy biztos. Az uralkodó férfiszemléleten szemernyit se tudnak változtatni. Mert attól a pillanattól fogva, hogy egy nő társadalmi hatalomhoz jut, kénytelen férfieszközökkel küzdeni, és éppen a női értékeit nem tudja érvényre juttatni. (Ha egyáltalán nem torzulnak el benne a felismerhetetlenségig! Ez a hatalom ára.) Teljesen mindegy, hány nő ül a parlamentben. A világot a torz Jang működteti. Ha minden képviselő, az összes államtitkár és miniszterelnök is nő lenne, akkor sem tudnák női módon vezetni az országot, mert nem ez a világrend.

A Mária evangéliuma c. operánk végén, mely a női sors megalázottságáról és tragikus nagyságáról szól, azt énekli János apostol:

"Jöjjön el az anyák kora, végre!"

Messze van még.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20110509-hol-vagytok-noies-nok-muller-peter-irasa.html

Kattints az alábbi képre és nézd meg Müller Péter könyveit:

Hol vagytok nőies nők? Müller Péter írása Tovább
A Deák lépcsőjén keresztbe feküdt egy férfi

A Deák lépcsőjén keresztbe feküdt egy férfi

Elindult a Hősök Tere-projekt, amelynek keretében 120 önkéntes próbálja meg hazánkban adaptálni a neves szociálpszichológus, Philip Zimbardo hétköznapi hősök kísérleteit. A lényege: minél több jótettel arra buzdítani a magyarokat, hogy megnőjön a bizalmuk egymásban és önmagukban, és levetkőzzék a mindennapos közönyt. A program szerdán kezdődött a Deák téren.

Remeg a kezem. Nekidőlök a korlátnak, keresztbe fonom a karom a hasamon. Lassan lefelé csúszok, a ballonkabátom már a Deák téri koszt söpri. Le kell ülnöm. A lejárat körül kiemelkedő kopott márványkeret épp jó háttámlának, itt mennek le a járókelők a 3-as metróhoz. Becsukom a szemem egy picit, úgy hátha jobb lesz. "Are you OK? Minden rendben?" – szólít meg egy Hop-on-hop-off reklámember pár másodperc múlva. De elrontotta a kísérletet, ez túl hamar ment. 

Újrakezdem. Leülök, de így se telik el fél perc, egy nő hajol oda hozzám, hogy megkérdezze, segíthet-e. "Köszönöm szépen, hogy megkérdezte, nagyon helyesen cselekedett, ez egy szociálpszichológiai projekt arról, hogy idejön-e valaki segíteni, ha nyílt utcán valaki látszólag rosszul érzi magát." Orosz Gábor, szociálpszichológus taníttatta be velem ezt a szöveget, mielőtt kirajzottunk az egyik legfrekventáltabb budapesti csomóponthoz, hogy lemérjük az emberek segítőkészségét.

lőre mondta, hogy nem kell majd sokáig várnom: rendezett ruhában voltam, ápoltan, sminkelve, fejem búbján napszemüveg. Kontrasztként utánam egy férfi ült le ugyanazon a helyen, ugyanabban a testhelyzetben. Rajta kopott farmer, haja félig felnyírva, kissé bozontosan, háromnapos borostával. Eltelik egy perc, kettő, talán három, de több nem. Egy fiatal fiú, aki egyszer elhaladt mellette, visszafordult, hogy segítsen. 

A harmadik kísérlet már rizikósabb, egy hatvan körüli nő fekszik végig a közeli padon. Öltözéke nem feltűnő, nagykabát van rajta és hosszú szoknya, táskáját maga mellé teszi, szemét ő is becsukja. Senki rá sem hederít. A kísérlet vezetője látja, hogy ez a végtelenségig is eltarthat, ezért instruálja a nőt, hogy feküdjön le a pad mellé a földre. Így is eltelik jópár perc, mire egy szakadt férfi odatáncol mellé, és mellékfekszik. Hangosan gúnyolódik a nőn, talán bolond, talán ittas. Erre egy öltönyös fiatalember odasiet és megdorgálja a férfit: "Nem szégyelli magát, ahelyett, hogy segítene! Takarodjon innen!". Aztán felsegíti az asszonyt.

A negyedik bátor – kell ugyanis némi kurázsi ahhoz, hogy az ember nyílt utcán kiszolgáltassa magát a járókelők kényének – a felüljáró lépcsőjén keresztbe fekszik, magas, fiatal férfi, ápolt külsővel, széltében szinte egészen elfoglalja a lépcsőfokot. Neki sem kell több pár másodpercnél, hogy segítségére siessen egy fiú, aki felfelé tart. Orosz Gábor szerint ez esetben is várható volt a sebes reakció: minél inkább útban van valaki, annál hamarabb segítenek, de ha valakin látszik, hogy nem hajléktalan, ahhoz is könnyebben odamennek, mint egy szakadtabb emberhez.

De más tényezők is közrejátszhatnak: minél többen vannak az utcán a segítségre szoruló körül, annál kevésbé számíthat segítségre. Hogyhogy? Mert megoszlik a felelősség, mindenki a másiktól várja, hogy megoldja a helyzetet (bystander-effektus). És hogy nő vagy férfi segít-e inkább: előbbiek azért hajolnak oda, mert gondoskodóak, a férfiak meg azért, mert az önzetlen cselekedet révén hétköznapi hősökké válnak.

Bystander-effektus
A szociálpszichológiában bystander-effektusnak hívják a járókelők közönyét, amire először 1964-ban figyeltek fel, amikor New York Queens negyedében nyílt utcán megölték a 28 éves Kitty Genovesét. A két késszúrással hátba döfött nő hiába kiabált segítségért, nem reagáltak az emberek. A pszichológusok ekkor kezdték el vizsgálni az áldozat után Genovese-fenoménnak is elkeresztelt magatartást, és kísérletekből kiderítették, hogy ha tömegben kerül valaki bajba, csupán a járókelők 40 százaléka segít, ha azonban csak egy ember van a közelben, ő 70 százalékos eséllyel lép közbe. Azóta számos kísérlet készült, a legutóbb, 2014 februárjában a norvég S.O.S gyermekfalu készített kampányához egy videót, melyben egy 11 éves didergő kisfiút ültettek le egy oslói buszmegálló padjára. 

 

A hétköznapi hősiesség nem közömbös a magyaroknak, bármennyire is furcsa. Ez nem csak a fent leírt szerdai kísérletből derült ki. A Hősök Tere-projekt kitalálói közvéleménykutatást végeztek, és a kérdezettek 1 százaléka negligálta csupán a kérdést. A legfontosabb jellemzők pedig, amelyekkel egy hétköznapi hőst leírtak: bátorság, erő, segítőkészség, önfeláldozás, önzetlenség, figyelmesség. A kezdeményezés célja, hogy minél több honfitársunk vértezze fel magát ezekkel az attribútumokkal, mert akkor jobb lesz a világ. De már attól is, ha felismerjük saját közönyünket: mert akkor a következő ilyen esetben talán mégis rászánjuk magunkat, hogy cselekedjünk, még akkor is, ha sokan vannak körülöttünk, és könnyebb lenne elsumákolni.

A közönyös, széteső társadalom ellenharcosaihoz itthon már százhúszan csatlakoztak önkéntesként, a következő hónapokban pedig többször találkozhatunk velük Budapesten és országszerte. A programok között lesz konferencia, kiállítás és szabadtéri fesztivál. Június 15-én például a Budapest Parkban lesz egy Helló Hősök esemény, utána pedig 20-án önként jelentkező felső tagozatos tanárokat képeznek ki az egész országban, hogy azok továbbadják a pozitív attítűdöt a gyerekeknek.

További információk Facebookon, illetve a projekt honlapján elérhetők.

Forrás: http://hvg.hu/kultura/20140326_Az_vagy_amit_teszel

 

A Deák lépcsőjén keresztbe feküdt egy férfi Tovább
Mesepszichológia: a sárkányok néha megszelídülnek, de vajon a “helikopter szülők” is?

Mesepszichológia: a sárkányok néha megszelídülnek, de vajon a “helikopter szülők” is?

Kádár Annamária. Fotó: Sütő Zsolt

Megtanulhatjuk, hogy az érzésekkel soha nem vitatkozhatunk, ahogy azt is, hogy miért olyan fontos a gyerekeinkkel töltött minőségi idő. Bárhogy is próbáljuk szülőként megúszni, az érzelmi intelligencia fejlesztését magunkon kell kezdeni – derül ki Kádár Annamária könyvéből.

Júniusi megjelenése óta toplistás, felkerült a Libri Könyvkiadó és a Bookline sikerlistájára, sőt mindkettőn listavezető is volt. Jelenleg a Bookline heti sikerlistáján az első, a havi topban pedig a második helyen áll a Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban című kötet. Mi Kádár Annamária sikerének a titka? Mire érzett rá a marosvásárhelyi pszichológus szerző?

Egészen biztosan nemcsak „ráérzésről” van szó. Kádár Annamária dolgozott iskolapszichológusként is, diplomamunkájában és doktori disszertációjában pedig egyaránt gyermekek által írt meséket (több ezret) vizsgált meg – hosszas kutatómunka előzte meg tehát ennek a kötetnek a megírását, és valóban alapos és átfogó képet ad a gyermekpszichológia számos területéről, de különösen a gyermek érzelmi fejlődéséről.

Minden szülő ismeri a jó tanácsot, hogy mindig a gyermek korának és érzelmi fejlettségének megfelelő mesét válasszon, de hogy ez menyire fontos és milyen, valóban komoly hibákat lehet itt elkövetni, azt már csak kevesen tudják. Sokan legfeljebb csak sejtik, hogy mi mindentől fosztjuk meg a gyereket, ha egyáltalán nem mesélünk neki, és a veleszületett meseéhségének a kielégítését esetleg csak a tévécsatornák kínálatára bízzuk.

A mese jelentőségét egyre inkább felismerik, és nemcsak a gyerekpszichológusok, akik a „gyógyító meséket” használják fel, de a meseterápia egyre nagyobb teret nyer a felnőttek gyógyításában is. Ennek ellenére gyakran még mindig pejoratív értelemben használják valakire, hogy „mesevilágban él”, vagyis a valóságtól teljesen elrugaszkodottan – ami felnőtteknél talán még néha indokolt is lehet, de gyerekek esetében alkalmazni enyhén szólva is mélységes tudatlanságról árulkodik.

Különösebb pszichológiai ismeretek nélkül is sejthető, hogy az érzelmi háztartásunk megalapozása gyermekkorban történik, ezért nagyon nem mindegy, hogy kiktől, kiknek a példáján keresztül tanulja meg a gyermek. Szülőként nem árt tehát tudatosítani magukban, hogy a hősökkel való természetes és önkéntelen azonosulás révén mekkora jelentősége van ebben (is) a meséknek.

Érzelmek pró és kontra

Érzelmeivel időnként mindenki egy kicsit hadilábon áll: gyakran gondoljuk úgy, hogy csak a baj van velük, és lehet, hogy ha tisztán racionálisan működnénk, sok fejfájást megspórolhatnánk magunknak – berögződés, amely talán a sok évszádon át uralkodó, az érzelmeket a racionalitásnál alsóbbrendűnek hirdető elméletek következménye.

Pedig az utóbbi két évtized kutatásai teljesen más megvilágításba helyezték az érzelmeket: kiderült például az is, hogy legyen szó bármilyen racionálisnak vélt döntésről, az érzelmek nélkül képtelenek vagyunk meghozni őket. Az „érzelemsérült” beteg (akinek egy bizonyos agyi központja sérült) nem tud racionális döntéseket hozni, bár képes az észérvek módszeres végiggondolására. Ráadásul egyes elméletek szerint döntéseink nagy részét teljesen irracionálisan hozzuk meg, anélkül, hogy ezt sejtenénk. Az érzelem és értelem látszólagos ellentétével egy külön fejezet foglalkozik, amely fel is oldja azt: hiszen a kettő nemcsak, hogy jól megfér egymás mellett, de kölcsönösen ki is egészíti egymást.

Arról tehát már nem nagyon lehet vitázni, hogy az érzelmek valóban nagyon fontosak a gondolkodásunkban is, de mi a helyzet a sokat emlegetett érzelmi intelligenciával, amit Daniel Goleman valóságos bombaként dobott be a köztudatba 1995-ben? Kádár Annamária könyve tisztázza az érzelmi intelligencia körüli tényeket és tévhiteket is, hiszen a pszichológia máig egyik legismertebb fogalma körül valóban nagyon sok a mítosz, és egyes szakmabeliek szemében még mindig „fából vaskarika”. Az érzelmi intelligencia része önmagunk elfogadása, szeretete és tisztelete, és ez az alapja annak, hogy másokat is szeretni tudjunk, és elfogadjunk – hangsúlyozza a szerző.

Mesepszichológia - Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Kulcslyuk Kiadó, 2012

Inkább mi forduljunk vissza

A könyv fejezetei ismertetik például nemcsak a gyerekek érzelmi és értelmi fejlődésének szakaszait (ne ijedjünk meg tőle, nagyon olvasmányosan és szemléletesen!), a korai csecsemő-anya kapcsolat fontosságát, azt, hogy az érzelmek anya általi visszatükrözése mekkora fontossággal bír ezek kialakulásában, de a későbbi párkapcsolati modelleinket is nagyban meghatározó kötődési stílusokat is. Megismerkedhetünk a sajátos gyermeki gondolkodás, logika lényegesebb jellemzőivel.

A mese pedig nem más, állítja a szerző, mint a gyerekszemmel látott világ. Ugyanolyan egyszerűnek és szélsőségesnek mutatja be, mint ahogyan a gyermek valóban megéli, a rá jellemző mágikus világképnek köszönhetően. Ne akarjuk hát őket ebből a világból kirángatni, minifelnőtteket csinálni belőlük, inkább mi tanuljuk meg tőlük a csoda elfogadását. Érezzünk rá újra a belső képalkotás és a játékosság fontosságára, ami felnőttként is átsegíthet a nehéz pillanatokon. Ne neveljük a valóságra őket – inkább legyünk hálásak, hogy a segítségükkel időről-időre mi is visszaléphetünk a mesevilágba, ahol minden egyértelmű és tiszta, mert a gyermeki lélek még nem tűri meg az ambivalenciát.

Ne legyünk helikopterek!

Erich From a könyvben is idézett mondása, hogy nem könnyű megtanulni a szeretet művészetét „Ez ugyanis nem olyan érzelem, amiben könnyűszerrel, passzívan el lehet merülni. Szeretni valakit sokkal több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret egyben”. Kevésbé igaz viszont ez az anya-csecsemő kapcsolatra – legalábbis a gyermek részéről -, amikor is ideális esetben a szeretet nincs feltételekhez kötve, szabadon megélheti a teljes elfogadás és bizalom érzését, amiből aztán egy életen át táplálkozhat.

Ezért is nagyon fontos, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk minőségi időt tölteni a gyermekkel, a jelszónk legyen a slow life!. A szerző szerint ezért van akkora jelentősége a mesének, mint minőségi időnek – és ez a legalapvetőbb feltétel ahhoz, hogy megszülethessen a mese a csodája. Mégis, sok szülő számára talán ez a legnehezebb elvárás: az agyonhajszolt anyuka vagy apuka a nap végén talán legszívesebben már csak beesne az ágyába. De nem szabad megspórolni „az együttlét meghitt örömét és összetartó erejét”. Fontos, hogy a gyerek érezze, vele együtt részt veszünk a meseélményben, nem akarunk gyorsan túlesni rajta, és semmiképp ne próbáljuk meg lebeszélni arról, ha esetleg mindig ugyanazt a mesét kéri – fogadjuk el, hogy neki még dolga van vele.

Természetesen a szerző azt is hangsúlyozza, hogy azért ezen a téren se akarjunk tökéletesek lenni: elégedjünk meg azzal, ha „elég jó meseolvasók” vagyunk. Amitől viszont óvakodjunk, hogy „helikopter szülő” váljék belőlünk. Vagyis olyanok, akik folyamatosan pörögnek, kontrollálnak és beosztják a gyermekük minden szabad percét. Higgyük el, egyetlen gyerek sem kívánna ilyet!

Sok mese, vagy akár éppen film címe kerül elő, jó vagy rossz példaként, de ne várjunk egy tuti listát a jó mesékkel. Viszont ad valami sokkal fontosabbat: iránytűt ahhoz, hogy el tudjunk igazodni, hogy megértsük, a mai mesék közül melyek azok, amelyek nem jók, milyen feltételeket nem teljesítenek, és ezzel szemben melyek az igazán jó mese tulajdonságai.

Készen a csodára

Már a könyv legelején tanulhatunk egy új, legalábbis biztosan csak kevesek által ismert fogalmat: szerendipikusan élni, vagyis készen arra, hogy észre vegyük és elfogadjuk a csodákat. Kádár Annamária pedig hitelesen tudja nyújtani ennek a életformának a mintáját, személyes példákon keresztül mutatja be, hogy hogyan lehet ezt valóban megélni, és „vakmerően optimistán” nézni szembe a hétköznapi kihívásokkal. Megismerkedhetünk még egy másik fontos fogalommal is: a reziliencia a rugalmas alkalmazkodóképességet jelenti az élet kihívásaival, nehézségeivel szemben. És természetesen ezt is gyerekkorban lehet megalapozni, például a megfelelő mesékkel.

Számomra a kötet egyik legnagyobb tanulsága, hogy merjük felvállalni önmagunkat a gyermekünk előtt, és bár ez tulajdonképpen magától értetődőnek tűnne, a valóságban mégis gyakran mennyire nehéz. Merjünk szülőként is sebezhetőek lenni, mert csak így érdemes: „Ha vállaljuk valódi önmagunk felfedezésének kockázatát, meg merjük mutatni szomorúságunkat, dühünket, fájdalmunkat, akkor hitelessé válunk, s ezáltal követhető példává gyermekünk számára is.”

A másik pedig az, hogy a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlesztését természetesen magunkon kell kezdenünk.

A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!”, „Nem is fáj, ez csak egy kis horzsolás!”, illetve az a tipikus (rettenetes) szülői kijelentés, hogy „Mire katona leszel, elmúlik!”. Mit érdekli az most a gyermeket…? Mi mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat, negatív érzésünket kezelné hasonló módon? Szerintem – jogosan – nagyon csalódottak és dühösek lennénk. Jó lenne mindörökre megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel soha nem vitatkozhatunk, mert mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél. Ne mondjuk meg gyermekünknek, hogy mit kellene éreznie egy adott szituációban, például „Szeretned kell a testvéredet!” Tessék mondani, hogyha kell, akkor szeretni fogja?” (…)

A szülő, ha zavarja a gyereke viselkedése, gyakran parancsol vagy prédikál, de az olyan mondatok, hogy „Azonnal hagyd abba!” vagy „Szégyelld magad!” csak fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét, erősítik benne az elfogadhatatlanság érzését. Ehelyett a Gordon módszer megtaníthat arra, hogy hogyan beszéljünk az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „én-üzeneteket” a „te-üzenetek” helyett – bár nagyon nehéz a hibás berögződéseken változtatni, kitartó gyakorlással elsajátítható.

Szülőként mindannyiunknak lehetnek gyenge pontjai, ahol mi magunk is érezzük, hogy hiába látjuk előre, minduntalan akaratlanul is belesétálunk ugyanabba a csapdába. A könyv abban is nagy segítség lehet, hogy ezeket a pontokat megerősítsük, korrigáljuk. Közérthetően és kézzelfoghatóan ad gyereknevelési tanácsokat, az érzelmi intelligencia fejlesztésére pedig konkrét gyakorlatokat is ajánl a családban, az óvodában vagy az iskolában.

És mindehhez már csak bónusz a könyv végén található 10 EQ-fejlesztő mese Lillával és Tündérbogyóval, amelyek segítségével a gyerek megtanulhat szembenézni a félelmeivel, egyedül lenni vagy éppen várakozni: egyszóval kezelni több, számára még bonyolultnak tűnő hétköznapi helyzetet. A felnőtteket pedig arra taníthatja meg, hogy hogyan kell jól kezelni egy képzeletbeli barátot.

Kádár Annamária pszichológus, tréner, a BBTE marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője, az Erdély FM Pszichotrillák c. műsorának szakértője és társszerkesztője, többször tartott már előadást a Nyitott Akadémián is. De vannak, akik a mosolyáról ismerik.

Gyöngyi Annamária Forrás: http://ujkonyvek.egologo.transindex.ro/2012/09/11/mesepszichologia-a-sarkanyok-neha-megszelidulnek-de-vajon-a-helikopter-szulok-is/

A második kötetről itt olvashatsz!

A Mesepszichológia - Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban könyv megrendelhető akár ingyenes kiszállítással az alábbi képre kattintva:

Mesepszichológia: a sárkányok néha megszelídülnek, de vajon a “helikopter szülők” is? Tovább
Mesepszichológia 2.: ne hagyd, hogy a szürke felnőttlét bedaráljon!

Mesepszichológia 2.: ne hagyd, hogy a szürke felnőttlét bedaráljon!

Szülőként szinte naponta elbizonytalanodunk, és felmerül bennünk a kérdés, hogy ezt most hogy csináljam? Vajon jól csinálom? Tisztában vagyunk az egyik „aranyszabállyal”, hogy legyünk következetesek, de valószínűleg félreértjük, és ezért azt tapasztaljuk, hogy hiába ragaszkodunk mereven valamilyen megrögzött elképzeléshez, milyen nehéz azt a nagyon sokféle, különböző módon problémás és kényes helyzetekben betartani – főleg, ha már éppen az önuralmunkat sem bírjuk megtartani.

Kádár Annamária második, Útravaló kényes nevelési helyzetkehez című könyve éppen az ilyen esetekben próbál meg segítséget nyújtani. És mint minden jó gyereknevelésről szóló könyv, természetesen elsősorban az önismeretről és önmagunk formálásáról szól. Szülőként gyakran érezhetjük úgy, hogy most vallottunk kudarcot, és ez már a végső határunk, ennyire tudunk „elég jó szülők” lenni. Pedig vannak még erőforrásaink, csak meg kell őket keresni.

És egyáltalán nem segít ezen, hogy ezerféle – kéretlen vagy kért – jó tanácsot kapunk minden irányból, nap mint nap, mert – ahogy a szerző is megfogalmazza – a gyerekneveléshez mindenki ért, főleg ha a mások gyerekéről van szó. És ott van a másik, tipikusan mai probléma: az interneten próbálunk meg instant válaszokat kapni, és nem biztos, hogy éppen a jóra fogunk rátalálni. Főleg, hogy nem is létezik univerzálisan jó válasz, amely minden gyerek esetében és minden helyzetben ugyanúgy érvényes lenne.

De akkor mit tehetünk? Hallgassunk az ösztöneinkre? Az igazság az, hogy gyakran épp azok nem súgnak semmit vagy kifejezetten tévútra visznek, állítja a pszichológus szerző. Mert amit mi esetleg ösztönösnek gondolunk, az tulajdonképpen „nem más, mint különböző bennünk kavargó elképzelések, elméletek, előítéletek, vágyak és félreértések elegye”. Vagy valami, amit szüleinktől kaptunk hozományul, és eszünkbe sem jutott kételkedni benne.

Saját életmesénket meséljük

A Mesepszichológia 2. legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy az első kötethez hasonló, nagyon optimista, nagyon szerethető stílusban ad útmutatást, amiből könnyen erőt és magabiztosságot meríthetünk. Meggyőz minket arról, hogy mennyire fontos a „hiteles szülői jelenlét”, amit a saját életmesénkkel adunk át a gyereknek. Ahogy a korábbi kötetben a mesehősöktől való tanulásról, a velük való azonosulásról esett főleg szó, most azt is mellé emeli, hogy a nevelés során folyamatosan a saját élettörténetünket is meséljük a gyereknek. És ennek a történetnek hitelesnek és követhető példának kell lennie, mert ebből derül ki a gyerek számára, hogy kik vagyunk valójában: „miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és az is, hogy mikor adom fel”.

Ehhez pedig nagyon is szükségünk van a saját szabad, játékos, gyermeki énünkre, amely a gyerekünkkel együtt örömmel és lelkesedéssel tudja felfedezni a világot – ezért kell tudatosan védenünk, megóvnunk. Nem egyszerű feladat, sajnos sok felnőttnek már nem is igen sikerül kizökkennie az állandó fásultságából – és gyakran a gyereknek is ezt az egy „megoldási” mintát mutatjuk: a beletörődést. Kádár Annamária azt írja erről: „Nem szeretnék olyan világban élni, amelyik csak a szükséges és kötelező dolgokról, a túlélésről, a problémamegoldásról és a haszonszerzésről szól.”

Mérei Ferenc Kurt Lewin korábbi híres kísérletét (ezzel eredetileg a különböző vezetési stílusokat vizsgálták) ismételte meg óvodásokkal, amelyben arra volt kíváncsi, hogy a nevelési stílusok – autoriter, demokratikus, ráhagyó – hogyan hatnak a gyerekekre. Nagyon tanulságos, hogy melyik légkörben teljesítenek a legjobban a gyerekek, és melyikben érzik a legjobban magukat: mert a kettő nem egyezik meg, és bár rövid távon talán az autoriter tűnhet hatékonyabbnak, ennek következményei hosszú távon nagyon súlyosak lehetnek.

Helyzetfüggő nevelés

A szülők gyakran gondolják úgy, hogy a különböző módszerek közül választaniuk kell egyet, és ebben következetesnek maradniuk. Ha pedig az adott helyzetben nem működik, akkor az azt jelenti, hogy ők buktak meg, hogy ez volt például a túl engedékeny nevelési stílusuk kudarca. Erre javasolja megoldásként a szerző a helyzetfüggő nevelést, amelynek lényege, hogy mindig éberen figyelünk a pillanatra. Ha kell, egy lépést hátra is léphetünk, hogy jobban rálássunk, és megpróbáljuk meghozni az adott körülményeknek leginkább megfelelő döntést. A vezetéselméletekből kölcsönözve a fogalmakat, lehet ugyanaz a szülő egyszer előíró, rendelkező, máskor magyarázó, meggyőző, lehet bevonó, együttműködő vagy pedig éppen delegáló. A lényeg, hogy ne veszítse el a rugalmasságát és a mindfulness-ét (vagyis éber tudatosságát): úgy nézzen arra a helyzetre, mintha most először történne meg vele. Ne hagyjuk, hogy teljesen elmerüljünk a teendőinkben, problémáinkban és mindent ennek szűrőjén keresztül lássunk – tanácsolja a szerző. És igen, legyünk hálásak, hogy ebben egy nagyon jó segítőtársunk van: a saját gyermekünk.

Dackorszak, testvérféltékenység, félelmek és szorongások, gyász – külön fejezetek szólnak ezekről a nagyon nehéz élethelyzetekről, amelyekkel szülőként előbb vagy utóbb szembesülni kell. És éppen ezek azok, amikor a szülő leggyakrabban tapasztalja meg a saját tehetetlenségének érzését. A dackorszak idején például teljesen eszköztelennek gondolhatja magát, és a helyzet kezelésére tett kétségbeesett próbálkozások – magára hagyni, hadd hisztizzen egyedül, leönteni egy kis vízzel, kemény büntetés – vagy csütörtököt mondanak, vagy pedig annyira távol állnak a szülő attitűdjétől, hogy képtelen a gyakorlatba ültetni őket. Itt is az segíthet, ha meg tudjuk keresni a saját, személyre szabott megoldásunkat, ami nekünk és a gyereknek egyaránt éppen a legjobb.

Minden témakor esetében megkapjuk a kapaszkodót, hogy hogyan segíthet ebben a mese, hogy a mesehőssel való azonosulással révén hogyan tud a hallgató is fejlődni és megoldásokat keresni, és végül, a vándorlás végén, ő maga is megváltozni. Iskolapszichológusként Kádár Annamária is megtapasztalta, mennyire fontos, milyen sokat segít, hogyha a gyerekkel sikerül „átírnia” a saját történetét, kijavítani benne a narratív hibákat, előhívni a rejtett erőforrásokat. És a mesék éppen erre nagyon jók: útmutatót szolgálhatnak annak, aki önmagát keresi a világban.

Egy „hibáját” tudom csak felróni a könyvnek: az első, valóban nagy sikerű kötet után biztosan sokan várták a folytatást, sürgették a szerzőt, és néha úgy érezhetjük, hogy túl hirtelen ér véget egy-egy fejezet, a szülő még szívesen olvasna további példákat, ötleteket, amelyek valóban közelivé hozzák a megoldásokat.

De szerencsére ezért némiképp kárpótol egy olyan lista, amely a Kádár Annamária által megfelelőnek tartott mesekönyveket ismerteti, illetve minőségi gyerekirodalmat is ajánl, korosztályok szerint csoportosítva. Nagy segítséget jelenthetnek a gyerekkönyvek dömpingjében gyakran magát elveszettnek érző szülő számára, aki csak miután felolvas néhány mesét a frissen szerzett, nagyon szépen illusztrált meséskönyvből, akkor döbben rá, hogy mennyire melléfogott ezekkel a történetekkel, amelyek semmiféle tanulsággal, de még csak igazi élménnyel sem szolgálnak a gyerek számára.

Végezetül itt a kedvenc gyerekversem a könyvből, de van még több hasonlóan jó:

Anyuban azt nem bírom,
Hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
Hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
Nyugodtan.

(Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom)

Gyöngyi Annamária Forrás: http://ujkonyvek.egologo.transindex.ro/2014/11/07/mesepszichologia-2-ne-hagyd-hogy-a-felnott-let-szurkesege-bedaraljon/

Az első kötetről itt olvashatsz!

A könyv megrendelhető akár ingyenes kiszállítással az alábbi képre kattintva:

Mesepszichológia 2.: ne hagyd, hogy a szürke felnőttlét bedaráljon! Tovább
"Minden felnőtt volt egyszer gyerek És felnő majd az új gyereksereg: Többet s jobban törődjetek velünk Mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk." Bródy János