A könyv csodás humorral megírt, használható megoldásokat tartalmaz. Lelkesen ajánlom azoknak, akik párkapcsolatban élnek, akik tervezik, hogy abban, vagy akik már inkább egyedül szeretnének élni.Mert – ahogy az a könyvből is kiderül – sosem kívül van a probléma…

Részlet a könyvből:

" Sokakkal találkoztam, akiknek az a nehézségük, hogy nem tudnak kapcsolatokat kialakítani, vagy azok nem bizonyulnak tartósnak, és nem érzik, hogy miért történhet ez. Valamikor próbálkoztak, majd csalódásokban volt részük, és azóta társ nélkül élnek.Esetleg összeházasodtak valakivel, de hamar, fél év után, egy év után elváltak. Vagy rövid ideig tartó kapcsolatok követik egymást az életükben, azzal a bizonytalansággal fűszerezve, hogy érdemes-e hosszabb távon gondolkodni, tervezni?

Vajon mi állhat a hátterében annak, ha tartós kapcsolatban vagyunk, de rendre azt éljük meg, hogy kudarcot vallunk?

Milyen összefüggéseket ismerhetünk fel a szakirodalomból, a tapasztalatból kiindulva?

Mi az ami ellehetetlenítheti a tartós kapcsolatra irányuló törekvéseinket?

Miért jellemez egyre többeket a magány vagy az elmagányosodás akár a kapcsolatainkon belül is?

Kutatási eredmények azt igazolják, hogy a fiatalok többsége is vágyik a tartós társkapcsolatra, miközben a társkapcsolatban élők többsége számol be a magány érzéséről.

Miért jutnak el sokan a társtalanság magányától a társkapcsolati magányosságig?

A meghittség hiányáról nem is beszélve. Egy fiatal hölgy így fejezte ki magát:

Egyszerűen nem értem, hogy miért. Hiszen ha belenézek egy tükörbe, azt látom, hogy jól nézek ki."

További részlet a könyvből:

„Amikor szerelmes leszek, megakad a szemem valakin, aki hangosan teli szájjal kacag. Nahát! Nők ilyet is tudnak?

Először persze azt mondom: „Úrinő nem nyerít, mint egy ló! Ez a kacagás félelmetes, irritáló, sőt, egy kicsit undorító is!” De belül mást is érzek… Vonzódom hozzá! Következő alkalommal már figyelem ezt a kacajt, és még lefekvés után is ott cseng a fülemben. Ú, ez a kacaj… Egy kósza gondolat nyugtalanságot hoz: aki így tud kacagni, talán másra is képes.

A hahotázás mögé sok mindent el tudok képzelni. Kissé félelmetes, tehát nem szeretnék együtt élni vele, de azért megnézném, megtapogatnám azt a kacajt, ha lehetne! Nem kis meglepetésemre egy csodás világot találok mögötte. Akkor dühös leszek a szüleimre, s egy este, ami hajnalig tart nálunk, hiszen jócskán bent járunk a szerelemben, elárulom neked a titkom: tulajdonképpen a kacajodba szerettem bele, abba, ahogy nevettél.

Akkor te szemérmesen elpirulsz, amit én nem látok a sötétben. Talán soha nem éreztem ennyire szabadnak magam. Most leszámolok a szüleim nyomasztó örökségével, azzal, hogy a kacaj kulturálatlan és állatias.
Ugorjunk néhány évet. Ülünk egy társaságban, és a feleségem fölnevet. Összerándulok, hiszen már tavaly megbeszéltük, hogy négyszemközt van helye a nyerítésnek, de társaságban nem.

Ezt tartsuk meg magunknak! Ha bezárjuk az ajtót, akkor rendben, de mások mit fognak gondolni rólunk, milyen fényt vet ez ránk? A feleségem azonban fittyet hány a kérésemre, és bennem gyűlik a feszültség. „Ha szeretne, ha csak egy kicsit is szeretne…!” Milliószor megbeszéltük már! Ha fontos lennék neki, ezt nem tenné meg velem.” Tehát munkál a szülői tilalom, a spontaneitás tilalma, a szenvedély tilalma – ne zavarj másokat, ne fejezd ki az érzéseidet!

Ezek a részeim továbbra sem kidolgozottak, elhanyagoltak maradtak, félek is tőlük, indulatossá tesznek. A szerelemtől felbolydultam, de most nem értem, hova tettem akkor a szemem, hogyan tudtam szeretni ezt a kacajt annak idején. Visszarendeződöm a megszokott állapotomba, a szerelem már nem segít, sőt úgy látom, hogy a társam a magatartásával sebészi pontossággal szurkálja kidolgozatlan részeimet.

Ez a folyamat előbb-utóbb elkezdődik, a társunk akarva-akaratlanul a saját érzékeny pontjainkra és az elhanyagolt, kidolgozatlan személyiségrészeinkre hívja föl a figyelmet. A változást igyekszünk elhárítani magunktól, a helyzetet azonban aligha kerülhetjük el. Valódi megoldást az hozhat, ha belátom: érthető módon választottam éppen őt, ami történik, nem pech, nem véletlen, nem szerencsétlenség, még csak nem is átok, amiből törvényszerűen és kikerülhetetlenül következne,hogy a kapcsolatunknak befellegzett. Az elviselhetetlennek tűnő helyzetek visszautalnak egy kidolgozatlan személyiségrészemhez, sérülésekhez, hiányokhoz, gyerekkori tilalmakhoz, s fölszólítanak arra, hogy találkozzam velük!”                                                             

A szerző Pá Ferenc azzal a vággyal és céllal írta ezt a könyvet, hogy akik szeretnének elégedett és tartós kapcsolatban élni, minél több hasznos információt és ösztönzést kaphassanak a megvalósításához, hiszen jóval több lehetőség áll rendelkezésünkre, mint gondolnánk!

Ha többet szeretne megtudni a könyvről kattints az alábbi képre:

 ,,Akit keresel, az is keres téged"

Forrás: Thinkstock

 Akit keresel, az is keres téged. Ez igaz, de nem biztos, hogy találkoztok.

Ez nemcsak a keresésen múlik, hanem sorson, időszerűségen – a találkozásra meg kell érni. Mindkettőnek. Ez a mondat biztatás a homályban botorkálónak, remény a boldogtalannak - de igazsága csak utólag derül ki!

Zsákutcák, bukások, kudarcok, magányos kilátástalanságok, egyedüllétek útvesztőin vezet egymáshoz az utunk.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20170908-muller-peter-a-nagy-talalkozasokrol.html

A szerző Müller Péter könyveiről itt tudsz olvasni.

Párkapcsolati könyveket itt találsz!

.............................................................................................................................................

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)

,, ...amikor csókolsz, komolyra fordul a játék"

Forrás: Shutterstock

Szerelemben, közeledésben, hódításban sok még a játék, vidám incselkedés és a nevetés. De amikor csókolsz, komolyra fordul a játék. Halálosan komoly lesz az arcod. És a szerelmedé is. Nézz a szemébe, ha nyitva van még! Milyen komoly!”

És a gyönyör csúcsán is elveszik, kialszik, meghal az emberi énünk. Arcunkon tükröződik, hogy most egy misztériumot élünk át. Az extázisban nincs humor, a csókban, ha szenvedélyes, nincs már mosoly, és a valódi gyönyörben nincs nevetés. Az igazi szerelem és a valódi szeretkezés: misztérium. Beavatás. Nem lehet elviccelni. A bőrünkre megy a játék, s egy másodperce átéljük az én-kialvás ájuláshoz hasonló élményét.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20171113-muller-peter-az-emberi-enunkrol-miszteriumrol.html

Nem a kommunikáció hiánya. Nem a pénz, és nem a szex. A csendes, lábujjhegyen lopakodó kapcsolatgyilkost úgy hívják: elvárások. Folytonos boldogtalanságot, kényelmetlen hiányérzetet, és tartós frusztrációt hív életre. A boldogtalan, örök, hisztiző, toporzékoló gyerekkorra ítélt szerelmek soha nem képesek felnőni, szárba szökkenni, nem képesek életerős, daliás, büszke érzéssé válni, mert mohón és kétségbeesetten, mindig hiányolni fogjuk benne az elvárt dolgokat.

A fejekben megszületnek a „neked ilyennek, vagy olyannak kellene lenni” kezdetű elvárt érzések és tettek, először csak apró szurka piszkát döfködünk a másik ember szívébe, és próbáljuk elütni humorral. Aztán már a hétköznapok is így telnek, nincs megnyugvás, nincs egymásban feloldódás, nem lehetsz önmagad. Az elvárások kinyírják a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. Elfedik a varázslatot, nem szemlélnek csodálattal, nem gyönyörködnek tökéletlenségünkben, senki nem örül bukdácsoló létezésünknek, és senki nem szeret minket önmagunkért.

Ha akarjuk, ha nem, aki igazán szeret, az Pál apostol útját járja, mert megtanulta végre, mi az a feltétel nélküliség. Ahogy nem várhatjuk el, hogy süssön a nap, ne essen az eső, ne legyen forgószél, szivárvány, szállingózó hó, vagy csontig hatoló fagy, úgy a másiktól sem várhatom el, hogy lépjen ki egyéniségének meglepő, nem mindennapi, egyedi, vagy éppen hétköznapi jelmezéből, köszönjön el tőle, tegye fel azt a polcra, és álljon előttem meztelenül, magasra tartott karokkal, majd én felruházom új, nekem tetsző tulajdonságokkal, az én elvárásaim szerint.

Amikor nincsenek elvárások, akkor otthon érezheted magad. Akkor úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valóban vagy. A másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, örül neked, melléd szegődik, így lesztek társak. A modern kori ember igényes, nem elégszik meg akármivel, és közben észre sem veszi, hogy csöndesen, alattomosan érzelmi zsarolóvá válik, ahogyan a másik fél is. Védelmi vonalat épít a sürgető, behódoló megfelelési kényszer építőköveiből, és már nem adja önmagát, görcsös szerepjátszásra kényszerül, csak feszülten figyeli saját reakcióit, mozdulatait. Az elvárásoknak való megfelelési kényszer nem más, mint az elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerít manapság e rendkívül igényes világrend. Évekbe telik, amíg az ember rájön, hogy mi is a vágya. Amikor egy reggelen csöndesen ráébred, hogy a valódi, őszinte út az egyetlen, amin érdemes járni. Magyarázkodás, elvárások, megfelelési kényszer nélkül, mert így tetszik, így ad lelki megnyugvást. Évekbe telik, amíg kibogozzuk az igazságot, a hamis álruhák, mérgező emberi kapcsolatok, és társas magány tömkelege közül. Hogy nem szerethet mindenki, nem lehetünk jók mindenki szemében, és nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit.

Én szerettem azt a folyót. Csak úgy, magyarázat, tudományos definíció, és elvárások nélkül szerettem. Amikor odamentem, és leültem a partján, megnyugtatott, lecsendesített, és ő sem várt cserébe tőlem semmit. Úgy szerettem a folyót, amilyen. Volt szürkésbarna, kékesfekete, áttetsző zöld, tarajos, dühös, volt rajta békés, csillámló ezüsthíd, és narancsszínű aranyhíd. Az én folyóm volt, soha nem mondtam neki, milyen legyen, és akkor majd jobban fogom szeretni. Nem vártam soha semmit, nem vártam el, hogy most ne legyen dühös, mert nekem akkor jobban tetszene. Nem kértem, hogy kisebb legyen, kecsesebb, vagy szélesebb, mélyebb. Gyönyörű volt, a maga vad, öntörvényű, szabálytalan, sokszínű tökéletességében. Szerettem azt a folyót, és hűséges voltam hozzá, mert nem vártunk el semmit egymástól, és nem ígértem neki semmit. Csak szerettem.

Amikor egy tiszta, elvárások nélküli, érintetlen szerelemre gondolok, mindig a folyó jut eszembe.

Az elvárások szorongatnak, összeroppantanak, bezúznak, és örök, boldogtalan útkeresővé tesznek. Minél kevesebbet vársz, annál szabadabb lehetsz, akkor nem érezheted úgy, hogy becsaptak, akkor az előre vizualizált ideális kép nem válik nyomortanyává. Maradj igényes, de azt, aki másféle utakon jár, más nyelven szól, és máshogyan szép, mint te, ne akard erőszakkal megváltoztatni a saját sablonod szerint. A szeretetnek nincs feltétele, de a kapcsolatoknak van. Ezek azonban nem a másik lényén, egyéniségén buldózerrel pusztító elvárások. A szeretetkapcsolatok feltétele, hogy mindkét fél önként, önzetlenül, lepakolja a másik ember elé azokat az értékeket, ami nélkül egyetlen emberi kapcsolat sem lehet működőképes: tisztelet, őszinteség, gondoskodás, lojalitás, együttérzés, figyelem, tapintatosság, a szeretet kimutatásának képessége. Ahol van szeretet, ott nincs követelés, nincs függőség.

Hiszen nem követelhetem senkitől, hogy tegyen boldoggá. 

Forrás: stylemagazin.hu

Forrás: Thinkstock

Csak az él, ami szüntelenül képes megújulni. Ilyen egy házasság, egy barátság és egy szerelem is. Ha szeretsz valakit, mindennap újra bele kell szeretni. 

Naponta sok ezer sejtünk hal meg s születik újjá. Amíg élünk, semmi sem fix – csak a változás. Ha azt hiszed, egy kapcsolatot a lelkedben már végleg elintéztél, és a szokások mozgatják, tévedsz! 

A rutin: halál. A megszokás lassú halál. 

Anyai nagyapám mindennap megkérte a nagymamám kezét. (Öt gyerekük volt!) Jött a virággal, s csillogó szemmel azt kérdezte: „No, mi legyen?” Játszottak. S ha egy nap nem jött, a mama azt mondta: „Már nem szeretsz?” És szépen is halt meg a papa, a mama karjaiban. „Most egy darabig nem látsz majd. Mennem kell.” Ezek voltak utolsó szavai. S énekelt egy búcsúnótát. Így is lehet, látod.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20170320-muller-peter-a-megszokasrol-rutinrol-mesel.html

„A szeretet tévedhetetlen jele, hogy meleg van körülötte. Ezt érezni”

Forrás: Thinkstock

A szeretet tévedhetetlen jele, hogy meleg van körülötte. Ezt érezni. Legyen az ember pap, kőműves, pszichológus, férj, feleség, pápa, orvos vagy villanyóra-leolvasó – a szeretet melegséget áraszt magából. 

Ez a szeretet tévedhetetlen jele. 

Egy lóból néha több szeretet árad, mint egy püspökből vagy egy főrabbiból. Egy ól meleg, egy fészek meleg. A testünk meleg, és ha kihűl, akkor nincs bennünk élet, meghaltunk. Élet és szeretet rejtélyes összefüggése ez. „Harminchat fokos lázban égek, s te nem ápolsz, anyám!” A költő így kiált szeretetért. Ha ezt a melegséget nem érzed, nem szeretnek. S ha körülötted nem érzik, te sem szeretsz. Csukott szemmel is érezni lehet. Nagy távolságból is. Sőt, ha bemegyek egy lakásba, és nincs otthon senki, érzem, hogy itt szeretik-e egymást. 

Forrás: http://aktiv.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20170410-muller-peter-a-szeretet-melegsegerol.html

Az elengedés az egyike a legnehezebb párkapcsolati helyzeteknek. Csak az tudja igazán megérteni, aki már egyszer kipróbálta, vagy éppen most teszi ezt.

Magyarországon idén tizedik alkalommal rendezik meg a Házasság Hetét a keresztény egyházak és civil szervezetek széles körű összefogásával. Az országos rendezvénysorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a házasság, a család értékeire és fontosságára, valamint segítséget nyújtson a házasságra készülőknek vagy a párkapcsolati problémákkal szembesülőknek. Interjúnk a Házasság Hete idei nagyköveteivel.

Hogyan ismerkedtetek meg?

 

KM: Miskolcon, 17 évesen, a Magyar Continental Singersben énekeltünk együtt. Három évig nagyon jó barátok voltunk, majd együtt szerepeltünk egy Isti által írt zenés színdarabban, amelyben férjet és feleséget játszottunk egy szétesőben lévő, de végül a felek közös akaratából, küzdésével helyrehozott házasságban – a játékból pedig az előadás után valóság lett. Lehetséges, hogy mi már ott megtanultuk, hogy a házasságot problémák esetén nem szabad feladni, kell és érdemes küzdeni érte...

 

MI: Egyébként mindenki meglepődött azon, hogy szerelembe fordult a barátságunk, mi is, a szüleink is, ugyanakkor attól a pillanattól fogva teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy ebből egy tartós szerelmi kapcsolat és házasság lesz. Annyira, hogy amikor kimondtuk, hogy a kapcsolatunk már nem csak barátság, gyakorlatilag azonnal eldöntöttük, hogy az egyetem befejezésekor, négy év múlva összeházasodunk. Ezt napra pontosan be is tartottuk.

 

Akkor nem is volt a lánykérés?

 

MI: Dehogynem. Már két és fél éve jártunk együtt, amikor kitaláltam, hogy a kapcsolatunk 777. napja éppen megfelelne lánykérésnek. Ezt alaposan megterveztem és megszerveztem: Moncsi egész nap apró ajándékokat kapott, mindenféle helyzetben és mindenféle emberektől, egy-egy kis 7-es feliratú kártyával kiegészítve. Volt, aki a vonaton adott neki egy szál rózsát, volt, aki sofőrként jelent meg és adott át egy kis meglepetést, a szobatársai egy általam kiválasztott ruháját készítettek ki neki az ágyára.

Monika, ebből már sejtetted, hogy mire készül, igaz?

 

KM: Nem, egyáltalán nem sejtettem, mert Isti máskor is szervezett meglepetéseket, és mivel elárulta, hogy az a 777. nap, azt hittem, hogy az egész annak szól. Már csak azért sem gondoltam erre, mert amikor pár nappal azelőtt megbeszéltük azt a találkozót, akkor – azóta sem tudom, miért – hirtelen megkérdeztem tőle, hogy ugye nem akarja megkérni a kezem... és a válasz nem volt. Mindemellett nagyon élveztem az egészet, a nap végére már a föld felett lebegtem. A közös mozi – ami természetesen egy romantikus film volt, és azóta is nagy közös kedvencünk – és a vacsora után, Isti előrement a Margitszigetre, ahol a barátaival feldíszítette a szökőkutat a mécsesekkel, és ott várt rám.

 

Isti, ez egy első igazi rendezésnek tűnik...

 

MI: Igen, nagyon igyekeztem. Igaz, Moncsi majdnem lelőtte a poént, de sikerült megmentenem a helyzetet, hogy ő ne sejtsen semmit. Még egy CD felvételt is készítettem, az elején pár percnyi csenddel, ami alatt beszéltem hozzá, majd amikor megszólalt a zene, elővettem a virágcsokrot és térdre ereszkedtem előtte a Margitszigeten. Elsőként egy hajléktalan jött oda gratulálni, majd a rendezéshez asszisztáló barátaink. Sőt, arra sétáló idegenek is, akik megkérdezték, hogy a televízióban akkor futó esküvős sorozathoz forgatunk-e. Vicces volt.

Azóta eltelt tizenöt év, és most ti vagytok a Házasság Hete arcai. De amíg idáig eljutottatok, sok mindenen átéltetek. Ki milyen családból származik, mit hozott magával és ez mennyiben segítette/nehezítette a kapcsolatotokat az elején és mi a helyzet most?

 

MI: Egy sok generációs keresztény családból származom, ahol nem volt példa arra, hogy valaki elválik. Számomra az volt a természetes, hogy a házasságok örökre szólnak. Amikor Moncsit megismertem, aki elvált szülők gyereke volt, rájöttem, hogy annak ellenére, hogy ő egy széthullott családból jött, sokkal közelebb állnak egymáshoz az anyukájával és a testvérével, mint az én családom tagjai. Belelátnak egymás életébe. Könnyen és őszintén beszélgetnek az érzelmeikről, veszekednek és kibékülnek. Mi nem sokat veszekedtünk otthon, így például meglepődtem az elején azon, hogy Moncsi mennyire beleáll a konfliktusokba. A kapcsolatunk elején abból volt a legtöbb veszekedés, hogy ő mindig mindent tisztázni akart, boncolgatni, és a hatalmas igazságérzetét egyáltalán nem csomagolta be. Én viszont nem akartam sokat vitatkozni, és hamarabb tovább tudtam lépni egy-egy problémán. Ugyanakkor Moncsi lobbanékony is volt, ami megadta az alaphangot a veszekedéseknek, engem pedig halvérűnek nevezett, akivel még egy jót se lehet veszekedni. A veszekedéskultúránkon rengeteget kellett dolgoznunk: ma már nem rohanunk el, nem hagyjuk ott a másikat az utca közepén, én se kerülöm úgy ki a konfliktusokat és Moncsi is kisebb amplitudóval veszekszik.

 

KM: És sokkal hamarabb kibékülünk.

 

Ha jól sejtem, házasságotok legnehezebb időszaka az volt, amikor kiderült, hogy kisfiatok súlyos betegséggel született. Hogyan vészeltétek át ezt az időszakot?

 

MI: Igen, először elveszítettem édesapámat, majd kiderült, hogy a kisfiunknak, Tibinek egy ritka anyagcsere-betegsége van. Úgy éltük túl, ahogy mindenki más: mi is bezárkóztunk, alig jártunk gyülekezetbe, a barátaink egy része elmaradozott, mert nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Egyszerre nem akartunk látni senkit, ugyanakkor rosszul is esett, hogy nem keresnek. Egy ideig még az egészséges gyerekek szüleire is haragudtam...

 

KM: Bár sokan mondják, hogy ilyenkor nem szabad elzárkózni, de aki volt már ilyen helyzetben, tudja: muszáj egy kicsit kizárni a külvilágot, hiszen hirtelen minden megváltozik, és ezt el kell tudni valahogy viselni. Ezek olyan élethelyzetek, amikor nincs idő gondolkodni, tenni kell a dolgunkat, és kevésbé foglalkozni a külvilággal. Nekünk akkor az volt a dolgunk, hogy a kisfiunk életben maradjon. Sokszor éreztük magunkat tehetetlennek, ami vitákhoz, dührohamokhoz vezetett, aztán rájöttünk, hogy nem jó irányban haladunk. Leültünk és megbeszéltük, hogy most sokkal kevesebbet szabad vitatkoznunk, és sokkal gyorsabban kell kibékülnünk, mert erre most nincs időnk. Segített ebben a közös célunk; az, hogy mindig túl kell élni az adott napot.

 

MI: A kórházban a nővérkék sokszor mondogatták, hogy mekkora hősök vagyunk. Sokáig nem értettük, hogy miért mondják, hiszen nem tettünk semmi mást, mint amit tennünk kellett, mi ebben a hőstett?! Aztán később kiderült számunkra, hogy miről van szó: ha beteg gyermek születik, a férfiak 75%-a (!) lelép, magára hagyja az anyát az ilyen helyzetben. Ezért ültünk le és beszéltük meg, hogy bármi lesz is, mi nem megyünk szét.

 

És mi volt a házasságotok legemlékezetesebb, legszebb élménye?

 

MI: Ugyanez az időszak. Ez egy felfele ívelő történet, ami hál’ Istennek nagyon jól alakul: Tibi nagyon okos kisfiú, aki a mozgásában is szépen fejlődik. Vannak hiányosságai, de ettől különleges. Ezeket persze akkor még nem tudhattuk, viszont azt mindvégig éreztük, hogy mi ketten addig még sosem tapasztaltunk meg ilyen egységet.

 

Mit jelent számotokra a hit, hogyan élitek meg a mindennapjaitokban?

 

KM: Mindketten már a kapcsolatunk előtt hívő emberek voltunk, így a hitünk a házasságunknak is egy alapja, amire egyenként és közösen is támaszkodhatunk. Ez nemcsak alap, hanem összetartó erő is, egy közös nyelv, értékrendszer, hozzáállás. Mindenre hatással van, hiszen Istent ismerve megtanultuk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, így a házasságunkban is könnyebb elengedni az egónkat. A közös értékrendszer alapján fordulunk egymáshoz, neveljük a gyerekeinket. Nagy ajándék ez számunkra.

 

Kisgyerekeitek vannak, mindketten dolgoztok, Isti időnként több hétre van távol a családtól. Hogyan egyeztetitek össze a családi életet és a munkátokat?

 

KM: Igen, van két tündéri gyermekünk: Emma 9, Tibi 6 éves. Nagyon szeretjük őket és nagyon szeretünk velük lenni. Én magyar szakos tanárként végeztem, de nem tanítok, hanem lektorálok, tehát otthonról, rugalmas munkaidőben dolgozom. Amikor Isti forgat, akkor egyedülálló családanyaként működöm. Az első ilyen forgatását tiszta szívből utáltam, de aztán rájöttem, hogy így nem fog működni: ha minden arról szól, hogy apa most távol van, és mi azt nem szeretjük, akkor az mindannyiunk életét megkeseríti. Azóta, ha nem is ezek a kedvenc időszakaim az évben, de igyekszem elfogadni, amikor távol van, és amennyire lehet, jól megélni azokat a napokat. Szervezünk például magunknak mindenféle programot, amiben hárman is jól érezzük magunkat. És ha megtehetjük, akkor mindig meglátogatjuk Istit a forgatási helyszíneken, hogy a gyerekek is lássák, hol van, mit csinál ott, miért is szereti annyira. Persze ettől még visszaszámolunk...

MI: Moncsi eleve sokat van a gyerekekkel, hiszen a rugalmas munkája miatt megteheti, a forgatások alatt pedig egyedül intéz minden háztartással és gyerekneveléssel kapcsolatos feladatot. Én is igyekszem otthon lenni minél többet, amikor nem forgatok, és örömmel tölt el a gyerekekkel való együttlét. A kisfiunk betegsége miatt sokáig nem jártunk el kettesben, de másfél éve sikerült nagy-nagy szervezéssel egy egész hétvégét kettesben töltenünk, ami annyira jól sikerült, hogy elhatároztuk: félévente megismételjük. Azóta minden ilyen közös kiruccanás hosszú időre feltölt bennünket.

 

Te hogy éled meg a forgatási időszakokat?

 

MI: Az alkotó embereknek, az én „fajtámnak” van egy olyan hozzáállása, hogy a család fogva tart, lehúz, megszegi a szárnyamat, és onnantól nem tud repkedni. Nálam ennek az ellenkezője az igaz: nekem van egy stabil hátterem, egy feleségem és két gyermekem, van családom, ahova én haza tudok menni, akikkel meg tudom osztani a jókedvemet és a rosszkedvemet is. A filmeseknél, ha sok munka van, az a baj, ha kevés, az a baj – szóval mindig van valami „baj”, és olyan jó, hogy van kinek elmondani. Annyira jó valahova tartozni, valahova hazatérni...

 

Azért lássuk be, vannak veszélyei a filmrendezői létnek a házasságra nézve. Nemcsak a távolság, hanem a fiatal és csinos színésznők is...

 

KM: Tudatában vagyok annak, hogy Isti rengeteg csinos és fiatal nővel dolgozik, és ő nem az a férfi, aki ezt nem veszi észre. Néha rám is tör a nyugtalanság, mert például már régen voltam fodrásznál, miközben ők tökéletes sminkben ülnek egész nap, de a házasságunkat mégsem féltem. Hiszen szép és okos nők mindig is voltak és lesznek Isti körül, és ha a mi kapcsolatunk ezen múlna, akkor ez már az elején is gondot jelentett volna.

MI: Valóban hihetetlenül szép, fiatal és okos nők között dolgozom, akiknek az a dolguk, hogy lenyűgözzenek engem, nekem meg az, hogy odalegyek értük. Moncsi egyébként bármelyikükkel felvehetné a versenyt, büszkén is mutogatom őt a forgatásokon, de igyekszem ezt sem túlzásba vinni, mert az megint csak nem lenne jó. Amit még teszek: hordom a jegygyűrűmet, nem járok el sokat bulizni, és magammal viszem őt is a stábbulikra. Illetve örülök neki, hogy kilátogatnak a forgatásra, mert akkor a stáb is látja, hogy ők léteznek, velem vannak. Azt hiszem, nekem az a legerősebb fegyverem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez egy nagyon ingoványos talaj, a többség el is bukik rajta. Nálam és bennem is óriási a kockázat, de minden erőmmel igyekszem fennmaradni.

 

Azzal, hogy igyekszel figyelni a családodra akkor is, amikor forgatás van?

 

MI: Igen. A családunk élete és a filmes világ nagyon más miliő, ezért megpróbálom ezt a két világot valahogy közelíteni egymáshoz. Azzal, hogy elviszem Moncsit a bulikra vagy azzal, hogy meglátogatnak a forgatásokon, de azzal is, hogy beveszem őket a filmjeimbe, például a Szerelem gasztronómiájában mindhárman szerepelnek. Emlékszem arra, hogy amikor bemutatták az első játékfilmemet, a Hurkot (a film a Házasság Hete rendezvénysorozat részeként február 17-én pénteken 18 órától megtekinthető az Uránia moziban, amit Süveges Gergő által moderált beszélgetés követ a házaspárral – a szerk.), akkor úgy éreztem, hogy az egész világ körülöttem forog. Csakhogy utána haza kellett menni, levinni a szemetet és Tibi kakis fenekét kitörölni... Nem várhattam el, hogy tekintettel legyenek arra, hogy én most egy világsztárnak érzem magam, és ilyen hétköznapi teendőkkel engem nem lehet lehúzni a földre. Na, ilyenkor a legfontosabb ezt a két nagyon különböző világot összehúzni, és tudatosítani magamban azt, hogy hol is a helyem: a családom mellett.

 

Mit jelent számotokra az, hogy a Házasság Hete arcai vagytok, miért vállaltátok el?

 

KM: A felkérés azt követően jött, hogy tavaly részt vettünk a Házasság heti pódiumbeszélgetésen. Minket is meglepett az intenzív pozitív visszajelzés, amit akkor kaptunk, mert úgy éreztük, hogy semmi különöset nem nyújtottunk. És hasonlóan éreztünk akkor is, amikor jött a felkérés. Bár nagyon nagy megtiszteltetést jelentett a számunkra és végül örömmel mondtunk igent, bennem azért merültek fel kétségek: azt gondoltam, hogy mi egyáltalán nem vagyunk sem különlegesek, sem tökéletesek, hogyan mutathatnánk példát másoknak? De aztán a szervezőkkel folytatott beszélgetésekből rájöttünk, hogy nem is erről van szó, inkább arról, hogy az ilyen átlagosnak, de ugyanakkor stabilnak mondható házasságból is egyre kevesebb van. Önmagában az, hogy mi minden nehézség ellenére együtt maradtunk, az már példaértékűek tekinthető. És arról, hogy ezt hogyan értük és érjük el minden nap, arról valóban tudunk beszélni másoknak.

MI: Ha körbenézünk magunk körül, azt látjuk, hogy sok alapszintű problémával küzdenek az emberek, és e problémák miatt nemcsak küszködnek, hanem hamar feladják a házasságukat és elválnak, vagy bele sem vágnak, mert a példák, amiket maguk előtt látnak, túlnyomórészt nem pozitívak – és ez a mi korosztályunkra, sőt a nálunk fiatalabbakra is jellemző. Mi ezekhez az emberekhez szeretnénk leginkább szólni, hogy ne féljenek, bátorodjanak fel: a házasság jó dolog. Jól lett kitalálva, lehet benne élni, és nem kínnal-keservvel-izzadtsággal, hanem viszonylag kis, igaz, folyamatos erőfeszítéssel, ám annál boldogabban. A házasságban természetesen vannak konfliktusok, azokat rendezni kell, néha bocsánatot kell kérni, néha szépeket kell mondani a feleségünknek (és akkor ő is mond nekünk és minden kisimul…), szóval tennivaló van vele, de ha ezeket a minimális erőfeszítéseket folyamatosan megtesszük, akkor elérhető a szép és boldog házasság. Mi erről szeretnénk mesélni, beszámolni, inspirálni, bátorítani mindenkit – reméljük, hogy sikerül.

 

Miért választottátok a „Veled kiteljesedve” mottót?

 

MI: A mottó azért ez, mert azt látjuk magunk körül is, hogy nagyon sok ember attól fél, és azért nem mer házasságra lépni, vagy azért bontja fel a házasságát, mert úgy látja: nem érzi jól magát benne, elveszett (eltűnik) benne, nem tud kiteljesedni, nem tud szárnyalni, és ettől boldogtalan (lesz). Azért van így, mert ezek az emberek ilyenkor csak magukra figyelnek, és nem egymásra. Ráadásul az ifjú jegyesek is gyakran kapnak olyan üzeneteket a környezetüktől, hogy még most élj, most pasizz/csajozz, mert aztán jön a házasság, és mindennek vége. Mi ennek az ellenkezőjét éltük meg és erről szeretnénk beszámolni. Amikor mi összeházasodtunk, akkor nem tűnt el az „én”, hanem létrejött egy közös „mi”, ami meglehetősen nagy boldogságot hozott nekünk, és ezért örömmel gondozgatjuk. Azt vettük észre, hogy Madarász Isti és Kerekes Monika a házasságkötésünk után is még mindig létezik, nem sorvad el, nem áldozza fel magát a szeretet oltárán. Sőt, egyre inkább magunkra találtunk, egyre inkább kiteljesedtünk – külön-külön és együtt is.

Fotók: Földházi Árpád

Forrás:itt

Figyelmedbe szeretném ajánlani könyveinket a párkapcsolat javítására:

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már külföldre is szállítunk és nagyon kedvező áron pl Romániába a szállítási költség CSAK 913 Ft! Bővebb infó itt!

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)

1. Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.

2. Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...

3. Tartsd tiszteletben a saját érési idődet! A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát. Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.

4. A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!

5. Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?

6. Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.

7. Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!

8. Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.

9. A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!

10. A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad?

Forrás. http://szeretet-forras.blog.hu/2013/07/28/csernus_doktor_10_parancsolata_936#more5429498

Csernus Imre könyveit megtalálja: itt!

Érdekes, hogy a gondolatok mennyire vonzzák egymást.

Az előző oldalon a vándormadarak példáját említettem.

És most kiderül, hogy itt is erről akarok beszélni.

Egy nőismerősöm régóta külön él már a társától. Nem lehet tudni, miért. Elromlott, elszürkült már a kapcsolat? Csak az egyik nem akarja? Vagy egyikük sem?

Valahogy úgy érezte, nincs még egészen vége - s megkérdezte a Jóskönyvet.

Válaszul az 53-as Jósjelet kapta.

Csien. A Fokozatos haladás.

A helyzet a fejlődés képét mutatja, azokat a közeledő lépéseket, melyeket meg kell tennünk, hogy valakit vagy valamit elérjünk.

Ezt a lassú mozgást a vadliba repüléséhez hasonlítja.

Az első vonásban a vadliba kiemelkedik a vízből, s a magasba emelkedik.

Messze még a céltól.

A második vonásban lassan a sziklához vonul.

Itt megpihen egy kicsit. Nem rossz itt, ehet, ihat, de nem maradhat itt.

Átmeneti pihenőn van.

A harmadik vonásban a vadliba lassan a fennsíkra vonul.

Itt nem jól érzi magát. Lényegében elvesztette útját. Elsiette a dolgot? Vagy eltévedt?

Nem tudni.

A negyedik vonásban egyetlen faágat talál, ahol megpihenhet. A helyzet még nehéz, de ez a faág is több, mint a semmi.

Az ötödik vonás a nagy katarzis pillanata.

A vadliba lassan a csúcs felé vonul.

Ez magányos hely, s itt mindig ki van téve egy kapcsolat a kísértéseknek, a próbatételeknek, néha még a kudarcnak is.

Végül jön egy hatodik, misztikus vonás:

"A vadliba lassan a felhők magasságába vonul.

Tollait szent táncokhoz lehet felhasználni. Üdv!"

Barátnőm a jósjelet az 1-es és a 6-os változóval dobta, így jött ki irányjelként a 63-as, Befejezés után jele.

És most jön az elemzés.

Első látásra ez egy biztató jóslat.

Lassan minden rendbe jön.

Találkoznak, újra.

Ez azonban csak látszat.

Mélységes életismeret kell hozzá, s a szerelemről és a párkapcsolatok természetéről való ezoterikus tudás, hogy a válasz hiteles legyen.

És ez főleg a hatodik vonás üzenetében rejlik.

Mi, földi síkon élő emberek azt hisszük, hogy a szerelmünk akkor lesz a miénk, ha elvesszük feleségül.

Vagy megöleljük.

"Enyém vagy!"

Az érzés birtokolni akar. Fogni, átölelni, jogilag megkötni.

Együtt élni vele.

Ez teljesen érthető emberi gondolkodás.

De itt, ebben a hatodik vonásban az út az égbe vezet.

Kivisz a világból.

Csak a "tollait hullatja a földre" a szent madár - aki bennünket jelképez -, ő maga száll tovább, önmaga tökéletesítése felé.

Ez az Örök Szeretet képe, melyet nem lehet realizálni.

Itt ez nem teljesedhet be - mert önmagunk megtalálása túl van a hétköznapi céljainkon, s azon is, hogy most a miénk lesz-e Jancsi vagy Juliska.

Ez a vonás a bennünk lévő Halhatatlan Lélekhez szól.

Azt mondja: a párkapcsolatra kérdeztél, de a válasz túlmutat rajta.

Akit a másikban véltél s kerestél, önmagadban van.

Ha megtalálod, sohasem maradsz egyedül.

Ez az Örök Szerelem ezotériája, mely mindig kivetül valakire - de lényegében bennünk él, akkor is, ha éppen nincsen senkink.

A jóslat az önfejlődésről szól.

A kérdés a valakivel való kapcsolatra vonatkozik, s a valakibe való kapaszkodásról szól, de sokkal magasabb választ ad.

Kevesen értik meg.

Lelki fejlettségünk még nem tart ott, hogy a hétköznapok fölötti tágabb és végtelenebb távlatainkat érzékelni tudnánk.

Nők, akik közelebb vannak a földi élethez, nehezen értik meg, hogy gyakran a másikkal való kapcsolat kérdése önmagukról szól.

Az érintés, a biztonság, a testközelség és a másik fontosabb és átélhetőbb, mint a benső lelki fejlődés.

Itt pedig arról van szó.

Új útról, egy magasabb spirálkörbe való lépésről.

Új életről is - ha tudatosan vállalja s megérleli.

Döbbenetes fordulata egyébként ennek a szimbólumsorozatnak, hogy a vadliba száll, száll, vízből a magasba, majd kőre, majd ágra, majd csúcsra - de amikor társát megtalálná, hirtelen felhúz az égre.

És csak a szent tollai hullanak vissza a földre.

Volt egy csodálatos barátnőm, Tolnay Klári, aki ezt a misztériumot élte.

S csodálatosan megcsinálta.

Müller Péter
XV. évfolyam 8. szám

Forrás: http://tgy-magazin.hu/muller-peter-rovata/valaszol-a-joskonyv-a-szerelemrol

Müller Péter könyveit megtalálod itt!