Azt hiszik, hogy egy gyereket meg lehet tanítani bármire, mikor acetonos? Nem tud figyelni, a rosszullét határán van!

Magasabb az IQ-juk azoknak a gyerekeknek, akik sok időt töltenek apjukkal, állapították meg a University of Newcastle kutatói. A korai években együtt töltött idő még a gyerek karrierjére is hatással lehet. A kutatók azt is kimutatták, hogy az apák hajlamosabbak jobban odafigyelni fiaikra, mint lányaikra. Az együttlét persze nem azt jelenti, hogy együtt élnek, hanem hogy az apa tényleg részt vesz a gyerek életében a fejlődésük érdekében.

A kutatás egészen nagyszabású, több mint 11 ezer, 1958-ban született brit férfit és nőt vizsgáltak meg. Kikérdezték az anyákat, hogy az apa milyen gyakran vett részt a közös programokban, milyen gyakran olvasott neki, szervezett kültéri programokat.

A magasabb IQ mellett az ilyen gyerekek könnyebben igazodtak el közösségekben, mint azok, akik kevesebb figyelmet kaptak apjuktól. A különbség még 42 éves korban is érezhető volt. A kutatást vezető Daniel Nettle jelentős különbségről beszél. Azt is hozzáteszik, hogy a lényeg az, hogy egy második felnőtt is komoly szerepet játsszon a gyerek életében.

Forrás: index.hu

Ebből a cikkből megtudjuk, hogy mit okoz a gyermek lelkével a negatív felszólítás, azaz, hogy mit ne csináljanak. “Ne zörögj a tányérral!“, “Ne szórd szanaszét a legókat!“, “Ne piszkáld a tesódat!“ Mit mondjunk helyette?  Miért kell pozitívan megfogalmazni a mondandónkat?

Néha olyan jó lenne kívülről látni magunkat! Emlékszem, ez a gondolat akkor ütött szöget a fejemben, amikor egyszer azon kaptam magam, hogy a gyerekeimhez intézett mondataim jóóó nagy része felszólítás. Jobban mondva negatív felszólítás, azaz, hogy mit ne csináljanak. “Ne zörögj a tányérral!“, “Ne szórd szanaszét a legókat!“, “Ne piszkáld a tesódat!“, stb. Ugye nem kell folytatnom, ismerős a helyzet?

Aztán elgondolkodtam rajta, hogy milyen sok helyen olvastam, hallottam már, hogy a vágyainkat, elérni kívánt céljainkat pozitívan kell megfogalmaznunk, mert az elménk csak a kijelentéseket észleli, azt, hogy negatív elöljáróval mondom a mondatot nem jelent semmit. (Csak egy személyes megjegyzés: amikor az akkor kétéves fiam szemölcseit bódításban -altatásszerű állapotban- kellett eltávolítani, az orvos megkért, hogy legyek bent és bátorítsam Bencét. Én fogtam a kezét és a fülébe duruzsoltam, hogy nem lesz semmi baj. Ekkor az orvos rám nézett, és nagyon kedvesen, mosolygósan megkért, ne ezt mondjam, mert ebből csak annyi megy át a gyereknek, hogy “baj“. Inkább pozitívan fogalmazzam meg a mondandómat: “Minden rendben van, biztonságban vagy“).

Tehát leesett a tantusz, hogy ha magamnak, mint felnőttnek is pozitív állításokat kell mondanom, akkor ez mennyirehatványozottan igaz a gyerekek esetében! Arról nem is beszélve, hogy ha azt mondom, hogy “Ne zörögj a tányérral!“, akkor a gyerek -egyébként tök logikusan- elkezdi pörgetni, vagy kormánykeréknek használni, hiszen arra nem terjed ki a felszólítás! (És még szakkönyvekből akarjuk kreatívvá tenni a gyereket. Haha. Hát nem azok veleszületetten?! (: ) Mi meg persze egyre feszültebbek leszünk, mert miért nem képes nyugodtan megvárni amíg kiszedem az ebédet, mikor már háromszor szóltam neki?! Hát igen, csak épp nem azt kértem, hogy nyugodtan várjon, hanem azt, hogy ne zörögjön. Ha nem azt mondom, hogy nyugodtan várjon, akkor miért is várom el tőle, hogy így tegyen?! (Csak halkan jegyzem meg, pont ez a kommunikációs bibi, mármint hogy nem azt mondom ki, amit szeretnék sok-sok problémához vezethet felnőttek, párkapcsolatok esetén is…)

Szóval úgy döntöttem, mielőtt szólok a gyerekekhez megpróbálom felülvizsgálni magam:

1. Kerülöm a negatív felszólításokat. (“Ne csorgasd ki a vizet a kádból!”)

2. Megpróbálom pozitívan megfogalmazni a kéréseimet. (“Próbálj úgy játszani, hogy bent maradjon a víz a kádban!”)

3. Törekszem rá, hogy ha lehetséges felszólítások helyett választási lehetőséget kínáljak fel. (“A kis kannával vagy a halacskákkal akarsz játszani a vízben? De úgy játsszunk, hogy a víz bent maradjon a kádban, jó?”) Ezáltal sokkal inkább úgy érezhetik a gyerekek, hogy van beleszólásuk a saját életük irányításába. És ez így is van. El tudom képzelni, hogy ez a fajta kommunikáció szülő és gyereke között milyen fontos lehet kamaszkorban!

Nem mondom, hogy könnyű ez az egyszerűnek látszó feladat. Főleg, ha fáradt vagyok, vagy ezer dologra kell egyszerre figyelnem, simán belecsúszom a régi, berögzült szokásokba és csak úgy röpködnek a “Ne csináld“-ok. Viszont ilyenkor mindig eszembe jut, hogy már az félsiker, ha ezt észreveszem magamon, és hogy másnap újra lesz egy nap, amikor újra próbálhatok pozitívan megnyilvánulni.

A gyerekeitek nevében remélem, sokan követik a példámat! (:

írta: Hanula Erika

Forrás : Csupaszív magazin

"Nagyon fontos, hogy a két-három éves gyermek dacos szárnypróbálgatásait ne próbáljuk letörni, mert az akarat e korai gyakorlása alapvetően fontos ahhoz, hogy egészséges önértékelésű, magabiztos felnőtt váljék belőle, aki ki tudja nyilvánítani saját szándékát, és meg is tud küzdeni érte.

Sok nehézség és szenvedés vár arra, aki nem tud nemet mondani, ezért mindig mások irányítása alá kerül - ha pedig végül mégis kiborul a bili, az rendszerint olyan rombolással, pusztítással jár együtt, ami elkerülhető lett volna, ha az illető már idejekorán meghúzza a határokat.

Amikor asszertivitás tréningek részvevőinek igyekszem újratanítani a nemet mondás képességét, bizony néha sok gyakorlásba kerül, mire valaki csak fele olyan határozottan ki mer állni a saját érdekeiért, mint egy öntudatos két-három éves!"   Dr. Kádár Annamária: Mesepszichológia 2

A könyv megvásárolható kedvezményes áron (03.18-ig) az alábbi linken:

Házhoz szállítás csak 790 Ft

http://netbutik.hu/spd/N011/Mesepszichologia-2--Utravalo-kenyes-nevelesi-helyz

Mit lehet tenni akkor, ha a baba éjjel megébredve csak szoptatással tud visszaaludni? Lehet más megoldás is? Dr. Vekerdy Tamás válaszol az alábbi cikkben:

„Kislányom (első baba) most lesz 10 hónapos. Mi lehet a legjobb megoldás a részére és részünkre, hogy az éjszakát, ha nem is teljesen, de nagyrészt átaludja? Jelenleg éjjelenként 4-6 alkalommal megébred, és cicit kér. A fő tápláléka a mai napig az anyatej, tízóraira kap gyümölcsöt, ebédre a cici előtt főzeléket, és újabban este is kap főzeléket, a többi alkalommal kizárólag anyatejet, igénye szerint. (7 és fél hónapos koráig kizárólag szoptattam.) Kb. 5 hónapos koráig aludt egybefüggően 5-6-7 órát is, utána változott meg a helyzet. Elkezdődött a fogzás is, tudom, ez is szerepet játszik a rosszabb alvásban.

Figyelünk a jó szobahőmérsékletre, a kellemes öltözetre, időben fürdetésre, a saját kiságyában alszik, de ahányszor megébred, csak cicit kér. Nem kell maci, nem elég apukája sem, a simogatás sem, még ha nem is eszik, iszik mindig, igényli a cicit. Nem cumizik, nem kellett neki régebben sem. Van, hogy éjjelente már magam mellett tartom, de így sem alszik többet. Napközben átlagban két alkalommal alszik fél órát. Én egyre fáradtabbnak érzem magam. Sokaktól hallottam, hogy a megoldás: hagyjam sírni, de én erre képtelen vagyok. Az ő lelki biztonsága a legfontosabb számomra. Összefoglalva: mit tanácsol, hogy többet tudjunk pihenni? Okozhatunk-e a babának lelki sérülést, ha sírni hagyjuk, persze nem magára hagyásra gondolok, csak arra, ha éjjel megébred, kiveszem az ágyából, sírni hagynám, vigasztalnám az ölemben, de nem szoptatnám meg a leszoktatásának reményében?”

Alku

Természetesen ebben a kérdésben is szélsőségesen megoszlanak a nézetek. Vannak, akik szerint soha semmilyen frusztrációt ne okozzunk a gyereknek,„szoptassuk” – de hiszen nem is szopik ilyenkor! –, amikor kéri, tartsuk karban, magunk mellett, vagy éppen magunkra kötve, ha kell, éjjel-nappal. A másik véglet a merev rendszer, osszuk be az idejét, ragaszkodjunk a pontos ritmusok – illetve ilyenkor már inkább gépies taktusok – betartásához. És a két véglet között minden lehetséges fokozat elképzelhető, amit a szülők hajlamuk szerint ki is szoktak próbálni. Nem valószínű, hogy egy bármiféle „átállítás” minden sírás nélkül sikerülne, még akkor sem, ha később a gyerek megnyugvása jelzi, hogy most már neki is így jobb. De ami nagyon fontos, minden elhatározott változtatást – amelybe persze csak akkor kezdünk bele, ha jónak érezzük – meg kell beszélni a gyerekkel! Igen, a tíz hónapossal is! Meg kell neki mondani, hogy „a mama most már nagyon fáradt, és ezt így nem bírja, és most éjszaka ő nem fog felkelni, hanem apa fog odamenni hozzád, vizet ad, teát ad” – legalábbis próbál adni! És ezt nemcsak egyszer kell elmondani, hanem minden egyes alkalommal újra, szépen, nyugodtan, duruzsolva, karba emelve stb. Lehet, hogy néhány rossz – még rosszabb! – éjszaka küzdünk így, és aztán hirtelen kedvező fordulat áll be.

Azt tudnunk kell, hogy varázsszóra ezek a változások nem következnek be, és hogy az anya pihenése – kipihentsége – a gyerek számára is fontos. Nem, nem hiszem, hogy egy életre szóló lelki sérülést okoznánk, ha ilyen módon küszködünk néhány éjszakán keresztül. És igen, jól gondolja, hogy nem hagyjuk magára, kivesszük az ágyból, vigasztaljuk, ahogy erről már szó volt, de jó volna a fentiek értelmében, ha ezt nem maga tenné. A gyerek azért kér cicit, mert ezt szokta meg, ez számára a vigasztaló és kellemes, ha ébren van, erről tud. És persze ez a sűrűsödő felébredés egészen természetes, ha fogzik a baba. Az átmeneti romlások után később újra javul a helyzet ilyenkor. Mindezek lehetséges megfontolások, vélemények. És mi a maguké? Mert ez a legfontosabb. Természetesen nehéz és görcsös helyzetek ezek, és éppen ilyenkor nem tudunk ellazulva „ráfeküdni” belső áramlatainkra, hogy megtudjuk, hova is visznek, sodornak minket, ringatva és megoldással kecsegtetve. De ilyenkor álljon be a másik ember, az apa vagy egyéb segítő, hogy az anya egy kicsit magához térhessen a szó szoros értelmében, és megérezze, hogy mi is a teendő. Ahogy Ranschburg tanár úr sokszor mondta: a nevelés alku. Alkudozunk a gyerekkel és önmagunkkal, és így találunk új és új – de soha nem végleges! – megoldásokat. 

Forrás: nlcafe

Gyerekneveléssel kapcsolatos kiadványokat az alábbi linken talál:

http://netbutik.hu/spl/905018/Gyerekvallalas-gyerekneveles

A kisebbségi lét, a külhoni magyarok életét meghatározó egyik legfontosabb kérdés az anyanyelvhez való hozzájutás és annak használata gyermekkorban és a mindennapokban.

Egy gyermeknek természetes, ha több nyelvű beszédet is hall egyszerre, ugyanis kezdetben nem érzékeli a különbséget. Úgy tanulja meg az idegen nyelvet, mint ahogy bármi mást el lehet sajátítani kiskorban – fejtette ki Bagdy Emőke kedden a Kossuth Rádió a 180 perc című műsorában.

 Később ugyanúgy tudja majd használni – folytatta a klinikai szakpszichológus -, mint az anyanyelvét, ám érzelmileg mindig az lesz számára az első, amelyiket az édesanyja beszéli, hiszen már az anyaméhben is – bizonyos decibelkülönbséggel – azt hallotta, ezáltal mélyen beivódik az a fajta intonáció, dallam és ritmus, ami az anyanyelvet jellemzi – mutatott rá.

 Az álmodás nyelvét firtató kérdésre reagálva leszögezte, hogy az álom alapvetően anyanyelven játszódik le, és hosszú időnek kell eltelnie idegen nyelvi környezetben ahhoz, hogy a nyelvhasználat következtében átálljon a tudat a másik nyelven való álmodásra. Ehhez 20-30 évig kell eltérő nyelvű országban élni – hangsúlyozta. 

Forrás: MR1

Ha a cikket érdekesnek találtad,  nyomj rá egy "Tetszik"-et vagy "Megosztás"-t