2019.már.07.
Írta: netbutik komment

Lilla és Tündérbogyó kincset keres - érzelmi intelligencia fejlesztő meséskönyv

read-959530_1920.jpg

Mindannyian kincseket keresünk. 

Kezdetben kint, a nagyvilágban, majd miután mindent bebarangoltunk, egyszer csak jön a felismerés: a kincs mindig ott volt a közelünkben. Ott van mindannyiunkban, legbelül.

Kisiskoláskorban lassan véget ér a nagy mesekorszak, és kezdődik az ifjúsági regények, kalandregények időszaka. Még hiszünk a csodában, a varázslatban, de fél lábbal már a realitás talaján állunk.

  • a világ már nem fekete-fehér,
  • megjelennek az árnyalatok,
  • felismerjük, hogy szüleink is hús-vér emberek.

A legfontosabb üzenet, amit ebben az életciklusban kaphatunk,

  • hogy nem kell tökéletesnek lennünk, csak elég jónak.
  • nem kell mindig jól döntenünk
  • tévedhetünk, de kijavíthatjuk hibáinkat
  • nem kell mindenre tudnunk a választ


Lilla újabb kalandjaiban a láthatatlan barát, Tündérbogyó még mindig jelen van, de sokszor már csak a háttérből figyeli a családi élményeket, az együtt töltött percek örömét, valamint a nehézségeket és az azokkal való megküzdést is. Hiszen a valóságban is vannak sárkányok: a nagymama megbetegedhet, autóbalesetet szenvedhetünk, kirabolhatnak. De a legfontosabb dolgokat nem lehet tőlünk elrabolni. 

A 15 érzelmi intelligenciafejlesztő mese:

  • segít a családoknak, hogy gyermekükkel együtt szőjék a közös történeteket
  • segít összegyűjteni az életbátorságot és a hitet az elinduláshoz,
  • az erőt a nehézségekkel való megbirkózáshoz és
  • a fantáziát égig érő álmaink megálmodásához

for-reading-813666_960_720_1.jpg

És következzen egy rövid részlet a Lilla és Tündérbogyó kincset keres - érzelmi intelligencia fejlesztő meséskönyvből.

"Lilla a saját meséjét szerette a legjobban hallgatni, ami úgy kezdődik, hogy egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, hogy Lilla.

- Tündérbogyó, tudod, hogy mi az én mesém? - kérdezte Lilla.

Meséld el, és akkor megtudom! – válaszolta nevetve Tündérbogyó.

- Minden, ami rólam szól. Ez a világ leghosszabb meséje, mert már a születésem előtt elkezdődött és a mai napig tart

- Hogy érted azt, hogy már a születésed előtt elkezdődött? – kérdezte értetlenül Tündérbogyó.

- Gyere, megmutatom! – kiáltotta lelkendezve Lilla, és elővette Az én mesém című könyvet.

- Ezt a könyvet anya töltötte ki nekem, az eddigi életem legszebb pillanataival, közös élményeinkkel, emlékeinkkel. Látod, kézírással van írva – simogatta végig a lapokat Lilla.

- Mindennap ír bele valamit? - csodálkozott Tündérbogyó.

- Nem, de minden hó végén leírja, ami abban a hónapban történt. Látod, itt az utolsó oldalakon van a Duna-deltás kirándulás és a kincsvadászat is a kastélyban.

Tündérbogyó a kezébe vette a könyvet, és végig lapozta. Közben Lilla folyamatosan mesélt.

- Látod, anya elmesélte, hogyan ismerkedett meg apával, mikor gondoltak rám előszőr, milyennek képzeltek el, mit éreztek, amikor először megláttak, hogyan választották ki a nevemet és mi a jelentése.

- És mi a neved jelentése? – kérdezett vissza kíváncsian Tündérbogyó.

- A nevem a Lívia és Lídia nevek becézéséből alakult ki, egy költő, Csokonai Vitéz Mihály szólította elsőként így a nagy szerelmét. Anyukám azt mondta, az a jelentése. hogy Istentől született.

Majd lelkendezve folytatta:

- Látod, itt vannak az első fotóim, az első hajtincseim, a kórházi karszalagom, a beceneveim anyukám pocakjában, az egyéves szülinapom, az első kirándulásunk, A testvérem születése-hadarta boldogan.

Tündérbogyó mosolyogva nézte az albumot, és hallgatta, ahogy Lilla mesél.

- Látod, ez történt a nagyvilágban, amikor megszülettem. Még azt is beleírta anya, hogy milyen időjárás volt, és kivágta az újságok címlapjait. Itt meg azok a hírességek vannak, akik velem egy napon születtek – büszkélkedett Lilla.

Tündérbogyó csak ámult és bámult, hogy mennyi érdekes dolog van Lilla gyönyörű albumában. Lilla pedig annyira belelendült a mesélésbe, hogy még a kézzel festett tulipános ládáját is elővette. Tündérbogyó kinyitotta a ládát, és elolvasta, ami a belsejébe volt írva…"

Amikor már úgy érezzük, nincs tovább, sokszor a közös történetek adnak erőt a továbblépéshez, mert mindnyájunkban él egy Tündérbogyó, aki tudja a választ az élet fontos kérdéseire.

vebb információért kattints a lenti képre!

Hasonló könyvek dr Kádár Annamáriától:

Könyveink készleten: itt

.............................................................................................................................................

Hasznosnak találtad a cikket? Küldd tovább annak az ismerősödnek, akinek szintén segítséget jelenthet!

Már külföldre is szállítunk és nagyon kedvező áron pl Romániába a szállítási költség CSAK 1.345 Ft. Bővebb infó itt!

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)

 

Az asszony, amikor úgy érzi, hogy elérkezett életében a gyermekvállalás ideje...

„Az asszony, amikor úgy érzi, hogy elérkezett életében a gyermekvállalás ideje, elvonul egy erdőbe, és addig ül egy fa tövében, amíg meg nem találja gyermeke énekét. Majd visszatér a faluba, és a leendő apának is megtanítja ezt az éneket, amivel együtt hívogatják, várják a gyermeket. Az anya rendszeresen énekel a méhében levő magzatnak, majd a dalt megtanítja a bábaasszonyoknak is, akik születésekor ezzel köszöntik őt. Ez a dal elkíséri a gyermeket élete legfontosabb pillanataiban, a különböző beavatási rítusokon keresztül egészen a haláláig. A dal a kötődési folyamat gyökereire mutat rá – a biztonságos érzelmi kötődés ugyanúgy kísér minket végig életutunkon, mint a kelet-afrikai gyermeket születésének dala. A biztonságosan kötődő személyek felnőttként értékesnek és szerethetőnek érzik magukat. A párjukat megbízhatónak és őszintének tartják, magas az elégedettségük a párkapcsolatukban, érzékenyebbek a partnerük szükségleteire és hosszabb a kapcsolatuk időtartama, mint a bizonytalan kötődésű személyeké.”

 

Az idézet Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvéből való. Alcíme: Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban

További infó a könyvről: itt!

Gyereknevelés...

id-10063643_1.jpg

 

„Egy magyar példát idézve: Kádár Annamária, a mesepszichológia szakértője szerint, mivel az anya a gyermek életében a feltétel nélküli szeretetet képviseli, az apától érkező dicséretnek nagyobb súlya van. Az apa akkor dicsér jól, és alapozza meg helyesen a gyermek önbecsülését, ha lányának azt mondja: „büszke vagyok rád”, fiát pedig azt, hogy „ezt jól, ügyesen megcsináltad!””

Könyvek a gyereknevelés témában: itt!

KÁDÁR ANNAMÁRIA: LILLA ÉS TÜNDÉRBOGYÓ – 30 ÉRZELMI INTELLIGENCIA FEJLESZTŐ MESE

E kötet Lilla és Tündérbogyó összes eddigi kalandját gyűjti egy csokorba. A Mesepszichológia első és második részében megjelent húsz önéletrajzi ihletésű mesét tíz vadonatúj követi, amelyek szórakoztatva segítenek a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlesztésében.

Ahhoz, hogy lelkileg egészséges felnőtteké váljunk, jó kapcsolatokat alakítsunk ki, képesek legyünk együttműködni másokkal, saját érdekeinket érvényesíteni, kezelni a konfliktusainkat, és helyes döntéseket hozni, tárgyi tudás mellett elemi szükségünk van érzelmi ügyességre, pallérozottságra is: az érzelmek felismerésének, megfogalmazásának és hatékony szabályozásának képességére.

Ebben a folyamatban fontos segítséget jelenthetnek számunkra a mesék.

Tündérbogyó segít Lillának és a mesét hallgató gyermeknek is kifejezni az érzelmeit, megérteni és elfogadni azokat. Nem oktat ki, nem mondja meg, mit kell tenni, csupán ott van Lillával örömében, bánatában, magányában; együtt érez vele, amikor csalódott; megérti és visszatükrözi érzelmeit; törődik a szükségleteivel, és támogatja őt döntéseiben. Lilla kifejezheti előtte negatív érzelmeit is, nem kell tartania attól, hogy barátja kineveti vagy megkérdőjelezi azokat. Tündérbogyó példát mutat arra, hogyan lehet a fájdalmas belső élményeket - például a haragot, a testvérféltékenységet, a gyászt - feldolgozni, a félelmeket kezelni. Beszélgetnek szeretetnyelvekről, családi történetekről, az álmok, vágyak megvalósulásáról és a másság elfogadásáról is. A mesét hallgató gyermeknek a Lillával és Tündérbogyóval való azonosulás lehetőséget ad saját érzelmei megfogalmazására, kifejezésére és a hasonló önéletrajzi emlékek felelevenítésére.

Kívánom, hogy szülőként és pedagógusként mi magunk is legyünk Tündérbogyók, akik olyan élményekkel ajándékozzuk meg a gyermeket, amelyekre szívesen emlékszik majd vissza felnőttkorában, és amelyek erőforrást jelentenek számára a nehéz pillanatokban is

ELSŐ OLVASÓI VISSZAJELZÉSEK A KÖNYVRŐL:

"Kedves Annamária! Tegnap nagy izgalommal bontottam ki a csomagot és nagyon örültem a gyönyörűséges könyvnek. Este már faltuk is a meséket a kislányommal. A Szívemben születtél különösen meghatott, mert mintha rólunk szólna. Köszönjük a csodás meséket!"
Csopaki-Pólus Rita

"Kedves Annamária! Tegnap kezdtük olvasni a meséket. Fiam, aki nyolcéves múlt, dörmögve fogadta az elejét: 'hogy kezdődhet egy könyv a történet közepén?!' Aztán az első mese vége felé mellém kuporodott, és odasúgta: 'legyen még egy!' Imádjuk a könyvet!"
Novák Hajnalka

"Köszönjük szépen mi is a könyvet! Mi sem tudtuk abbahagyni az első mese után!"
Turánné Lippai Krisztina

"Az új mesék fantasztikusak! Mi is el fogjuk készíteni Tündér Rozinát bábozáshoz. Az én kedvenc mesém a Márton napi lámpás ünnepségről szóló mese."
Szabó Beáta, II. osztályos tanuló

A könyv megvásárolható itt! (szállítási költség CSAK 790 Ft, de 10.000 Ft feletti rendelésnél INGYENES).

AJÁNLJUK MÉG:

Mesepszichológia: a sárkányok néha megszelídülnek, de vajon a “helikopter szülők” is?

Kádár Annamária. Fotó: Sütő Zsolt

Megtanulhatjuk, hogy az érzésekkel soha nem vitatkozhatunk, ahogy azt is, hogy miért olyan fontos a gyerekeinkkel töltött minőségi idő. Bárhogy is próbáljuk szülőként megúszni, az érzelmi intelligencia fejlesztését magunkon kell kezdeni – derül ki Kádár Annamária könyvéből.

Júniusi megjelenése óta toplistás, felkerült a Libri Könyvkiadó és a Bookline sikerlistájára, sőt mindkettőn listavezető is volt. Jelenleg a Bookline heti sikerlistáján az első, a havi topban pedig a második helyen áll a Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban című kötet. Mi Kádár Annamária sikerének a titka? Mire érzett rá a marosvásárhelyi pszichológus szerző?

Egészen biztosan nemcsak „ráérzésről” van szó. Kádár Annamária dolgozott iskolapszichológusként is, diplomamunkájában és doktori disszertációjában pedig egyaránt gyermekek által írt meséket (több ezret) vizsgált meg – hosszas kutatómunka előzte meg tehát ennek a kötetnek a megírását, és valóban alapos és átfogó képet ad a gyermekpszichológia számos területéről, de különösen a gyermek érzelmi fejlődéséről.

Minden szülő ismeri a jó tanácsot, hogy mindig a gyermek korának és érzelmi fejlettségének megfelelő mesét válasszon, de hogy ez menyire fontos és milyen, valóban komoly hibákat lehet itt elkövetni, azt már csak kevesen tudják. Sokan legfeljebb csak sejtik, hogy mi mindentől fosztjuk meg a gyereket, ha egyáltalán nem mesélünk neki, és a veleszületett meseéhségének a kielégítését esetleg csak a tévécsatornák kínálatára bízzuk.

A mese jelentőségét egyre inkább felismerik, és nemcsak a gyerekpszichológusok, akik a „gyógyító meséket” használják fel, de a meseterápia egyre nagyobb teret nyer a felnőttek gyógyításában is. Ennek ellenére gyakran még mindig pejoratív értelemben használják valakire, hogy „mesevilágban él”, vagyis a valóságtól teljesen elrugaszkodottan – ami felnőtteknél talán még néha indokolt is lehet, de gyerekek esetében alkalmazni enyhén szólva is mélységes tudatlanságról árulkodik.

Különösebb pszichológiai ismeretek nélkül is sejthető, hogy az érzelmi háztartásunk megalapozása gyermekkorban történik, ezért nagyon nem mindegy, hogy kiktől, kiknek a példáján keresztül tanulja meg a gyermek. Szülőként nem árt tehát tudatosítani magukban, hogy a hősökkel való természetes és önkéntelen azonosulás révén mekkora jelentősége van ebben (is) a meséknek.

Érzelmek pró és kontra

Érzelmeivel időnként mindenki egy kicsit hadilábon áll: gyakran gondoljuk úgy, hogy csak a baj van velük, és lehet, hogy ha tisztán racionálisan működnénk, sok fejfájást megspórolhatnánk magunknak – berögződés, amely talán a sok évszádon át uralkodó, az érzelmeket a racionalitásnál alsóbbrendűnek hirdető elméletek következménye.

Pedig az utóbbi két évtized kutatásai teljesen más megvilágításba helyezték az érzelmeket: kiderült például az is, hogy legyen szó bármilyen racionálisnak vélt döntésről, az érzelmek nélkül képtelenek vagyunk meghozni őket. Az „érzelemsérült” beteg (akinek egy bizonyos agyi központja sérült) nem tud racionális döntéseket hozni, bár képes az észérvek módszeres végiggondolására. Ráadásul egyes elméletek szerint döntéseink nagy részét teljesen irracionálisan hozzuk meg, anélkül, hogy ezt sejtenénk. Az érzelem és értelem látszólagos ellentétével egy külön fejezet foglalkozik, amely fel is oldja azt: hiszen a kettő nemcsak, hogy jól megfér egymás mellett, de kölcsönösen ki is egészíti egymást.

Arról tehát már nem nagyon lehet vitázni, hogy az érzelmek valóban nagyon fontosak a gondolkodásunkban is, de mi a helyzet a sokat emlegetett érzelmi intelligenciával, amit Daniel Goleman valóságos bombaként dobott be a köztudatba 1995-ben? Kádár Annamária könyve tisztázza az érzelmi intelligencia körüli tényeket és tévhiteket is, hiszen a pszichológia máig egyik legismertebb fogalma körül valóban nagyon sok a mítosz, és egyes szakmabeliek szemében még mindig „fából vaskarika”. Az érzelmi intelligencia része önmagunk elfogadása, szeretete és tisztelete, és ez az alapja annak, hogy másokat is szeretni tudjunk, és elfogadjunk – hangsúlyozza a szerző.

Mesepszichológia - Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Kulcslyuk Kiadó, 2012

Inkább mi forduljunk vissza

A könyv fejezetei ismertetik például nemcsak a gyerekek érzelmi és értelmi fejlődésének szakaszait (ne ijedjünk meg tőle, nagyon olvasmányosan és szemléletesen!), a korai csecsemő-anya kapcsolat fontosságát, azt, hogy az érzelmek anya általi visszatükrözése mekkora fontossággal bír ezek kialakulásában, de a későbbi párkapcsolati modelleinket is nagyban meghatározó kötődési stílusokat is. Megismerkedhetünk a sajátos gyermeki gondolkodás, logika lényegesebb jellemzőivel.

A mese pedig nem más, állítja a szerző, mint a gyerekszemmel látott világ. Ugyanolyan egyszerűnek és szélsőségesnek mutatja be, mint ahogyan a gyermek valóban megéli, a rá jellemző mágikus világképnek köszönhetően. Ne akarjuk hát őket ebből a világból kirángatni, minifelnőtteket csinálni belőlük, inkább mi tanuljuk meg tőlük a csoda elfogadását. Érezzünk rá újra a belső képalkotás és a játékosság fontosságára, ami felnőttként is átsegíthet a nehéz pillanatokon. Ne neveljük a valóságra őket – inkább legyünk hálásak, hogy a segítségükkel időről-időre mi is visszaléphetünk a mesevilágba, ahol minden egyértelmű és tiszta, mert a gyermeki lélek még nem tűri meg az ambivalenciát.

Ne legyünk helikopterek!

Erich From a könyvben is idézett mondása, hogy nem könnyű megtanulni a szeretet művészetét „Ez ugyanis nem olyan érzelem, amiben könnyűszerrel, passzívan el lehet merülni. Szeretni valakit sokkal több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret egyben”. Kevésbé igaz viszont ez az anya-csecsemő kapcsolatra – legalábbis a gyermek részéről -, amikor is ideális esetben a szeretet nincs feltételekhez kötve, szabadon megélheti a teljes elfogadás és bizalom érzését, amiből aztán egy életen át táplálkozhat.

Ezért is nagyon fontos, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk minőségi időt tölteni a gyermekkel, a jelszónk legyen a slow life!. A szerző szerint ezért van akkora jelentősége a mesének, mint minőségi időnek – és ez a legalapvetőbb feltétel ahhoz, hogy megszülethessen a mese a csodája. Mégis, sok szülő számára talán ez a legnehezebb elvárás: az agyonhajszolt anyuka vagy apuka a nap végén talán legszívesebben már csak beesne az ágyába. De nem szabad megspórolni „az együttlét meghitt örömét és összetartó erejét”. Fontos, hogy a gyerek érezze, vele együtt részt veszünk a meseélményben, nem akarunk gyorsan túlesni rajta, és semmiképp ne próbáljuk meg lebeszélni arról, ha esetleg mindig ugyanazt a mesét kéri – fogadjuk el, hogy neki még dolga van vele.

Természetesen a szerző azt is hangsúlyozza, hogy azért ezen a téren se akarjunk tökéletesek lenni: elégedjünk meg azzal, ha „elég jó meseolvasók” vagyunk. Amitől viszont óvakodjunk, hogy „helikopter szülő” váljék belőlünk. Vagyis olyanok, akik folyamatosan pörögnek, kontrollálnak és beosztják a gyermekük minden szabad percét. Higgyük el, egyetlen gyerek sem kívánna ilyet!

Sok mese, vagy akár éppen film címe kerül elő, jó vagy rossz példaként, de ne várjunk egy tuti listát a jó mesékkel. Viszont ad valami sokkal fontosabbat: iránytűt ahhoz, hogy el tudjunk igazodni, hogy megértsük, a mai mesék közül melyek azok, amelyek nem jók, milyen feltételeket nem teljesítenek, és ezzel szemben melyek az igazán jó mese tulajdonságai.

Készen a csodára

Már a könyv legelején tanulhatunk egy új, legalábbis biztosan csak kevesek által ismert fogalmat: szerendipikusan élni, vagyis készen arra, hogy észre vegyük és elfogadjuk a csodákat. Kádár Annamária pedig hitelesen tudja nyújtani ennek a életformának a mintáját, személyes példákon keresztül mutatja be, hogy hogyan lehet ezt valóban megélni, és „vakmerően optimistán” nézni szembe a hétköznapi kihívásokkal. Megismerkedhetünk még egy másik fontos fogalommal is: a reziliencia a rugalmas alkalmazkodóképességet jelenti az élet kihívásaival, nehézségeivel szemben. És természetesen ezt is gyerekkorban lehet megalapozni, például a megfelelő mesékkel.

Számomra a kötet egyik legnagyobb tanulsága, hogy merjük felvállalni önmagunkat a gyermekünk előtt, és bár ez tulajdonképpen magától értetődőnek tűnne, a valóságban mégis gyakran mennyire nehéz. Merjünk szülőként is sebezhetőek lenni, mert csak így érdemes: „Ha vállaljuk valódi önmagunk felfedezésének kockázatát, meg merjük mutatni szomorúságunkat, dühünket, fájdalmunkat, akkor hitelessé válunk, s ezáltal követhető példává gyermekünk számára is.”

A másik pedig az, hogy a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlesztését természetesen magunkon kell kezdenünk.

A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!”, „Nem is fáj, ez csak egy kis horzsolás!”, illetve az a tipikus (rettenetes) szülői kijelentés, hogy „Mire katona leszel, elmúlik!”. Mit érdekli az most a gyermeket…? Mi mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat, negatív érzésünket kezelné hasonló módon? Szerintem – jogosan – nagyon csalódottak és dühösek lennénk. Jó lenne mindörökre megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel soha nem vitatkozhatunk, mert mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél. Ne mondjuk meg gyermekünknek, hogy mit kellene éreznie egy adott szituációban, például „Szeretned kell a testvéredet!” Tessék mondani, hogyha kell, akkor szeretni fogja?” (…)

A szülő, ha zavarja a gyereke viselkedése, gyakran parancsol vagy prédikál, de az olyan mondatok, hogy „Azonnal hagyd abba!” vagy „Szégyelld magad!” csak fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét, erősítik benne az elfogadhatatlanság érzését. Ehelyett a Gordon módszer megtaníthat arra, hogy hogyan beszéljünk az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „én-üzeneteket” a „te-üzenetek” helyett – bár nagyon nehéz a hibás berögződéseken változtatni, kitartó gyakorlással elsajátítható.

Szülőként mindannyiunknak lehetnek gyenge pontjai, ahol mi magunk is érezzük, hogy hiába látjuk előre, minduntalan akaratlanul is belesétálunk ugyanabba a csapdába. A könyv abban is nagy segítség lehet, hogy ezeket a pontokat megerősítsük, korrigáljuk. Közérthetően és kézzelfoghatóan ad gyereknevelési tanácsokat, az érzelmi intelligencia fejlesztésére pedig konkrét gyakorlatokat is ajánl a családban, az óvodában vagy az iskolában.

És mindehhez már csak bónusz a könyv végén található 10 EQ-fejlesztő mese Lillával és Tündérbogyóval, amelyek segítségével a gyerek megtanulhat szembenézni a félelmeivel, egyedül lenni vagy éppen várakozni: egyszóval kezelni több, számára még bonyolultnak tűnő hétköznapi helyzetet. A felnőtteket pedig arra taníthatja meg, hogy hogyan kell jól kezelni egy képzeletbeli barátot.

Kádár Annamária pszichológus, tréner, a BBTE marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője, az Erdély FM Pszichotrillák c. műsorának szakértője és társszerkesztője, többször tartott már előadást a Nyitott Akadémián is. De vannak, akik a mosolyáról ismerik.

Gyöngyi Annamária Forrás: http://ujkonyvek.egologo.transindex.ro/2012/09/11/mesepszichologia-a-sarkanyok-neha-megszelidulnek-de-vajon-a-helikopter-szulok-is/

A második kötetről itt olvashatsz!

A Mesepszichológia - Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban könyv megrendelhető akár ingyenes kiszállítással az alábbi képre kattintva:

Mesepszichológia 2.: ne hagyd, hogy a szürke felnőttlét bedaráljon!

Szülőként szinte naponta elbizonytalanodunk, és felmerül bennünk a kérdés, hogy ezt most hogy csináljam? Vajon jól csinálom? Tisztában vagyunk az egyik „aranyszabállyal”, hogy legyünk következetesek, de valószínűleg félreértjük, és ezért azt tapasztaljuk, hogy hiába ragaszkodunk mereven valamilyen megrögzött elképzeléshez, milyen nehéz azt a nagyon sokféle, különböző módon problémás és kényes helyzetekben betartani – főleg, ha már éppen az önuralmunkat sem bírjuk megtartani.

Kádár Annamária második, Útravaló kényes nevelési helyzetkehez című könyve éppen az ilyen esetekben próbál meg segítséget nyújtani. És mint minden jó gyereknevelésről szóló könyv, természetesen elsősorban az önismeretről és önmagunk formálásáról szól. Szülőként gyakran érezhetjük úgy, hogy most vallottunk kudarcot, és ez már a végső határunk, ennyire tudunk „elég jó szülők” lenni. Pedig vannak még erőforrásaink, csak meg kell őket keresni.

És egyáltalán nem segít ezen, hogy ezerféle – kéretlen vagy kért – jó tanácsot kapunk minden irányból, nap mint nap, mert – ahogy a szerző is megfogalmazza – a gyerekneveléshez mindenki ért, főleg ha a mások gyerekéről van szó. És ott van a másik, tipikusan mai probléma: az interneten próbálunk meg instant válaszokat kapni, és nem biztos, hogy éppen a jóra fogunk rátalálni. Főleg, hogy nem is létezik univerzálisan jó válasz, amely minden gyerek esetében és minden helyzetben ugyanúgy érvényes lenne.

De akkor mit tehetünk? Hallgassunk az ösztöneinkre? Az igazság az, hogy gyakran épp azok nem súgnak semmit vagy kifejezetten tévútra visznek, állítja a pszichológus szerző. Mert amit mi esetleg ösztönösnek gondolunk, az tulajdonképpen „nem más, mint különböző bennünk kavargó elképzelések, elméletek, előítéletek, vágyak és félreértések elegye”. Vagy valami, amit szüleinktől kaptunk hozományul, és eszünkbe sem jutott kételkedni benne.

Saját életmesénket meséljük

A Mesepszichológia 2. legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy az első kötethez hasonló, nagyon optimista, nagyon szerethető stílusban ad útmutatást, amiből könnyen erőt és magabiztosságot meríthetünk. Meggyőz minket arról, hogy mennyire fontos a „hiteles szülői jelenlét”, amit a saját életmesénkkel adunk át a gyereknek. Ahogy a korábbi kötetben a mesehősöktől való tanulásról, a velük való azonosulásról esett főleg szó, most azt is mellé emeli, hogy a nevelés során folyamatosan a saját élettörténetünket is meséljük a gyereknek. És ennek a történetnek hitelesnek és követhető példának kell lennie, mert ebből derül ki a gyerek számára, hogy kik vagyunk valójában: „miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és az is, hogy mikor adom fel”.

Ehhez pedig nagyon is szükségünk van a saját szabad, játékos, gyermeki énünkre, amely a gyerekünkkel együtt örömmel és lelkesedéssel tudja felfedezni a világot – ezért kell tudatosan védenünk, megóvnunk. Nem egyszerű feladat, sajnos sok felnőttnek már nem is igen sikerül kizökkennie az állandó fásultságából – és gyakran a gyereknek is ezt az egy „megoldási” mintát mutatjuk: a beletörődést. Kádár Annamária azt írja erről: „Nem szeretnék olyan világban élni, amelyik csak a szükséges és kötelező dolgokról, a túlélésről, a problémamegoldásról és a haszonszerzésről szól.”

Mérei Ferenc Kurt Lewin korábbi híres kísérletét (ezzel eredetileg a különböző vezetési stílusokat vizsgálták) ismételte meg óvodásokkal, amelyben arra volt kíváncsi, hogy a nevelési stílusok – autoriter, demokratikus, ráhagyó – hogyan hatnak a gyerekekre. Nagyon tanulságos, hogy melyik légkörben teljesítenek a legjobban a gyerekek, és melyikben érzik a legjobban magukat: mert a kettő nem egyezik meg, és bár rövid távon talán az autoriter tűnhet hatékonyabbnak, ennek következményei hosszú távon nagyon súlyosak lehetnek.

Helyzetfüggő nevelés

A szülők gyakran gondolják úgy, hogy a különböző módszerek közül választaniuk kell egyet, és ebben következetesnek maradniuk. Ha pedig az adott helyzetben nem működik, akkor az azt jelenti, hogy ők buktak meg, hogy ez volt például a túl engedékeny nevelési stílusuk kudarca. Erre javasolja megoldásként a szerző a helyzetfüggő nevelést, amelynek lényege, hogy mindig éberen figyelünk a pillanatra. Ha kell, egy lépést hátra is léphetünk, hogy jobban rálássunk, és megpróbáljuk meghozni az adott körülményeknek leginkább megfelelő döntést. A vezetéselméletekből kölcsönözve a fogalmakat, lehet ugyanaz a szülő egyszer előíró, rendelkező, máskor magyarázó, meggyőző, lehet bevonó, együttműködő vagy pedig éppen delegáló. A lényeg, hogy ne veszítse el a rugalmasságát és a mindfulness-ét (vagyis éber tudatosságát): úgy nézzen arra a helyzetre, mintha most először történne meg vele. Ne hagyjuk, hogy teljesen elmerüljünk a teendőinkben, problémáinkban és mindent ennek szűrőjén keresztül lássunk – tanácsolja a szerző. És igen, legyünk hálásak, hogy ebben egy nagyon jó segítőtársunk van: a saját gyermekünk.

Dackorszak, testvérféltékenység, félelmek és szorongások, gyász – külön fejezetek szólnak ezekről a nagyon nehéz élethelyzetekről, amelyekkel szülőként előbb vagy utóbb szembesülni kell. És éppen ezek azok, amikor a szülő leggyakrabban tapasztalja meg a saját tehetetlenségének érzését. A dackorszak idején például teljesen eszköztelennek gondolhatja magát, és a helyzet kezelésére tett kétségbeesett próbálkozások – magára hagyni, hadd hisztizzen egyedül, leönteni egy kis vízzel, kemény büntetés – vagy csütörtököt mondanak, vagy pedig annyira távol állnak a szülő attitűdjétől, hogy képtelen a gyakorlatba ültetni őket. Itt is az segíthet, ha meg tudjuk keresni a saját, személyre szabott megoldásunkat, ami nekünk és a gyereknek egyaránt éppen a legjobb.

Minden témakor esetében megkapjuk a kapaszkodót, hogy hogyan segíthet ebben a mese, hogy a mesehőssel való azonosulással révén hogyan tud a hallgató is fejlődni és megoldásokat keresni, és végül, a vándorlás végén, ő maga is megváltozni. Iskolapszichológusként Kádár Annamária is megtapasztalta, mennyire fontos, milyen sokat segít, hogyha a gyerekkel sikerül „átírnia” a saját történetét, kijavítani benne a narratív hibákat, előhívni a rejtett erőforrásokat. És a mesék éppen erre nagyon jók: útmutatót szolgálhatnak annak, aki önmagát keresi a világban.

Egy „hibáját” tudom csak felróni a könyvnek: az első, valóban nagy sikerű kötet után biztosan sokan várták a folytatást, sürgették a szerzőt, és néha úgy érezhetjük, hogy túl hirtelen ér véget egy-egy fejezet, a szülő még szívesen olvasna további példákat, ötleteket, amelyek valóban közelivé hozzák a megoldásokat.

De szerencsére ezért némiképp kárpótol egy olyan lista, amely a Kádár Annamária által megfelelőnek tartott mesekönyveket ismerteti, illetve minőségi gyerekirodalmat is ajánl, korosztályok szerint csoportosítva. Nagy segítséget jelenthetnek a gyerekkönyvek dömpingjében gyakran magát elveszettnek érző szülő számára, aki csak miután felolvas néhány mesét a frissen szerzett, nagyon szépen illusztrált meséskönyvből, akkor döbben rá, hogy mennyire melléfogott ezekkel a történetekkel, amelyek semmiféle tanulsággal, de még csak igazi élménnyel sem szolgálnak a gyerek számára.

Végezetül itt a kedvenc gyerekversem a könyvből, de van még több hasonlóan jó:

Anyuban azt nem bírom,
Hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
Hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
Nyugodtan.

(Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom)

Gyöngyi Annamária Forrás: http://ujkonyvek.egologo.transindex.ro/2014/11/07/mesepszichologia-2-ne-hagyd-hogy-a-felnott-let-szurkesege-bedaraljon/

Az első kötetről itt olvashatsz!

A könyv megrendelhető akár ingyenes kiszállítással az alábbi képre kattintva:

Kinek kellett ez a testvér?

A testvérféltékenység sajnos szinte minden családban előfordul. Mit tehetünk mi szülők, hogy kezeljük ezt a helyzetet? Ebben segít az alábbi könyv.

"A testvér megszületése az egyik legnagyobb fordulat a gyermek életében, akinek meg kell élnie a trónfosztottság érzését. Életünk első szakaszában a szeretet úgy jelenik meg az elképzelésünkben, mint aminek kizárólagos birtokosai vagyunk, a szimbiózis időszakában általános illúziónk, hogy csak az édesanyánk és mi létezünk ebben a tökéletes egységben. De hamar megtapasztaljuk, hogy vannak riválisaink, és a szeretetet meg kell osztanunk.

A testvérféltékenység feloldásában is sokat segíthetnek a mesék – ha csonkítatlan formában közvetítjük azokat a gyerek felé.

A mesék elsősorban az ambivalens érzések feldolgozásában, a jó és a rossz különválasztásában segítenek. A gyermek sok esetben megél a számára fontos személyekkel – az anyával, apával, testvérrel – kapcsolatos negatív érzéseket, és ezeket a maga módján ki is fejezi. A mesealakok ambivalensek, nem egyszerre jók és rosszak. A mesékben ugyanaz a szélsőségesség uralkodik, mint a gyermeki gondolkodásban: minden ember vagy jó, vagy rossz, nincs átmenet, az egyik testvér buta, a másik okos, az egyik nővér kedves és szorgalmas, a másik pedig gonosz és lusta. A mesehősökkel való azonosulás segít a gyermeknek ambivalens érzései feldolgozásában, egy negatív szereplőbe belevetítheti a testvérével szemben érzett negatív indulatait is.”

(részlet a Mesepszichológia 2. részéből)

A könyv megrendelhető (akár ingyenes kiszállítással) itt!

Kádár Annamária: Minden mese az életünkről szól, a mesében minden mi vagyunk

Fotó: Kovács Szilvia

„A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül” – hangsúlyozza Kádár Annamária pszichológus, egyetemi adjunktus, a Mesepszichológia 1., 2. című könyvek szerzője. A Könyves Magazin legújabb számában a jó mese titkait kutattuk, és számos szakértőt – kutatókat, pszichológusokat, meseírókat, főszerkesztőket – megkerestünk azzal, osszák meg velünk, hogy mit jelent az ő életükben a mese. Kádár Annamáriával a legfőbb mesebeli képességről és a csoda fontosságáról beszélgettünk, a végén pedig megosztotta velünk kedvenc meséjét is.

Szakemberként hogyan látja: mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Mi a jó mese öt legfontosabb ismérve?

• Teljes, eredeti formában jut el a gyermekhez, nincs rövidítve, nincs kilúgozva belőle a konfliktus. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el.
• Feszültsége teremt és feszültséget vezet le. A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll. Ugyanez történik a mesében is: a jó végkifejlet bejósolható, a feszültséget pedig az előre nem látható események adják.
• Gazdagítja, mozgásba hozza a gyermek képzeletét, belső képalkotásra ösztönöz
• Eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyaival, komolyan veszi nehézségeit, problémáit, erősítve a gyermek bizalmát.
• Megfelel a gyermek életkori sajátosságainak és érdeklődésének.  A mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ. Ebbe a sajátos gondolkodásba azért illeszkednek tökéletesen a mesék, mert ugyanolyan egyszerűnek és szélsőségesnek mutatják a világot, mint amilyennek azt a gyermek megéli.

Mit tapasztal, melyik mesét szeretik jobban a gyerekek: amelyik egy teljesen távoli mesevilágban játszódik (mesebeli helyeken, mesebeli lényekkel, igazi hősökkel és hősnőkkel), vagy amelyik nagyon is a saját életükről szól? Az életkor, a lelki állapot, egy adott élethelyzet, vagy szimplán egyéni ízlés az, ami megszabja, hogy mivel azonosulnak a legkönnyebben a gyerekek?

Minden mese az életünkről szól. A mesében minden MI vagyunk: nem csak a legkisebb királyfival, szegélylegénnyel azonosulhatunk. Az elindulás jelenti a saját komfortzónánkból való kimozdulást, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok nagyon gyakran belső sárkányok, a saját félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk, amit meg kell szelídítenünk, a segítőtársak szimbolizálják a társas kapcsolati hálónkat, a párválasztás, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk megtalálását, a mesében az elérendő cél pedig az önmegvalósításunk. A mesehős utazása személyiségfejlődésünket, az önismereti utunkat is szimbolizálja. „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – fogalmazza meg a belső utazás lényegét Hamvas Béla. A népmesékből jól ismert hol volt hol nem volt világa nagyon hasonlít ahhoz, amely a lelkünk mélyén él. Ebben a megközelítésben nem a megtervezett életvitelről van szó, hanem azokról a mélységekről, ahol megalapozódik kitartásunk, elszántságunk, reményünk. Az életbátorság, a magabiztosság az a képességünk, hogy túl tudunk merészkedni saját határainkon. Bár úgy tűnik, hogy az utazás külső tájakon történik, ez egy mély, belső barangolás, ahol rejtett erőforrásainkat keltjük életre. A saját életünkben is a gebéből táltos paripát varázsolunk, ehhez pedig meg kell találnunk az életre keltő „parazsat”.

A laikus általában tematika (állatos, királylányos, stb.) vagy életkor szerint csoportosítja a mesekönyveket – de milyen szempontok alapján differenciál egy olyan szakember, aki nap mint nap professzionális szinten foglalkozik a mesékkel?

Én a jungi lélektani iskola álláspontjával értek egyet, amely a mesét szimbolikus történetnek tekinti, amely általános emberi problémákat és lehetséges megoldásokat fogalmaz meg. A mese mindig valami olyan dologról szól, ami az élet folyamatát veszélyezteti, többnyire ez a mese kiinduló helyzete, és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából egy új élethelyzetbe. Az új élethelyzet az egyensúly fölborulásával, krízissel, kerülőutakkal jár együtt, a növekedés pedig fájdalommal, de ezek mind fejlődésünk szükségszerű állomásai. A mesében a személyiségfejlődés különböző állomásai jelennek meg: a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Szimbolikus formában fellelhetők benne a lelkünkben felmerülő konfliktusok is: az irigység, a féltékenység megzabolázásának módjai, az életkori krízisek, a szülőkről való leválás, a párválasztás próbatételei, a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon.

A mesékben elsősorban azt vizsgálom, hogy milyen krízishelyzetet kell megoldjon a mesehős és ezt hogyan, milyen eszközökkel valósítja meg. A hős átváltozása azt közvetíti számunkra, hogy ahhoz, hogy bizonyos életfeladatokat megoldjunk, külsőleg-belsőleg át kell alakulnunk, úgy, hogy közben azonosak maradunk önmagunkkal. Személyiségfejlődésünkben is egy korábbi szakaszon úgy tudunk túljutni, hogy hagyjuk, hogy a régi „meghaljon" és az új megszülethessen. Erik Erikson fejlődéselméletének egyik kulcsfogalma a krízis, ami az egyik szakaszból a másikba történő átlépésnél jelenik meg. A személyiségfejlődésünk ezen fordulópontok mentén alakul, a feszültség arra készteti az egyént, hogy személyes identitását újraértelmezze, hogy ciklusonként „újjászülessen”. A népmesék témája legtöbbször az az életszakasz, amely a felnövéssel, az érett személyiség megszületésével zárul.

Egy másik szempont, ami szerint a meséket vizsgálom, az az, hogy mi az, amiért a mesehős elindul, mi az, amit kíván. A kívánságok által adunk lehetőséget olyan dolgok megszületésének, amelyek a legmélyebb lényegünkkel függenek össze, mert nagyon sok kívánság pont amiatt nem jut eszünkbe, mert védekezünk ellene. A mesében az átváltozás a legfőbb képesség, amely által a csoda megvalósítható, és ami az ember örök vágyát testesíti meg, hogy erejét megsokszorozza, és a boldogságeszményét megvalósítsa. A kívánság valami új megszületését szimbolizálja, a hitet abban, hogy a dolgok megváltoztathatóak, ami a bennünk lakó gyermek jelenlétére utal. A felnőtt dolga pedig az, hogy a kívánságot szemügyre vegye, elemezze, mérlegelje, a lehetségest a lehetetlennel szembeállítsa, kitágítsa a határokat és higgyen az új megszületésében.

Ha nem szakemberként, hanem magánemberként választ könyvet (például ajándékba, vagy az esti meseolvasáshoz), akkor mi alapján dönti el, hogy melyik könyvet veszi le a polcról?

Az esti mese kiválasztásában a két és fél éves Lilla Maja kislányom érdeklődése a döntő, jelenleg a Boribon, Kipkopp korszakot éljük, böngészőket, lyukas könyveket lapozunk. Gyakran szoktam varázsmeséket olvasni, mondhatni szomjazom a csodát. A mesében, akár az életben is nem lehet a hatalom eszközeivel, csupán erővel a problémák nagy részét megoldani. Az akarat és a tudatos erőfeszítés önmagában még nem elég. A mesében ilyenkor történik meg váratlanul a csoda. A saját életünkben sem lehet erőszakkal kikényszeríteni.  Milyen szépen fogalmazza meg ezt Anselm Grün: „Csodák ott történnek, ahol az ember várni tud. (...) Ahol valaminek valóban növekednie kell, annak türelmes várakozásra van szüksége”.

Fontos, hogy egy mese, ha rejtetten is, valamiféle tanulságot közvetítsen, választ adjon bizonyos élethelyzetekre?

Az óvodás és kisiskolás gyermeken sokszor feszültség, szorongás, félelem uralkodik el, nem tudja kezelni érzelmi élete ambivalenciáját. Mivel testi és lelki adottságai, akaratának fejletlensége, alacsony frusztrációtoleranciája még nem teszi lehetővé, hogy egy felnőtthöz hasonlóan eligazodjon a bonyolult külső és belső világban, gyakran tehetetlennek érzi magát. Ennek ellensúlyozására természetesen nem elegendő egy megfelelő történet, mese elővarázsolása, amiből a gyermek megtanulja, mit is kell tennie, és máris „gombnyomásra” megoldódnak a dolgok. Bármiféle értelmezés, kioktatás, hasonlítgatás a mesén keresztül éppen szándékainkkal ellentétes irányba hat, mert a gyermekben csak azt az érzést erősíti meg, hogy képtelen megfelelni, hogy elégedetlenek vele.

Az esti mesemondásban mi a fontosabb: maga a történet? Vagy aki meséli? Vagy az, hogy az illető hogyan meséli azt a történetet? A tapasztalatai alapján, ma egy szülő mennyit mesél a gyerekének? Mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye? Ismerünk esetleg olyan kutatásokat, melyek azt mérték, hogy mi a különbség azok között, akik rendszeresen olvastak meséket gyerekkorukban, és azok között, akik nem?

A gyermek a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel, lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit.‎ A mesélő szülő vagy pedagógus is segítheti ezt a folyamatot, ha beleéli magát a történetbe, odafigyel a hanglejtésére, a mesemondás vagy olvasás ritmusára. A mese dallama könnyen átalakul képpé, és a belső képkészítés folyamatában lehetővé válik az érzelmi azonosulás a számunkra kedves hőssel. Minél ráérősebben, megváltoztatott tonalitással, dallamosabban mesél a szülő – úgy, hogy maga is egy belső képet készít a meséhez –, annál kidolgozottabb lesz a gyermek belső képe is. Ehhez nem kell tudatos erőfeszítés, a gyermek úgy éli meg ezt a folyamatot, hogy a belső kép magától, spontán módon megjelenik. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető! Számos kutatás mutatott rá arra, hogy ha valakit nem engednek álmodni, akkor nehézségekbe fog ütközni a valóság problémáinak feldolgozásában. Bruno Bettelheim ezzel kapcsolatban írta azt, hogy „egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyermekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel”.

A meseolvasásnak mi az elsődleges célja? Hogy lekössük a gyereket? Hogy neveljük? Hogy szoktassuk az irodalomhoz, olvasáshoz?

A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül. Ez lesz az alapja a későbbi bizalmas szülő-gyermek beszélgetéseknek is. Szerintem ez az egyik legfontosabb cél. Ahogy Zelk Zoltán mondja: „elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én”.  

Ki lehet nőni a mesékből? Ha nem, akkor a felnőttek miért van szükségünk mesékre? Mit pótolunk ezzel?

Gyermekkorban a mesei optimista világkép és a gyermek vágyai egymásra rímelnek, a mesei vágyteljesülést nem akadályozzák sem természeti törvények, sem időbeli vagy térbeli korlátok. Minden lehetséges, mindenné át lehet változni. Az a felnőtt, aki mesét olvas, később is megőriz egy keveset a gondolat mindenhatóságából. Az Omuskego Cree törzs tagjai úgy készítik fel a fiatal generációt a túlélésre, hogy tapasztalataikat történetek formájában mesélik el, és ahogy nőnek a gyermekek, velük együtt változnak a történetek is – ezeket ugyanis mindig másként mesélik el, rugalmasan változtatva a narratívát. Vagyis a gondolkodásmódot teszik rugalmassá, ami által a felnövekvő ifjú generáció az életben is képes lesz rugalmasan viselkedni, bízni. A történetek élni segítenek, állítja a törzs vénje. A felnőtteknek is! A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni.

A Grimm-mesékkel régen a felnőtteket szórakoztatták – tele voltak félelmetes momentumokkal –, ám egy időben mintha tendencia lett volna, hogy a könyvekből kifilézték, kiirtották az erőszakot. Jó úton jár az a szülő, aki meg akarja kímélni a gyerekét az erőszakos jelenetektől?

Én is ismerek olyan szülőt, aki a mesék félelmetesebb részeit átkölti a gyermeke védelme érdekében. A gyermek szimbolikus úton dolgozza fel a mesét, belső képek formájában. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amennyire a gyermek el tudja viselni. Tilos átkölteni a mesét! A népmesékben, hogyha az életkori sajátosságoknak megfelelően meséljük őket, nincsenek veszélyes, ártalmas részek.

Létezik káros mese? És gyógyító mese? Melyek azok az élethelyzetek, amelyekben az ön tapasztalata szerint a legjobb eredményeket lehet elérni a mesékkel?

Már a hagyományos hindu orvoslásban is a lelki zavarokat mesékkel gyógyították: egy olyan mesét adtak a betegnek meditáció céljából, amelyben megfogalmazódtak problémái, ezáltal megtalálhatta szenvedése okát és a megoldást is. Bár a mese tartalmának látszólag semmi köze nem volt a beteg hétköznapi életéhez, valójában mégis az övéhez hasonló belső folyamatokról, érzelmekről szólt. Clarissa Pincola Estes a Farkasokkal futó asszonyok című könyvében mondja azt, hogy a mesékben gyógyító erő lakozik, csak meg kell hallgatnunk őket. Hatalmuk van fölöttünk, úgy, hogy közben nem követelik meg, hogy bármit tegyünk, cselekedjünk. A káros mese ebben a tekintetben kioktató, bagatellizáló módon viszonyul a bennünket foglalkoztató kérdésekhez. A kisgyermek nagyon nehezen tudja megfogalmazni problémáit, csupán az érzések szintjén éli meg a feszítő állapotokat. Számtalan olyan feladattal kell megbirkóznia, amelyek nagy megpróbáltatások elé állítják: le kell válnia szüleiről, meg kell tanulnia, hogyan kezelje félelmeit, késleltesse vágyait, győzze le a testvérféltékenység érzését. Gyakran átéli az érzések ambivalenciáját is: egyszerre imádja és gyűlöli szüleit, és tehetetlennek érzi magát ebben a belső zűrzavarban.

A gyermek élményeit szimbolikusan, a játék és a mesehallgatás során képek segítségével tudja kifejezni, kivetítve dühét, haragját egy állatfigurába vagy mesehallgatás közben egy negatív szereplőbe. Amikor a gyermek újra és újra ugyanazt a mesét kéri, akkor is a félelmeivel, szorongásaival dolgozik. Minél többször hallhatja azt, annál biztosabban mozog a cselekményében, mind mélyebben át tudja élni minden aspektusát, így egyre jobban oldódnak a feszültségei, szorongásai. A sokszor ismételt kedvenc mese énerősítő hatással bír.

Az érzelemszabályozás kialakulása azt jelenti, hogy a gyermek fokozatosan képes lesz arra, hogy saját érzelmi állapotait érzékelje, és azokat a megfelelő intenzitással fejezze ki, valamint az önmegnyugtatásra, az intenzív érzelmek csillapítására. Mindazonáltal szülőként folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, hogy ebben segítsünk neki. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy nincs mitől félned, akkor egyedül hagyjuk félelmeivel. Fontos, hogy a szülő vegye komolyan a gyermek félelmeit, mert ha arra várunk, hogy ezeket kinövi a gyerek, akkor a legtöbb esetben a félelem inkább nő, mint csökken. Ne minimalizáljuk, és ne tegyünk úgy, mintha tudomást sem vennénk róla, mert ilyenkor a gyermek önbecsülése is sérülhet.

A kortárs magyar meseírók az utóbbi időben sokkal bátrabban nyúlnak bizonyos, akár a közelmúltig tabuként kezelt témákhoz is. Szakemberként hogyan látja, milyen tendenciák érvényesülnek a kortárs magyar meseírásban?

A betegség, veszteség, speciális szükségletek, másság elfogadása, kirekesztés, örökbefogadás témák most már jóval gyakrabban jelennek meg a kortárs magyar meseírásban. A gyerekek keresik kérdéseikre az őszinte, hiteles válaszokat.

Általánosságban elmondható, hogy a mesékkel tanuljuk meg a történetmesélést, alapstruktúrákat, sőt bizonyos szempontból a világképünk is ekkor alakul ki. Az utóbbi években sokkal színesebb és szélsőségesebb a kínálat – ez milyen hatással van az olvasókra/szerzőkre?

A mese az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amit önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal. A népmese optimista életfilozófiája is akkor lesz igazán gyümölcsöző a gyermek életében, ha azt az édesanya és édesapa saját életmeséje is alátámasztja, hitelesíti.

Szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magam történetét mesélem el. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólam, az én világképemről szólnak. Ebben a mesében helyet kapnak a szorongásaim, félelmeim, kétségeim, ugyanakkor az erőforrásaim, álmaim, vágyaim, céljaim is. Tetteimmel mesélem el, hogy miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és azt is, hogy mikor adom fel. Ez a hitem vagy hitetlenségem története is. Megbízom-e abban, hogy egészséges gyermekem képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy „versenyhátrányba kerül” a többiekhez képest, ezért programszerűen „fejlesztem” őt? Képes vagyok-e a problémás helyzetekben nyitottan figyelni és rugalmasan alkalmazkodni, vagy mereven ragaszkodom ahhoz, amit egyszer elhatároztam? A gyermeknevelésről vallott gondolataim, a nevelésben alkalmazott módszereim mind-mind engem mesélnek.

Ma már szinte közhely, hogy a tévé nem helyettesítheti a meseolvasást (még akkor is, ha nem mindenki tartja ezt be), de mi a helyzet a különféle applikációkkal? Könnyítik vagy inkább kiváltják az olvasást?

Fontos, hogy egy kisgyermek minél többet mozogjon és szabadon játsszon. Amennyiben egy érzelmileg érintett, de testileg passzív gyermek nem tudja levezetni a felfokozott izgalmi állapotot, akkor ennek súlyos következményei lehetnek a személyiségfejlődése szempontjából.

Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséje, és miért?

Kedvenc mesém: a Kisködmön főhősének, a jómódú parasztembernek volt egy lánya és egy felesége. Egy nap érkezett hozzájuk háztűznézőbe egy legény, és az apa leküldte a lányát a pincébe, hogy legyen mivel megkínálniuk a vendéget. A lánynak ekkor szemébe ötlött a pince oldalához támasztott káposztáskő. Erről az jutott eszébe, hogy ha majd férjhez megy, és kisfia születik, vesz neki egy ködmönt a vásárban – de ha a kisfiát agyonüti a káposztáskő, akkor kire marad majd a kisködmön…? Ezen úgy elkeseredett, hogy bánatában sírva fakadt. Mivel sokáig nem tért vissza, hamarosan lement utána az apja és az anyja is, és meghallva a nagy problémát, mindketten rázendítettek a sírásra. A kérő épp csak hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett, és azt mondta: ha még három ilyen bolondra akad, mint ezek, elveszi a lányt feleségül. El is indult, s az út során hamarosan találkozott egy emberrel, aki a diót vasvillával hányta fel a padlásra. A legény vett egy vékát, és fél óra alatt felhordta benne a diót. A következő ember, akibe beleütközött, teknővel hordta be a világosságot a házba. A legény rajta is segített: fejszével vágott két ablakot a falba, és mindjárt világosabb lett. Harmadjára egy asszonnyal hozta össze a sorsa, aki a csirkéket akarta a kotló alá dugni, de ez nem sikerült neki. A legény megmagyarázta neki: ha jön a héja, akkor a kotló dugdosás nélkül is maga alá veszi a csibéit. Miután továbbállt, azt gondolta magában: hála Istennek, megtaláltam mind a három bolondot! Hazament, és két hét múlva megülték a lakodalmat. Lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki egy ködmönt, de a káposztáskő nem ütötte agyon. Itt a vége, fuss el véle. A mese a nem megfelelő problémamegoldási stratégiákról, az önbeteljesítő jóslatok erejéről szól.

Forrás: http://konyves.blog.hu

Ha érdekesnek találod a fenti cikket akkor figyelmedbe ajánlom dr Kádár Annamária alábbi könyveit (kattints a képre):

Olvasói vélemény Dr. Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvéről

Olvasói vélemény Dr. Kádár Annamária Mesepszichológia című könyvéről írta a moly.hu oldalon Blanka Veronika:


"Ez a könyv hasznosabb volt, mint gondoltam. Eredetileg csak három fejezetét akartam elolvasni a kutatásomhoz kapcsolódóan, aztán olyan érdekes volt, hogy elkezdtem elölről, és egy nap alatt a végére is értem.
Nagyon tetszett, hogy olvasmányos volt, az írónő nem nézett komplett hülyének (ahogy a szakkönyvek általában), mégsem volt az az érzésem, hogy lebutított verziót olvasok.
Az előrehaladott stádiumban lévő mesekönyvemhez rengeteg adalékot kaptam, meg megerősítést, hogy jó az út, amin haladok.
A magánéletemben is rájöttem néhány dologra, ami a gyerekkoromra vezethető vissza, és eddig észre sem vettem, vagy ha igen, akkor közelmúltbeli dolognak gondoltam. 
Ajánlom mindenkinek."


Ha még nem olvastad, kattints az alábbi képre:

10 dolog, amit gyerekeink kérnének tőlünk

“A gyerekeink nevelnek bennünket elég jó szülőkké” – kezdte a szülő-gyerek kapcsolat útvesztőiről tartott előadását Dr. Kádár Annamária pszichológus a Pszinapszison. Hogy mit jelent az, hogy elég jó szülő? Ahogy Donald Winnicott brit gyerekorvos, pszichiáter, pszichoanalitikus először leírta: ahhoz, hogy a gyermek lelkileg egészségesen fejlődjön, nem szükséges hibátlan szülőnek lenni, elég, ha valaki elég jó. De vajon hogyan lehetünk elég jó szülők? És vajon mit mondana erről a bennünk élő gyermek? A Mesepszichológia könyvek szerzője tíz fontos üzenetet fogalmazott meg. 

1.”Légy gyerekes! Ez sokat segít nekem a felnőtté válásban.”

A pszichológus szerint jól jön, ha a bennünk élő belső gyereket is a vállunkra tudjuk emelni, hiszen ő fog minket megmenteni az életben egy csomó kemény helyzetből. A bennünk élő gyermek az, aki segít nekünk megérteni gyermekinket, akinek a segítségével lehetőséget kapunk arra, hogy egészen más nézőpontból szemléljük a világot. Ha pedig erre képesek vagyunk, nemcsak szülőnek lehetünk jobbak, de emberként is fejlődhetünk. 

2. “Fogd meg és engedd el a kezem! Mindegyiket, amikor kell.”

Ahhoz, hogy gyerekeinkből egészséges felnőtt válljon, képesnek kell lennünk arra, hogy megadjuk nekik az életkoruknak megfelelő szabadságot, hogy képesek legyünk a gyerekeinkről mi magunk leválni. Minden korban megvan, hogy mikor, milyen helyzetekben, pillanatokban kell elengedni a gyerekeinket, és mikor kell a háttérbe húzódva biztosítani számunkra a bázist, ahová bármikor visszatérhetnek. Ezeket kell megtalálnunk. 

3. “Élményeink, emlékeink, szertartásaink, rítusaink a legnagyobb közös kincseink. Legyen időd az apróságokra!”

A szertartások, a rítusok roppant fontosak a gyerekek életében: ez adja meg számukra a biztonságot, az ellazulás élményét. Szülőként ugyan egy adott forgatókönyv újra és újrajátszása néha fárasztó, akár idegesítő is lehet, mégis érdemes időt szánnunk az életünkből arra, hogy a gyerekeink megélhessék ezeket, akkor, amikor nekik van szükségük van rá. 

4. “Kérlek, ne hasonlíts engem senkihez! Én én vagyok, és így vagyok jó.”

Ahhoz, hogy az ember képes legyen felnőttként elfogadni önmagát, hogy ne kínozza a folytonos elégedetlenség, szorongás, fontos, hogy szülei elfogadják, hogy ne a környezetében lévő gyerekekhez, ne a testvéréhez, rokonaihoz mérjék, hanem megpróbálják önmagában, saját valójában látni, és úgy is szeretni. 

5. “Higgy bennem, bízz bennem! Hited hamuba sült pogácsaként kísér végig vándorutamon. Nem a te álmaidat váltom valóra, hanem sajátjaimat. Tudj örülni ezeknek!”

Dr. Kádár Annamária megközelítésében a mese a saját történetünket, életmesénket is jelenti, azt amit magunkról, érzéseinkről, álmainkról, céljainkról és a családunkról sokszor szavak nélkül, a viselkedésünkkel, reakcióinkkal, a hozzáállásunkkal mesélünk a gyerekeinknek. Az, hogy mi magunk mit gondolunk a saját családtörténetünkből, mit emelünk ki, milyen világszemléletet mutatunk gyerekeink felnőttként is magukkal viszik. A családunktól kapott minták ugyanis láthatatlanul irányítják sorsunkat. 

6. “Én vagyok a te királylányod, királyfid. Értékes vagyok! Kérlek szeress feltétel nélkül!

A gyerekek életében a feltétlen szeretet adja az erőt, az alapot arra, hogy önmagukat szeretni képes felnőtt váljon belőlük. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellenének elvárások, hogy ne lenne szükség a feltételes szeretetre is. A pszichológus szerint ez utóbbi alapvetően az apa, az apafigura feladata, és minden apának egyszer ki kell mondania a lányának, hogy büszke rá, a fiának pedig azt, hogy jól csinálta, amit megcsinált. Ezek nélkül ugyanis, a gyerek és belőle váló felnőtt örökösen ezt az elismerést kajtatja majd. 

7.”Mutasd ki az érzéseidet, beszélj róluk, oszd meg velem, mi az, aminek örülsz, mi az, ami fáj. Így én is legyőzhetem a belső sárkányaimat.”  

A pszichológus előadásában arra biztatta a közönséget, hogy ne féljenek kimutatni az érzéseiket a gyerekeik előtt. Nem baj, ha dühösek, ha feszültek, ha csalódottak, szomorúak vagyunk, ezek teljesen természetes érzések, és fontos, hogy a gyerek találkozzon ezekkel is. Ha képesek vagyunk érzéseinkről beszélni gyermekinkkel, ha megmagyarázzuk, mi történik velünk, azzal segítünk neki a saját érzéseinek felismerésében, azonosításában és elfogadásában. Ez pedig könnyebbé teszi majd számára, hogy a nehéz élethelyzetekben a nehéz érzelmeivel is tudjon mit kezdeni.

8. “Mesélj nekem nagyanyámról, nagypapámról, önmagadról, gyermekkori élményeidről!  Ahhoz, hogy repülni tudjak, szükségem van gyökerekre is.”

Ráadásul ilyenkor nemcsak a jó élményeink fontosak, nemcsak a nosztalgiára van szükség. Az ember számára fontos, hogy egy koherens narratívában legyen képes elhelyezni önmagát, ehhez pedig kell az is, hogy a múltból ne lúgozzuk ki a negatív történeteket, hogy ne legyenek titkok, tabuk. 

9. “Legyen türelmed kivárni a munkád eredményét! Sokszor úgy gondolod, hogy hiábavaló volt - de ez nem igaz, csak pillanatnyilag tűnik így.”

A legtöbb szülőnek nem ismeretlen a helyzet, hogy szavai, kérései néha feleslegesnek, hiábavalónak tűnnek. Néha olyan, mintha gyermekeink egyáltalán nem fognák fel, értenék meg, de legalábbis nem akarnák megfogadni, felhasználni, beépíteni azokat a dolgokat, amiket tanítunk nekik. A pszichológus szerint ilyenkor nagy adag türelemere van szükségünk, hiszen a tanításunk egyszer biztosan beérik. Épp úgy, mint Pilinszky János történetében. 

10. “Ne aggódj, hogy mi lesz majd velem, ha nem leszel. Meséiden, történeteiden, emlékeiden keresztül mindig élni fogsz bennem.”

Ha jót akarunk a gyereknek, nem feltétlenül a jövőjén agyalunk, nem azon szorongunk, aggodalmaskodunk. A gyereknek akkor adjuk a legtöbbet, ha képesek vagyunk vele megélni a jelent, ugrálni vele a pocsolyában és csodálni a szappanbuborékokat. Ez a legtöbb, amit ma megtehetünk érte, és ez a legtöbb, amit megtehetünk a jövőbeni boldogságáért. 

Forrás:

http://divany.hu/ego/2016/05/09/10_dolog_amit_gyerekeink_kernenek_tolunk_hogy_eleg_jo_szulok_legyunk/

dr Kádár Annamária könyvei megvásárolhatók az alábbi képre kattintva:

 Egyéb gyereknevelési könyvek az alábbi képre kattintva (akár ingyenes kiszállítással):

gyerekneveles_1.png

süti beállítások módosítása