2016.nov.17.
Írta: netbutik komment

Mit üzen a lelked? - megjelent dr Buda László új könyve

"Egy önismereti hétvégét tartottak külföldi terapeuták. Bátrak és tapasztaltak voltak a mélyebb lelki munka területén. A jelenlétük elég biztonságot adott nekem ahhoz, hogy szembenézzek a boldogtalanságommal. És akkor, ahogy elkezdtem mesélni magamról, feltárni a nyomorúságomat, egyszer csak eszembe jutott a kisfiam. Így, iskoláskorú kisfiúként jelent meg lelki szemeim előtt az a hajdani kis magzat... És akkor eltört a mécses. Erős hullámokban tört fel belőlem a zokogás. A bűntudat, a szégyen, az egykori meghasonlottság évtizedes terhe egyetlen óriási gombócban akart kijönni a zsigereim mélyéről. Élesen el tudtam képzelni velem szemben a saját meg nem született gyermekemet, pedig csak egy vörös kis párna volt odatéve. És egyértelműen éreztem, mire volt szükségem. Meg akartam tisztulni. Bocsánatot akartam kérni. Helyre akartam állítani az egykor oly erőszakosan megszakított, majd elfelejtett lelki kapcsolatot. Át akartam ölelni, magamhoz akartam szorítani. Helyet akartam csinálni neki a szívemben. Azt akartam, hogy mostantól együtt maradjunk, lélekben, örökre. Az egész folyamat nem tartott tovább félóránál. Olyanfajta élmény volt, ahogy férfiként a szülést képzelem, csak persze kicsiben. Rettentően fájdalmas, de minden pillanatban tudatában voltam annak, hogy amin most keresztülmegyek, az szükséges, annak értelme van, eredménye lesz. A megkönnyebbülés pedig szavakkal nehezen leírható. Az egész világ változik meg, ahogy belül feloldódik valami.
Amikor megéreztem ennek a változásnak a horderejét saját életemben, egyből tudtam, hogy milyen irányban szeretnék tovább képződni és fejlődni terapeutaként. Tisztábban kezdtem látni, hogyan őrzi a testünk minden elfelejtett, fájó emlékünket. Megtapasztaltam az intenzív érzelmek – fájdalom, csalódottság, bűntudat, szégyen stb. – átélésének, kifejezésének és elengedésének gyógyító erejét. Megértettem a képzeletbeli találkozás, a bocsánatkérés, a megbocsátás, a kibékülés, az átölelés jelentőségét. Egyértelművé vált számomra, hogy érdemes olyan, spirituális szempontokat is bevonni egy gyógyulási folyamatba, mint egy elvesztett, meghalt, elhagyott, távollévő személlyel való kommunikáció. Elkezdtem kapizsgálni, mit jelent a múlt által gúzsba kötötten élni, és mit jelent abból kiszabadulni."

"Időnként felteszik nekem a kérdést: 'Doktor úr, honnan tudom, hogy a saját utamon járok-e?' Ezt nem mindig tudom megállni nevetés nélkül. Erre legegyszerűbben úgy lehetne válaszolni: 'Onnan, hogy rajta van a lábad...' Ami annyit jelent: az az út a te utad, amin jársz. Biztos mehettél volna máson is. Talán lettek volna rövidebb meg szebb utak is ugyanoda, ahova eddig jutottál, és talán sok különböző út vezet oda, ahova a jövőben szeretnél eljutni, de mi lenne, ha tiszteletben tartanád magad annyira, hogy nem vonod kétségbe saját egyedi útvonalad létjogosultságát. Mi lenne, ha egyszerűen elismernéd, hogy az az út, amin végigmentél, száz százalékig a sajátod?"

A könyv megvásárolható az alábbi képre kattintva (szállítási költség: 690 Ft webox, 790 pick pack, 10.000 Ft feletti rendelésnél INGYENES), de CSAK 1 db van készleten!

Hasonló könyv a témában:

Mit üzen a tested? - Lelki okok, fizikai tünetek - Gyógyító kommunikáció belső világoddal

Bár saját testünk a „leghűségesebb társunk” életünk folyamán, a vele való kapcsolatunk gyakran megromlik, ellentmondásossá válik. Bizonyos részeinket talán kedveljük, büszkék vagyunk rájuk, más részeinket azonban elutasítjuk, utáljuk, sokszor egyenesen undorodunk tőlük. Ha pedig ez a test "elromlik", értetlenséggel, ijedelemmel vagy haraggal reagálunk, és – ha a panasz nem múlik magától – külső megoldásokat keresünk, esetleg elvisszük egy "szerelőhöz".

Viszonylag ritka, hogy valaki a hála, a szeretet, a gyengédség, az elfogadás, a tisztelet, a csodálat érzéseit a saját testével kapcsolatban rendszeresen megélje, ennek megfelelően gondoskodjon róla, és igyekezzen megérteni, komolyan venni jelzéseit, érkezzenek azok akár apróbb kellemetlenségek, testsúlyproblémák, kimerültség vagy súlyosabb betegségek formájában.

Tested tükrözi érzelmeidet, gondolataidat, emlékeidet, kapcsolataidat, konfliktusaidat. Feltárul benne egész élettörténeted – sőt, gyakran szüleidé, felmenőidé is. Ha meg akarod fejteni, mit üzennek a tüneteid, ha szeretnél meggyógyulni, fontos, hogy képes legyél kommunikálni testeddel, élményed legyen arról, hogyan szólíthatod meg­, és miként válaszol neked a maga sajátos "nyelvén". A test ugyanis sohasem hazudik. Közlésmódja tiszta, erőteljes, maximálisan személyes – és igen, sokszor fájdalmas, kíméletlen. Ugyanakkor, minden pillanatban készen áll arra, hogy segítsen valami lényegeset megérteni és megváltoztatni.

Ebben a könyvben összefoglalom mindazt, amit az elmúlt két évtized során a testtel való gyógyító kommunikációról megtanultam, megtapasztaltam. Szeretnélek megtanítani arra, hogy miként derítheted fel tüneteid mélyebb jelentését, hogyan alakíthatsz ki bensőségesebb, szeretetteljesebb kapcsolatot testeddel, és bemutatom az általam megalkotott SzomatoDráma nevű módszert, melynek segítségével mindez a gyakorlatban megvalósítható

Részlet a könyvből:

"Csak az érzelmek átélése hoz igazán mélyreható és tartós gyógyulást. Az a cél, hogy ne úgy tekintsünk a testünkre, mint egy rajtunk kívül létező dologra, amit elviszünk orvoshoz, hogy 'szereljenek', 'igazítsanak' rajta. Fel kell ismernünk, hogy elidegenedtünk tőle, és vissza kell szereznünk, lélekkel és érzelemmel. Az a tapasztalatom, hogy ha ez sikerül, a legsúlyosabb tünetek, akár a krónikus betegségek is oldódni kezdenek."

Dr. Buda László: Mit üzen a tested? - megrendelhető ( akár ingyenes szállítással): itt

Olvasói vélemény:

"Fantasztikus a könyv, minden háztartás könyvespolcán ott a helye... Olyan számomra, mint egy diagnózis, hozzá a gyógyszer, a gyógyítás pedig az én kezemben van..."

Teodóra

 “Határtalan örömmel olvasom a könyvét!! Egyrészt hitem van a test és lélek kapcsolatában, másrészt már saját magamon tapasztaltam, hogy milyen szoros a lelki "jólét" és a testi fájdalom kapcsolata. A könyvet olvastam a hétvégén, amikor elkezdett nagyon fájni a torkom – tudom, mert épp aktuális egy olyan probléma, amihez ki kellene végre mondanom dolgokat – fél napig szenvedtem vele. De kipróbáltam a torkommal való párbeszédet, és a leírtak alapján szólítottam meg, majd kértem bocsánatot a torkomtól a fájdalomért, és megköszöntem, hogy megmutatja nekem, hogy mi is a "teendőm". És komolyan mondom, elmúlt a fájdalom!! Szeretném megköszönni azt az átfogó és érthető magyarázatot, amit a könyvével közvetít, és a segítséget/módszert, amivel megszólíthatjuk a testünket, szerveinket.”

Yvette

„Ha a lelki folyamatok változnak, változik a test is” – Dr. Buda László, Mit üzen a tested című könyvét ajánljuk

Titokzatos vagy hosszan fennálló, időszakosan kiújuló testi tüneteid vannak? Szeretnéd megfejteni, hogy milyen üzenetet közvetít feléd a betegséged? A betegség áldás is lehet, ami arra tanít, hogy harmóniában élj magaddal és a környezeteddel. Csak szeretettel kell felé fordulni és beszélgetni kell kicsit vele arról, hogy milyen üzenetet közvetít egy-egy testi tünet – állítja Mit üzen a tested? című könyvében Dr. Buda László. A közvetlen hangnemű, közérthető stílusban megírt, ugyanakkor tudományosan igényes, és szakmailag megalapozott munka alapjaiban változtatja meg a betegségről-egészségről alkotott korábbi nézeteket.

Test – lélek, egészség – betegség kapcsolata

Érzéseink, gondolataink, hiedelmeink, rengeteg információt hordoznak és kihatnak a biokémiai folyamatokra is. Ha ezek a lelki folyamatok változnak, változik a test is. Ez tulajdonképpen a szomatodráma módszerének, valamint Dr. Buda László könyvének alapvetése.

A többszörös személyiségzavarban szenvedők példája a szerző szerint igazolja ezt a feltevést. Miközben az egyik én tudata lehet jobbkezes, míg a másik lehet bal. Az egyik én lehet allergiás, mondjuk a kagylóra, míg a másik én teljesen egészséges, és gond nélkül fogyaszt kagylót. Ugyanaz a test, mégis, ahogy változik a személy én-tudata, én-állapota, vele változik minden más is. Sejtjeink pontosan érzékelik a lelki állapotunkat, annak változásait – mutat rá az alapvetően integratív, holisztikus megközelítésű könyv, amelyben a szerző:

  • ismerteti a test-lélek kapcsolatát az egészség- betegség összefüggésében,
  • hangsúlyozza a testhez való viszonyulásunk, kommunikációnk jelentőségét a megbetegedésben és a gyógyulásban,
  • hangsúlyozza az öndiagnózis szerepét, segít, annak felállításában, valamint a betegség szimbolikájának megértésében,
  • bevezet az öngyógyítás művészetébe,
  • konkrét esettanulmányokon keresztül mutatja be a szomatodráma módszerét,
  • saját betegségéről, gyógyulásáról is őszintén ír,
  • a könyvben ismertetett gyakorlatok használatával saját tapasztalatszerzésre is lehetőség kínál.

Kapcsolat a testünkkel

Kivel és hány évig tartott a leghosszabb kapcsolatod…? – teszi fel a kérdést Dr. Buda László. A szerző szerint

gyakran megfeledkezünk róla, hogy saját magunkkal, saját testünkkel ápoljuk életünk leghosszabb kapcsolatát, saját magunkkal élünk e földön leghosszabb ideig társkapcsolatban. Éppen ezért különösen fontos, hogy testünkkel hogyan bánunk. Ha a testünk valamilyen jelzést küld egy tünet, betegség formájában, akkor érdemes időt szánnunk arra, hogy megfejtsük, mit szeretne üzenni.

Ehhez azonban kell egyfajta nyitottság, ami, dacára annak, hogy a kommunikáció életünk mindennapi része, nem mindenkire jellemző: idegenkedünk a gondolattól, hogy a saját testünkkel, belső világunkkal szóba elegyedjünk. Ráadásul manapság idő sem jut rá, hogy kapcsolatot teremtsünk a testünkkel, nem törődünk vele, természetesnek vesszük, hogy van és szolgál minket. A baj csak az, hogy ez a testünktől való elidegenedés hozzájárul a betegségek kialakulásához, fennmaradásához – legalábbis ezt állítja Dr. Buda László, aki könyvében az öndiagnózis „receptjét”, annak meghatározásához szükséges meglátásait is megosztja az olvasóval és többek között azt tanácsolja, hogy:

  • fogadjuk el jelen állapotunkat – szeretettel forduljunk beteg testrészünk felé, testünk ne az ellenségünk, hanem szövetségesünk legyen a gyógyulásunkban
  • alakítsunk ki személyes kapcsolatot a testünkkel, és bátran hívjuk segítségül képzeletünket – tárgyak segítségével személyesítsük meg a beteg testrészeinket, és szóljunk hozzájuk
  • felismeréseink kapcsán merjük átélni az érzelmeinket – tegyük fel magunknak a kérdést, mi az uralkodó érzelem bennem, mikor szoktam így érezni
  • gondolkodásunk legyen nyitott és rugalmas – kérdezzük meg magunktól, miért az a testrészem beteg, miért pont most jelentkezik, kinek volt hasonló betegsége a családban?

Hogy mindez miért fontos?

A Hiedelem és öndiagnózis jelentősége című fejezetben Dr. Buda László, ismeretet egy kutatást, melyben ő is részt vett. Ennek során számos kérdést tettek fel a vizsgálati személyeknek, abból a célból, hogy megvizsgálják, melyik az a mutató, amely legjobban előre jelzi, hogy a válaszadó személy élni fog-e tíz év múlva. Az utánkövetés eredményei alapján a

legerősebb befolyással a vizsgált személyek jelen és jövőbeni egészségi állapotáról alkotott saját hiedelme bírt – függetlenül az életkortól, szociális helyzettől, aktuális egészségügyi állapottól.

Az a személy a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség, hiedelme kulcsfontosságú – mutat rá a szerző.

Egy különös középfülgyulladás esete – példa diagnózisállítására

A könyv további erénye, hogy a vonatkozó kutatási eredmények mellett, érzékletes, konkrét példákkal és esetekkel támasztja alá a kötet előző fejezeteiben megfogalmazott állításait.

Ezek közül az egyik legérdekesebb annak a férfinek az esete, aki lassan elvesztette a hallását, de orvosi okot nem találtak a betegség hátterében, ismeretlen eredetű középfülgyulladásnak diagnosztizálták, a kezelések hatástalanok voltak. Ezzel párhuzamosan költözött hozzá apósa, aki korábban katonatiszt volt és erős, parancsoló hangnemben kommunikált. A beteg visszaemlékezése nyomán kiderült, hogy egyfajta örömöt érzett, mikor egyre kevesebbet hallott apósa parancsoló stílusából. Dr. Buda László féle „diagnózis” felállítására feltehetnénk: mit nem akart meghallani a férfi? Mi az, amitől „begyulladt”? Nem merte apósának elmondani, hogy zavarja, parancsoló erélyes stílusa, ezért inkább önmagát védelmezve a test megteremtette a lehetőséget, hogy mindezt ne kelljen hallania.

Itt megnézheted Dr. Buda László korábbi Hódmezővásárhelyen tartott teljes előadásának felvételét

Hogyan gyógyítsuk meg magunkat?

A szerző állítása szerint az öngyógyítás két alapelme: a szeretet és a hit. Testünkkel való kapcsolatnak szereteten és elfogadáson kell alapulnia.

Rendkívül nagy segítség, ha el tudjuk hinni, hogy a gyógyulás tényleg megtörténhet. Aki meg van győződve arról, hogy képes felülkerekedni a nehézségeken, annak sokszorosára nő az esélye, hogy ez sikerül – írja Dr. Buda László.

Fontos, hogy higgyük, reális esélyünk van a gyógyulásra, szerető öngondoskodásunk jótékonyan hat a testi folyamatainkra. Egy ilyen szeretetteljes párbeszéd révén vissza tudunk hatni a testi-lelki állapotunkra, ezáltal képesek leszünk gyógyítani magunkat.

Szomatodráma

A Mit üzen a tested? című könyv mindenképpen alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk egy, testünkkel folytatott párbeszéd elindításán, míg ahhoz, hogy közvetlenül találkozhassunk és tapasztalhassunk a testünkkel kapcsolatos folyamatokat, a szomatodráma foglalkozások és csoportok biztosítanak keretet. A szomatodráma játékos formában segít megfejteni rejtélyes betegségünk összefüggését, ráirányítva a figyelmünket arra, hogy annak milyen lelki folyamatok állnak a hátterében.

A legfrissebb budapesti és vidéki szomatordráma programokról itt tájékozódhatsz:

A szerzőről és a szomatodrámáról bővebben is olvashatsz.

Buda László: Mit üzen a tested? – Gyógyító kommunikáció belső világoddal

Forrás: http://pszichoforyou.hu/mit-uzen-a-tested/

A könyv megvásárolható az alábbi képre kattintva:

Mit üzen a tested?

Marékszámra kapkodjuk a gyógyszereket, és képesek vagyunk naphosszat sorban állni a rendelőkben azonnali javulást remélve. Ám a tüneti kezelés csak ideig-óráig hatásos.

Sokan, akik hozzám jönnek gyógyulásért, szenvednek a testüktől. Pontosabban: attól a viszonytól, amely a testükhöz fűzi őket. Egyszer azt mondta nekem valaki: a szeme, a lába, a keze (a körmök kivételével) és talán időnként a bőre – ezek az ő szövetségesei. Minden egyéb rész kitagadott családtag, hidegen elutasított alkatrész, esetleg forrón gyűlölt ellenség. A testtől való elidegenedés azonban nem csak a látható, önmagát megmutató felszínre érvényes.  

A tudomány korlátai

Évezredek óta tart a lázas érdeklődés, a szenvedélyes kutatás: mi van a bőrünk által határolt belső térben? Számtalan megkínzott, feldarabolt állat és felboncolt ember teteméből igyekeztünk kinyerni a titkot, és a tudomány minden létező eszközével folyamatosan pontosítjuk elképzeléseinket a rejtőzködő testről.

A mai nyugati ember gondolkodására, hiedelemrendszerére talán a természettudományos paradigma gyakorolja a legnagyobb befolyást. Bár már Sartre felhívta a figyelmet arra, hogy a holttest tanulmányozása aligha adja kezünkbe az élő test titkának kulcsát, a nyugati medicina anatómiai tudásbázisa a boncasztalokról került a tankönyvekbe. Napjainkban orvosok és egészségügyi dolgozók milliói gondolnak az emberi testre bonyolult biomechanikai gépezetként, melynek betegségei alapvetően biológiai jellegű folyamatok. E koncepció szerint ezeket genetikai adottságok, mikrobák, környezeti ártalmak és életmódbeli sajátosságok „okozzák”, illetve időnként a szervek működése egyszerűen csak megváltozik, „elromlik”. A kezelés vagy kimondottan a tünetek enyhítésére irányul, vagy olyan testi folyamatok befolyásolására, melyeknek valami miatt oki szerepet tulajdonítanak. A módszerek dominánsan kémiai vagy sebészeti jellegűek. Az egészségügyi intézmények személytelen és gyakran félelmetes „kór-házak”, ahol a betegek kiszolgáltatottan, kontrollvesztetten, de legalább a felelősség súlya alól felmentve várják sorsuk jobbra fordulását.

Ha ebben a paradigmában gondolkodsz, tested lényegében elvész számodra, és csak problémák, panaszok esetén kerül elő a „semmiből” – olyankor azonban már nehéz jó kapcsolatot kialakítani vele. A legtöbben a testükre mint „dologra” gondolnak, amelyet „karban kell tartani”, adottságait pedig a mindenkori divatnak megfelelően előnyös színben feltüntetni. Sokan keményen dolgoznak azért, hogy testük bizonyos szempontból „szép” maradjon. Élvezik az örömöket, amelyeket általa átélnek, mégis, összességében hűvös, sokszor ellenséges a viszonyuk vele. Amikor elromlik, ijedelemmel vagy haraggal reagálnak, és – ha nem múlik magától – segítséget kérnek egy kémiai vegyülettől vagy szakembertől.

„A tünetek üzenetek, tükrözik tudattalan, szőnyeg alá söpört, esetleg generációkon át hurcolt témáinkat.”

Az elutasított test

Viszonylag ritka jelenség, hogy valaki a szenvedély, hála, szeretet, jóindulat, gyengédség, elfogadás, tisztelet, csodálat érzéseit a saját testével kapcsolatban rendszeresen megélje. Emiatt az emberi testek világszerte súlyos érzelmi elhanyagolástól szenvednek, s ennek jeleit egyértelműen (mégis gyakran fel nem ismerten) közlik tulajdonosukkal kimerültség, testsúlyproblémák, apróbb kellemetlenségek vagy súlyosabb betegségek formájában. Napjainkban a téma sok szakértője egyetért azzal, hogy az egészség természetes hozzátartozója lehetne életünknek. Ám a felcseperedés során számtalan negatív visszajelzés és másoktól átvett téves hiedelem torzítja testünkhöz való viszonyunkat, egészséges önbecsülésünket és általános életszeretetünket. Így felnőttkorunkra elfojtott érzelmek, elkeserítő gondolatok, ijesztő képek tömegei raktározódhatnak el bennünk testszerte. Ahhoz, hogy mindettől megtisztuljunk, nagy segítség, ha tudatára ébredünk elképesztő lehetőségeinknek! A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik.

Légy a saját testőröd!

Ha felidézel egy emléket, gondolsz valakire, vagy csak próbálod összeszedni, mit kell vásárolnod hazafelé, a másodperc törtrésze alatt biokémiai folyamatok szédületesen összetett hullámzása vonul végig a szervezeteden. Ennek köszönhető, hogy az egész tested érez, gondolkodik, emlékezik. Ha izgulsz valami miatt, az arcod elpirul, de ha nagyon izgulsz, a beleid is furán kezdenek viselkedni. Ahhoz képest, hogy ez milyen hétköznapi tapasztalat, viszonylag kevesen fontolják meg, hogy az elhúzódó izgalmak, mint az aggódás, az egzisztenciális félelmek, a veszteségekkel kapcsolatos bánat és gyász, a ki nem mondott, ősrégi neheztelések mit művelhetnek az arccal vagy épp a belekkel...
Érzelmeink és gondolataink, félelmeink és vágyaink tehát kivetülnek a háromdimenziós térbe, és biológiai folyamatokként nyilvánulnak meg. Sejtjeink pontosan érzékelik lelkivilágunkat, és azt mintegy leképezve, ahhoz igazodva, folytonos kommunikációban, együttműködésben vibrálnak. Ebben az összehangolt, jól szervezett „társadalomban” körkörös és nem csupán fentről lefelé történő irányítás zajlik, így a szervezet minden sejtje „tud” az összes többiről, és képes befolyást gyakorolni a nagy egészre!

Dr. Buda László: Mit üzen a tested? Gyógyító kommunikáció belső világoddal
Az orvos-pszichoterapeuta szerző felkavaró utazásra invitál saját tested világába. A könyv nemcsak azt fedi fel, mit üzennek a betegségeid, de útmutatót is ad, hogyan kommunikálhatsz szerveiddel.

Ha így szemléljük testünket, egész más viszonyulást alakíthatunk ki hozzá! Ráébredünk, milyen csodálatos, komplex rendszer teszi lehetővé azt, hogy tudatunkkal, szellemi lényünkkel otthonra leljünk benne. Minden, ami a testünkben zajlik, egyéni tudatosodási folyamatunkat támogatja. A tünetek, panaszok üzenetekké válnak, a betegségek könnyebb-nehezebb leckékké – mind-mind tükrözve tudattalan, szőnyeg alá söpört, esetleg generációkon át hurcolt témáinkat. Ez a test kivívja tiszteletünket és csodálatunkat, megérdemli hálánkat és szeretetteli figyelmünket. Így talán már nem hangzik furcsán, ha azt mondom: lelkesedem a testemért! És ha rálépsz erre az útra, te is megtanulsz lelkesedni a sajátodért.

Forrás: http://www.nlcafe.hu/eletmod/20131003/uzen-a-test/

A könyv megrendelhető az alábbi képre kattintva:

Figyelmedbe ajánlom dr. Buda László új könyvét:

Dr. Buda László pszichiáter: „Hasznos, ha az ember párbeszédet folytat önmagával”

0_2.JPG

„Szeretettel gondolok mindazon kedves ajtókra, amelyek felbukkanni készülődnek életem most következő szakaszában. Figyelni fogom őket, még éberebben, mint eddig. S készülök rá a szívemben, hogy majd legyen bátorságom belépni, ha ott a pillanat”  - az idézet dr. Buda László pszichiátertől való, blogjában akadt meg rajta a szemem, és úgy gondoltam, hogy a már talán épp kopni készülő fogadalmaink tartásához energiát és inspirációt adhat vele egy beszélgetés.

Év elején sokan veszünk nagy levegőt, és határozzuk el, hogy mit csinálunk másképp. Aztán telnek a napok, hetek, és fogy a lendület…

Azt, hogy mi tartja a motiváló, energizáló érzést bennünk, könyvtárnyi irodalom taglalja. Az egyik, ami a leglényegesebbek közé tartozik, hogy élvezni kell a folyamatot. Ha valaki kitűz egy célt, azt nagyon nehéz úgy csinálni, hogy a megújulás felé vezető út kellemetlen. Például ha olyan sportot vagy diétát választasz, amit nem szívesen végzel. Amikor nem az az élmény, hogy alig várom, hogy elkezdjem, hanem hogy végre befejezzem, és túl legyek rajta! Egy idő után megfakul a cél, és elkezdünk belefásulni, mert örömre, fölajzottságra, boldogságélményekre útközben is szükség van. A legtöbben azt tanultuk meg, hogy ahhoz, hogy valahova eljussunk, kritikusnak, szigorúnak kell lenni magunkhoz. Ez az attitűd az iskolától kezdve a legtöbb családban feltűnés nélkül beivódik mintaként, és amikor aztán felnőtt korunkban már sehol nincsenek a szüleink és a mogorva tanítóink, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy rosszul bánunk önmagunkkal.

Vagyis ne elutasításból határozzunk el valamit, ne ostorozzuk önmagunkat.

Ne azért tűzzek ki célt, mert utálom magam vagy a jelenlegi helyzetem, hanem mert kalandra vágyom, változni vágyom, valami mást szeretnék csinálni, mint eddig, és közben minden pillanatát ki akarom élvezni. Nagyszerű dolog, ha valaki egy időponthoz tudja kötni a saját belső változását, erre az újév remek. Viszont nem szerencsés magunknak összevissza ígérgetni, mert utána esetleg még inkább megtépázódik az önbecsülésünk. Jó, ha párbeszédben maradunk önmagunkkal. „Itt az újév, szeretném ezt az alkalmat arra használni, hogy valami újat fölfedezzek magamban!" Ezt le lehet bontani szokásokra, mert úgy egyszerűbb. Vegyük például a dohányzást.

Ha valaki azt fogadja meg, hogy leteszi a cigit, vagy feleannyit fog szívni - ezeket szoktam kegyetlenkedésnek érezni, ha valaki tényleg szenvedélyesen dohányzik.

Nincs előkészítve, hanem hideg-rideg hozzáállást tükröz. Mennyivel célszerűbb lenne egy olyan fogadalom, ami egy kicsit enyhébb, de lehet, hogy sokkal eredményesebb. A belső monológ így szólna: „Mostantól arra fogok figyelni, hogy minden egyes szál cigarettát, amit elszívok, az első slukktól az utolsóig élvezem, azért csinálom, mert szeretem, megnyugtat, kikapcsol… Más oldalról mivel nem tesz jót a szervezetemnek, azon leszek, hogy ezt a folyamatot tudatosan figyeljem. Résen legyek, és soha egy szál cigarettát se szívok el öntudatlanul.” Ugye, ott kezdődik igazán az ártalmassága, az addiktív jellege, amikor az ember már áldozatává válik valamely szokásának. Nincs benne öröm, az a tudatosság, ahogy valaki ízleli a falatot, hanem habzsolni kell. Lehet, hogy pszichiáterként nem túl hétköznapi a látásmódom, de mégis azt érzem inkább működőképesnek, ha az elejétől kezdve jóban vagyunk magunkkal.

Hát, szerintem nem így szokott lenni… Inkább dühből indítunk. Elegünk van valamiből – vagy inkább magunkból.

Szeretem az edző metaforáját, ami épp ide illik. Az a jó edző, aki egyszerre tud erős követelményeket támasztani, és közben éreztetni a szeretetét, tiszteletét, megbecsülését a fiatal sportoló felé. Hogyha nincs ez a meleg, szeretetteli oldószere az egésznek, akkor lesz kegyetlen, hideg és kínzó a követelmények támasztása. Ez rárímel arra a neveltetési mintázatra, amit a társadalmunkban kevés ember tud kikerülni.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Na de ha cipeljük magunkkal ezt a mintát évtizedeken keresztül, akkor hogyan lehet felülírni?

Alapkérdés, hogyan definiálhatja újra az ember a kapcsolatát önmagával, hogy fölfedezze azt a minőséget, milyen az élet, amikor a legjobb barátomként vagyok önmagam társaságában. Milyen élethez vezet, ha abbahagyom saját magam kritizálását, vagy azt a kényszerítő nyomásgyakorlást, hogy nekem mindig meg kell változnom, másmilyennek kell lennem, jobbá kell válnom? Milyen lenne, ha egyszerűen csak derűsen tekintenék arra, hogy ilyen vagyok, így nézek ki, ezek az eredményeim? Ha úgy gondolnánk, hogy remek társaságban vagyunk önmagunkkal?

Hát igen, 24 órát együtt lenni valakivel, akit utálok – rémes. Márpedig önmagunkkal folyamatosan össze vagyunk zárva! Azt mondod, hogy az önmagunkhoz való hozzáállás az alapja annak, hogy bármit áthangoljunk az életünkben?

A lényegi változások belül kezdődnek. Lehet barkácsolni, rendezgetni a díszleteket magunk körül, vagy abban reménykedni, hogy majd jön egy ilyen partner vagy egy olyan munkalehetőség, vagy egy pénzes projekt, vagy végre lefogyok… De végül még a drasztikus fogyások, a jelentős testi változással járó plasztikai műtétek vagy a lottónyeremények utáni vizsgálatok is azt mutatják, hogy ha nem történik belső változás, akkor az illető egy bizonyos idő után ugyanott köt ki, ahol korábban tartott. Rendre az a tapasztalat, hogy nem a külsőségek számítanak igazán.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Változás, változtatás… Ajtók, amiken be kellene lépni, de az ember olyan sokszor megtorpan vagy visszahőköl. Szinte közhelyszerű már, hogy úgy tűnik, a rossz biztonsága még mindig kevésbé félelemkeltő, mint az elindulás. Pedig ott zubog a vágy a lélek mélyén!

A biztonságérzet valószínűleg a legalapvetőbb emberi szükségleteink egyike. Az a gond vele, hogy a biztonságérzet által uralt élet unalmas, azt nem érdemes élni…

A boldogság élményét keressük, ami leegyszerűsítve két dologból szokott összeállni: az egyik, hogy biztonságban vagyunk, a másik hogy élményt, kalandot élünk át. Ha csak az első van, az a már említett unalom, ha pedig csak a második, az stresszt okoz.

Nyilván felnőttként a legtöbb ember arra törekszik, hogy az élményt és a biztonságérzetet jól kombinálja. A biztonságérzet legprimitívebb formáját az állandóság vagy a változatlanság adja. Ehhez a legkönnyebb hozzányúlni, ezért ismétlik annyian felnőtt korukban a gyerekkori traumatikus kapcsolatoknak a mintáit. Apuka alkoholista volt, vert, és tessék, ott kötök ki, hogy a férjem is így bánik velem. Nemrég mesélte valaki, hogy amikor először meglátta a férjét részegen, összeomlott benne egy világ, mert ugyanolyan volt, mint az apja. Bárki felismerheti, miként rekonstruálja a szülői mintát. Ezek az ismétlések elementáris erejűek és tudattalanok. Viszont egyértelmű, hogy nem szólhat erről az élet, jobb a boldogságot választani.

Egyértelmű, de a kérdés az, hogy hogyan?

Ha az ember ráérez arra, hogyan másolja a szülei mintáját, akkor hasznos lélekben kicsit visszamenni, vagy legalábbis azt a kapcsolatot, ahol anya, apa és én is ott vagyok, ügyesen rekonstruálni lelki-érzelmi szinten, és újraírni valamit… Ehhez persze gyakran segítség kell. A lényeg oda eljutni, hogy rá tudjunk bólintani, elfogadjuk azt, ami és ahogy volt, és megértsük, hogy most már a legfőbb szövetségesem én magam vagyok. Ha vágyom arra, hogy valaki feltétel nélkül elfogadjon és szeressen, ezt az élményt először magamnak kell tudni megadni. A változatlanság biztonságánál sokkal működőképesebb az önmagunkhoz való kapcsolódás stabilitása. Hogy hajlandó vagyok a saját vágyaimmal, elképzeléseimmel, igényeimmel, fantáziáimmal, érzéseimmel meghitt viszonyban lenni. Ha  tudom, hogy akármit is hoz az élet, képes leszek átkísérni magam egy nehéz szakaszon. Nyilván jó, hogy ha mások támogatnak, ha van hitem, de az alap mégiscsak az, hogy magamra támaszkodhatok. Klasszikus példa, amikor valaki nagyon elvágyódik egy kapcsolatból, de retteg attól, hogy mi lesz, ha egyedül marad, akkor valahogy megpróbálja addig csűrni-csavarni, amíg megjelenik egy olyan ember, akihez közvetlenül át tud slisszolni.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Szily Nóra
2016.01.13. 16:56
0

„Szeretettel gondolok mindazon kedves ajtókra, amelyek felbukkanni készülődnek életem most következő szakaszában. Figyelni fogom őket, még éberebben, mint eddig. S készülök rá a szívemben, hogy majd legyen bátorságom belépni, ha ott a pillanat”  - az idézet dr. Buda László pszichiátertől való, blogjában akadt meg rajta a szemem, és úgy gondoltam, hogy a már talán épp kopni készülő fogadalmaink tartásához energiát és inspirációt adhat vele egy beszélgetés.

Év elején sokan veszünk nagy levegőt, és határozzuk el, hogy mit csinálunk másképp. Aztán telnek a napok, hetek, és fogy a lendület…

Azt, hogy mi tartja a motiváló, energizáló érzést bennünk, könyvtárnyi irodalom taglalja. Az egyik, ami a leglényegesebbek közé tartozik, hogy élvezni kell a folyamatot. Ha valaki kitűz egy célt, azt nagyon nehéz úgy csinálni, hogy a megújulás felé vezető út kellemetlen. Például ha olyan sportot vagy diétát választasz, amit nem szívesen végzel. Amikor nem az az élmény, hogy alig várom, hogy elkezdjem, hanem hogy végre befejezzem, és túl legyek rajta! Egy idő után megfakul a cél, és elkezdünk belefásulni, mert örömre, fölajzottságra, boldogságélményekre útközben is szükség van. A legtöbben azt tanultuk meg, hogy ahhoz, hogy valahova eljussunk, kritikusnak, szigorúnak kell lenni magunkhoz. Ez az attitűd az iskolától kezdve a legtöbb családban feltűnés nélkül beivódik mintaként, és amikor aztán felnőtt korunkban már sehol nincsenek a szüleink és a mogorva tanítóink, egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy rosszul bánunk önmagunkkal.

Dr. Buda László pszichiáter

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Vagyis ne elutasításból határozzunk el valamit, ne ostorozzuk önmagunkat.

Ne azért tűzzek ki célt, mert utálom magam vagy a jelenlegi helyzetem, hanem mert kalandra vágyom, változni vágyom, valami mást szeretnék csinálni, mint eddig, és közben minden pillanatát ki akarom élvezni. Nagyszerű dolog, ha valaki egy időponthoz tudja kötni a saját belső változását, erre az újév remek. Viszont nem szerencsés magunknak összevissza ígérgetni, mert utána esetleg még inkább megtépázódik az önbecsülésünk. Jó, ha párbeszédben maradunk önmagunkkal. „Itt az újév, szeretném ezt az alkalmat arra használni, hogy valami újat fölfedezzek magamban!" Ezt le lehet bontani szokásokra, mert úgy egyszerűbb. Vegyük például a dohányzást.

Ha valaki azt fogadja meg, hogy leteszi a cigit, vagy feleannyit fog szívni - ezeket szoktam kegyetlenkedésnek érezni, ha valaki tényleg szenvedélyesen dohányzik.

Nincs előkészítve, hanem hideg-rideg hozzáállást tükröz. Mennyivel célszerűbb lenne egy olyan fogadalom, ami egy kicsit enyhébb, de lehet, hogy sokkal eredményesebb. A belső monológ így szólna: „Mostantól arra fogok figyelni, hogy minden egyes szál cigarettát, amit elszívok, az első slukktól az utolsóig élvezem, azért csinálom, mert szeretem, megnyugtat, kikapcsol… Más oldalról mivel nem tesz jót a szervezetemnek, azon leszek, hogy ezt a folyamatot tudatosan figyeljem. Résen legyek, és soha egy szál cigarettát se szívok el öntudatlanul.” Ugye, ott kezdődik igazán az ártalmassága, az addiktív jellege, amikor az ember már áldozatává válik valamely szokásának. Nincs benne öröm, az a tudatosság, ahogy valaki ízleli a falatot, hanem habzsolni kell. Lehet, hogy pszichiáterként nem túl hétköznapi a látásmódom, de mégis azt érzem inkább működőképesnek, ha az elejétől kezdve jóban vagyunk magunkkal.

Hát, szerintem nem így szokott lenni… Inkább dühből indítunk. Elegünk van valamiből – vagy inkább magunkból.

Szeretem az edző metaforáját, ami épp ide illik. Az a jó edző, aki egyszerre tud erős követelményeket támasztani, és közben éreztetni a szeretetét, tiszteletét, megbecsülését a fiatal sportoló felé. Hogyha nincs ez a meleg, szeretetteli oldószere az egésznek, akkor lesz kegyetlen, hideg és kínzó a követelmények támasztása. Ez rárímel arra a neveltetési mintázatra, amit a társadalmunkban kevés ember tud kikerülni.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Na de ha cipeljük magunkkal ezt a mintát évtizedeken keresztül, akkor hogyan lehet felülírni?

Alapkérdés, hogyan definiálhatja újra az ember a kapcsolatát önmagával, hogy fölfedezze azt a minőséget, milyen az élet, amikor a legjobb barátomként vagyok önmagam társaságában. Milyen élethez vezet, ha abbahagyom saját magam kritizálását, vagy azt a kényszerítő nyomásgyakorlást, hogy nekem mindig meg kell változnom, másmilyennek kell lennem, jobbá kell válnom? Milyen lenne, ha egyszerűen csak derűsen tekintenék arra, hogy ilyen vagyok, így nézek ki, ezek az eredményeim? Ha úgy gondolnánk, hogy remek társaságban vagyunk önmagunkkal?

Hát igen, 24 órát együtt lenni valakivel, akit utálok – rémes. Márpedig önmagunkkal folyamatosan össze vagyunk zárva! Azt mondod, hogy az önmagunkhoz való hozzáállás az alapja annak, hogy bármit áthangoljunk az életünkben?

A lényegi változások belül kezdődnek. Lehet barkácsolni, rendezgetni a díszleteket magunk körül, vagy abban reménykedni, hogy majd jön egy ilyen partner vagy egy olyan munkalehetőség, vagy egy pénzes projekt, vagy végre lefogyok… De végül még a drasztikus fogyások, a jelentős testi változással járó plasztikai műtétek vagy a lottónyeremények utáni vizsgálatok is azt mutatják, hogy ha nem történik belső változás, akkor az illető egy bizonyos idő után ugyanott köt ki, ahol korábban tartott. Rendre az a tapasztalat, hogy nem a külsőségek számítanak igazán.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Változás, változtatás… Ajtók, amiken be kellene lépni, de az ember olyan sokszor megtorpan vagy visszahőköl. Szinte közhelyszerű már, hogy úgy tűnik, a rossz biztonsága még mindig kevésbé félelemkeltő, mint az elindulás. Pedig ott zubog a vágy a lélek mélyén!

A biztonságérzet valószínűleg a legalapvetőbb emberi szükségleteink egyike. Az a gond vele, hogy a biztonságérzet által uralt élet unalmas, azt nem érdemes élni…

A boldogság élményét keressük, ami leegyszerűsítve két dologból szokott összeállni: az egyik, hogy biztonságban vagyunk, a másik hogy élményt, kalandot élünk át. Ha csak az első van, az a már említett unalom, ha pedig csak a második, az stresszt okoz.

Nyilván felnőttként a legtöbb ember arra törekszik, hogy az élményt és a biztonságérzetet jól kombinálja. A biztonságérzet legprimitívebb formáját az állandóság vagy a változatlanság adja. Ehhez a legkönnyebb hozzányúlni, ezért ismétlik annyian felnőtt korukban a gyerekkori traumatikus kapcsolatoknak a mintáit. Apuka alkoholista volt, vert, és tessék, ott kötök ki, hogy a férjem is így bánik velem. Nemrég mesélte valaki, hogy amikor először meglátta a férjét részegen, összeomlott benne egy világ, mert ugyanolyan volt, mint az apja. Bárki felismerheti, miként rekonstruálja a szülői mintát. Ezek az ismétlések elementáris erejűek és tudattalanok. Viszont egyértelmű, hogy nem szólhat erről az élet, jobb a boldogságot választani.

Egyértelmű, de a kérdés az, hogy hogyan?

Ha az ember ráérez arra, hogyan másolja a szülei mintáját, akkor hasznos lélekben kicsit visszamenni, vagy legalábbis azt a kapcsolatot, ahol anya, apa és én is ott vagyok, ügyesen rekonstruálni lelki-érzelmi szinten, és újraírni valamit… Ehhez persze gyakran segítség kell. A lényeg oda eljutni, hogy rá tudjunk bólintani, elfogadjuk azt, ami és ahogy volt, és megértsük, hogy most már a legfőbb szövetségesem én magam vagyok. Ha vágyom arra, hogy valaki feltétel nélkül elfogadjon és szeressen, ezt az élményt először magamnak kell tudni megadni. A változatlanság biztonságánál sokkal működőképesebb az önmagunkhoz való kapcsolódás stabilitása. Hogy hajlandó vagyok a saját vágyaimmal, elképzeléseimmel, igényeimmel, fantáziáimmal, érzéseimmel meghitt viszonyban lenni. Ha  tudom, hogy akármit is hoz az élet, képes leszek átkísérni magam egy nehéz szakaszon. Nyilván jó, hogy ha mások támogatnak, ha van hitem, de az alap mégiscsak az, hogy magamra támaszkodhatok. Klasszikus példa, amikor valaki nagyon elvágyódik egy kapcsolatból, de retteg attól, hogy mi lesz, ha egyedül marad, akkor valahogy megpróbálja addig csűrni-csavarni, amíg megjelenik egy olyan ember, akihez közvetlenül át tud slisszolni.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Én ebben sose hittem.

Működhet, de a tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy ha e közben nem sikerül átélni, hogy valami véget ér, aztán a semmi van, és utána épül fel valami új - akkor nagy a veszélye, hogy az előzőhöz hasonlóan alakul az új kapcsolat is.

Bármit próbálunk elhatározni, meg kell élni a véget, az űrt, a kockázatokat. Az utat nem lehet megúszni…

Nekem is ez a tapasztalatom. Persze felmerül a kérdés, hogy mi ad erőt a semmiben, és ahhoz, hogy elbúcsúzzam valamitől, ami már nem annyira működik. És megint visszaérünk az önmagammal való szeretetteli és teherbíró kapcsolathoz. Mert ha nem bízol benne, hogy bármi is történik, te életképes leszel, akkor rettegés lesz minden változási helyzet.

És azt a bizalmat miként tudja felépíteni az ember?

Meg kell találni a módját, hogy ez a szövetség önmagamon belül hogyan legyen teherbíró. Hasznos, ha az ember párbeszédet folytat önmagával. Sokan bírálják ezt a koncepciót, hogy ugyan miért csinálnánk úgy, mintha az emberben két dolog lenne, ami kapcsolatban van egymással, amikor az ember egy és oszthatatlan. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ha valaki meg tudja találni önmagában a két minőséget, amelyeket párbeszédbe tud hozni - például a tudatom és a testem, vagy egy régebbi önmagam lelkiállapota és egy mostani -, és képes a kommunikáció révén ezt a kapcsolatot szeretettel feltölteni, ez rendíthetetlen stabilitást adhat nehéz helyzetben. Mert bárki másra támaszkodsz, elsodorhatja az élet mellőled.

Bármilyen képességedben bízol, könnyen lehet, hogy nem fogod tudni használni. De te mindig ott vagy önmagad számára.

És lejátszani párbeszédeket, tudatosítani a félelmeket és a vágyakat is?

Így van. A párbeszéd az egyik legerősebb eszköz. Ezért épül erre a szomatodráma – test és lélek között, vagy testrészekkel folytatott beszélgetés - ami nagyon mélyről jövő gyógyító lehetőségeket tartalmaz.

Fotó: Marton Szilvia/Origo

Elbeszélgethet a magányos én a képzeletbeli, már társra találttal, a mostani, még túlsúlyos a majdani ideálissal…, és folytathatnám a sort.

Igen. Mindez képzeletben létrehozható. De sokan elriadnak ettől, mert leszoktak róla, hogy a képzeletüket ilyen módon használják, és inkább csak a kézzelfogható, racionális dolgokkal foglalkoznak.

Érdekes párbeszéd lenne, hogy elképzeljük a 2016 év végi énünket. Mire szeretne emlékezni, hogy szeretné a még előttünk lévő évet zárni, mit súgna a jelenleginek, aki még csak épp nekiindul…

Ez nekem nagyon tetszik. De ha valaki túl nagy falatnak érzi ezt egy egész évre, akkor bontsa le és képzelje el, hogy milyen lenne egy tökéletes napja, amikor igazán élvezné az életét. Amikor nem pusztán arra hangolódik reggel, hogy „ki vagyok én, mik a szerepeim, mit kell ma megcsinálnom mindenképpen?” Létezik a mondás, miszerint a nap végére általában nem is attól fáradunk el, amit csináltunk, hanem attól, amit nem… Az igazi kimerülést az a feszültség adja, ami napközben generálódik. Hogy hány dolog maradt el, mennyit szorongtam azon, hogy erre menjek vagy arra, ahelyett hogy elindultam volna. Ezt nem érdemes hosszabb távon csinálni, mert csak pusztul a lélek… Javaslom, ha csak lehet, hozzunk egy döntést az év minden napjának reggelén: ma egy boldog napom lesz – és aztán cselekedjünk bátran, menjünk be az ajtókon, amelyek megnyílnak előttünk!

Forrás: life.hu

Ha tetszik a téma akkor érdemes megnézni dr Buda László könyvét az alábbi linken:

 

Amelyik ajtó kinyílik előttem, azon én bemegyek! – Így jelez a tested, ha helyzet van

1_2.JPG

Észreveszed, ha kinyílik előtted egy ajtó? És ha már észrevetted, lesz hozzá merszed, hogy belépj rajta? Az életünknek azok a legkülönösebb pillanatai, amelyekben el tudunk mozdulni abból a helyzetből, amelyben vagyunk. Ha nem mozdulunk idejében, a testünk hamarabb reagál, mint gondolnánk. Ám nem biztos, hogy tisztában vagyunk vele, mint mond. Dr. Buda László pszichiáter segít megfejteni ezeket a titkos testi kódokat.

Egy férfi

Nemrég járt nálam egy férfi, tizenöt éve fáj a feje. Nagy nehezen, a sok „fedősztori” alatt, rábukkantunk egy lényegesnek tűnő, régi lelki történésre. Abban az időben döntést hozott magában: elválik a feleségétől. Megbizonyosodott afelől, hogy a kapcsolatukban valami fontos elem (nem a szenvedély, a szerelem és hasonlók – ezek már rég elpárologtak –, inkább az őszinte érdeklődés) végleg megszűnt. Mikor azonban ezzel előhozakodott volna, kiderült, a felesége megcsalja. Ez a hír mellbe vágta, és arra sarkallta, hogy mindenáron maga mellett próbálja tartani a nőt. Sikerült! Azóta a „jól megvagyunk”, „semmi különös”, „nyilván nem az a lángolás” jelzőkkel leírható házasságában él, enyhe bosszankodás, neheztelés színezi a hangját, ha a nejéről beszél, és… fáj a feje. Minden egyes nap. Reggel, délben, este.

És egy nő

Ez a történet egy régebbire emlékeztetett, amelyben egy középkorú hölgy csípőbetegségével szomatodrámáztunk. A játék során az derült ki, hogy erős vágy ébredt benne a függetlenségre és a kreatív munkára, ezért elhatározta, hogy kilép a férje által vezetett családi vállalkozásból. Amikor azonban ezt közölte otthon, és látta a férfi összeomlását, visszalépett. De „csak az egyik lábával” tudott, hiszen a „másikkal” már elindult valamerre, amikor hozott egy döntést. Akkor kezdett el sántítani, és egyre erősödő, semmivel nem csillapítható fájdalmakról panaszkodni.

Ugrás az ismeretlenbe

Bár e két történetben a „válás” motívuma közös, nem ez a lényeges benne. Hanem az ajtó, ami kinyílt, de nem mentek be rajta. A döntés, ami megérett, de nem követték tettek. A dramaturgia íve, amely megtört egy ponton. A lelki meghasonlás. A biztonságkeresés győzelme a kockázatvállalás felett.

Amikor egy barátommal elhatároztuk, hogy bungee jumpingolni fogunk, mindkettőnkben fellelkesült a „rettenthetetlen” férfiú. Én ugrottam először. Bevallom, iszonyatosan féltem. Amikor a peremre álltam, hát… kellett hozzá jó adag hiúság, hogy úgy döntsek, inkább meghalok itt és most, mint hogy visszaforduljak. Nem ugrottam, inkább csak belegyengültem, beledőltem a semmibe. Az élmény viszont azonnal kárpótolt. Boldog voltam! A barátom is felment, ő is ott állt a peremen. Sokáig állt ott, szinte éreztem lentről a pillanatot, mikor lett „túl sok” a készülődés. Végül lehozták a lifttel. A nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megmagyarázzuk, feldolgozzuk, helyére tegyük az ő élményét (az enyémen három perc alatt túl voltunk). A legelképesztőbb indokokat próbáltuk előhalászni, hogy végül is miért döntött jól. Mindketten éreztük, ha most nem adunk bele apait-anyait a lelki elsősegélynyújtásba, akkor maradandó önbecsülési seb keletkezhet ebből.

A pillanat minősége

Nem kell ahhoz pszichológiai tudás, hogy az ember néha megérezze a pillanat minőségét. A lehetőséget, és azt a mélységet/magasságot, amelyet az adott pillanat tartogat a bátrak számára.

Amikor egy ajtó kinyílik előtted, az annyit jelent, hogy az időpillanat minősége tartalmazza egy küszöb átlépésének a lehetőségét. Valami megváltozhat, ha te is megteszed a saját lépésedet. Ami persze nem mindig könnyű. Mert többnyire nem látszik világosan, mi vár az ajtó mögött. Bizonyos mértékig az ismeretlenbe, a ködbe, a semmibe kell lépni ilyenkor. Ettől pedig mindannyian félünk.

Az ajtók időnként látványosak és egyértelműek (mint a bungee jumping esetében), legtöbbször azonban diszkréten, halványan derengenek fel egy különös megérzés, egy halk hívás, egy váratlan kíváncsiság, egy érlelődő döntés formájában, ilyesfajta belső hangok kíséretében: „Lehet, hogy őt fel kéne hívnom… Talán itt az ideje, hogy ebből kilépjek… Ebbe most bele kéne vágnom, lesz, ami lesz… Megmutatom magam, úgy, ahogy vagyok, a többit meglátjuk…”

Varázslás

Egy régi történet szerint megkérdezték az indián varázslót a tökéletes élet legegyszerűbb titkáról, s ezt a választ kapták: „Három dolgot kell tudni csupán, és azok sorrendjére ügyelni. Először tájékozódni, utána dönteni, majd pedig cselekedni. Ha bármelyik kimarad vagy elégtelen, esetleg a sorrend cserélődik fel, az bizony bonyodalmakhoz fog vezetni.”

Döntés

És valóban, ki ne ismerne olyan embert, aki a végtelenségig tájékozódik, a döntéseket azonban elodázza, a cselekvésben elgyengül és megint új szempontokat hord össze. Vagy olyat, aki elhamarkodottan cselekszik, megalapozatlan és ingatag döntései nyomán. És olyat is, aki egyáltalán nem tud dönteni.

Ajtók

– Van, hogy nem is vesszük észre őket. Amikor elhisszük, hogy ránk már nem várnak meglepetések, az élet szürke és sivár, a lehetőségek mindig valahol máshol kopogtatnak.

– Van, amikor észrevesszük az ajtót, de lebeszéljük magunkat arról, hogy megközelítsük, meggyőzzük magunkat, hogy „járt utat a járatlanért…”.

– Amikor abban a hitben vagyunk, hogy nincs szükségünk új kalandokra, mert épp minden rendben van körülöttünk, nincs időnk és energiánk átélni az élet lehetőségeinek gazdagságát, mert épp egy „ügyet” hajtunk.

– Van, hogy észrevesszük az ajtót, oda is lépünk, be is nézünk, majd sarkon fordulunk, nem érezzük késznek magunkat arra, hogy valami megváltozzon. A félelem erősebb, mint a kalandvágy, lebénít az új lehetőségek távlata.

Ha jó ajtót választasz, becsukódik mögötted

És persze van, hogy belépünk. Aztán vagy vissza lehet csinálni, vagy nem. Úgy tapasztaltam, az igazán komoly, a meghatározó jelentőségű ajtók azonnal becsapódnak mögöttünk. Életünk folyamán sok-sok ajtón beléptünk. Ennek köszönhetjük, hogy van történetünk, hogy vannak élményeink, hogy megtanultunk ezt-azt… hogy vagyunk valakik.

Érdemes tehát szeretettel gondolnunk mindazon kedves ajtókra, melyek felbukkanni készülődnek életünk most következő szakaszában. Figyeljük őket még éberebben, mint eddig. És készüljünk rá a szívünkben, hogy majd legyen bátorságunk belépni, ha ott a pillanat.

 Dr. Buda László
www.budalaszlo.hu

Ha érdekel a téma érdemes megnézni dr Buda László könyveit:

1_3.JPG

 

süti beállítások módosítása