Mesepszichológia 2.: ne hagyd, hogy a szürke felnőttlét bedaráljon!

Szülőként szinte naponta elbizonytalanodunk, és felmerül bennünk a kérdés, hogy ezt most hogy csináljam? Vajon jól csinálom? Tisztában vagyunk az egyik „aranyszabállyal”, hogy legyünk következetesek, de valószínűleg félreértjük, és ezért azt tapasztaljuk, hogy hiába ragaszkodunk mereven valamilyen megrögzött elképzeléshez, milyen nehéz azt a nagyon sokféle, különböző módon problémás és kényes helyzetekben betartani – főleg, ha már éppen az önuralmunkat sem bírjuk megtartani.

Kádár Annamária második, Útravaló kényes nevelési helyzetkehez című könyve éppen az ilyen esetekben próbál meg segítséget nyújtani. És mint minden jó gyereknevelésről szóló könyv, természetesen elsősorban az önismeretről és önmagunk formálásáról szól. Szülőként gyakran érezhetjük úgy, hogy most vallottunk kudarcot, és ez már a végső határunk, ennyire tudunk „elég jó szülők” lenni. Pedig vannak még erőforrásaink, csak meg kell őket keresni.

És egyáltalán nem segít ezen, hogy ezerféle – kéretlen vagy kért – jó tanácsot kapunk minden irányból, nap mint nap, mert – ahogy a szerző is megfogalmazza – a gyerekneveléshez mindenki ért, főleg ha a mások gyerekéről van szó. És ott van a másik, tipikusan mai probléma: az interneten próbálunk meg instant válaszokat kapni, és nem biztos, hogy éppen a jóra fogunk rátalálni. Főleg, hogy nem is létezik univerzálisan jó válasz, amely minden gyerek esetében és minden helyzetben ugyanúgy érvényes lenne.

De akkor mit tehetünk? Hallgassunk az ösztöneinkre? Az igazság az, hogy gyakran épp azok nem súgnak semmit vagy kifejezetten tévútra visznek, állítja a pszichológus szerző. Mert amit mi esetleg ösztönösnek gondolunk, az tulajdonképpen „nem más, mint különböző bennünk kavargó elképzelések, elméletek, előítéletek, vágyak és félreértések elegye”. Vagy valami, amit szüleinktől kaptunk hozományul, és eszünkbe sem jutott kételkedni benne.

Saját életmesénket meséljük

A Mesepszichológia 2. legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy az első kötethez hasonló, nagyon optimista, nagyon szerethető stílusban ad útmutatást, amiből könnyen erőt és magabiztosságot meríthetünk. Meggyőz minket arról, hogy mennyire fontos a „hiteles szülői jelenlét”, amit a saját életmesénkkel adunk át a gyereknek. Ahogy a korábbi kötetben a mesehősöktől való tanulásról, a velük való azonosulásról esett főleg szó, most azt is mellé emeli, hogy a nevelés során folyamatosan a saját élettörténetünket is meséljük a gyereknek. És ennek a történetnek hitelesnek és követhető példának kell lennie, mert ebből derül ki a gyerek számára, hogy kik vagyunk valójában: „miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és az is, hogy mikor adom fel”.

Ehhez pedig nagyon is szükségünk van a saját szabad, játékos, gyermeki énünkre, amely a gyerekünkkel együtt örömmel és lelkesedéssel tudja felfedezni a világot – ezért kell tudatosan védenünk, megóvnunk. Nem egyszerű feladat, sajnos sok felnőttnek már nem is igen sikerül kizökkennie az állandó fásultságából – és gyakran a gyereknek is ezt az egy „megoldási” mintát mutatjuk: a beletörődést. Kádár Annamária azt írja erről: „Nem szeretnék olyan világban élni, amelyik csak a szükséges és kötelező dolgokról, a túlélésről, a problémamegoldásról és a haszonszerzésről szól.”

Mérei Ferenc Kurt Lewin korábbi híres kísérletét (ezzel eredetileg a különböző vezetési stílusokat vizsgálták) ismételte meg óvodásokkal, amelyben arra volt kíváncsi, hogy a nevelési stílusok – autoriter, demokratikus, ráhagyó – hogyan hatnak a gyerekekre. Nagyon tanulságos, hogy melyik légkörben teljesítenek a legjobban a gyerekek, és melyikben érzik a legjobban magukat: mert a kettő nem egyezik meg, és bár rövid távon talán az autoriter tűnhet hatékonyabbnak, ennek következményei hosszú távon nagyon súlyosak lehetnek.

Helyzetfüggő nevelés

A szülők gyakran gondolják úgy, hogy a különböző módszerek közül választaniuk kell egyet, és ebben következetesnek maradniuk. Ha pedig az adott helyzetben nem működik, akkor az azt jelenti, hogy ők buktak meg, hogy ez volt például a túl engedékeny nevelési stílusuk kudarca. Erre javasolja megoldásként a szerző a helyzetfüggő nevelést, amelynek lényege, hogy mindig éberen figyelünk a pillanatra. Ha kell, egy lépést hátra is léphetünk, hogy jobban rálássunk, és megpróbáljuk meghozni az adott körülményeknek leginkább megfelelő döntést. A vezetéselméletekből kölcsönözve a fogalmakat, lehet ugyanaz a szülő egyszer előíró, rendelkező, máskor magyarázó, meggyőző, lehet bevonó, együttműködő vagy pedig éppen delegáló. A lényeg, hogy ne veszítse el a rugalmasságát és a mindfulness-ét (vagyis éber tudatosságát): úgy nézzen arra a helyzetre, mintha most először történne meg vele. Ne hagyjuk, hogy teljesen elmerüljünk a teendőinkben, problémáinkban és mindent ennek szűrőjén keresztül lássunk – tanácsolja a szerző. És igen, legyünk hálásak, hogy ebben egy nagyon jó segítőtársunk van: a saját gyermekünk.

Dackorszak, testvérféltékenység, félelmek és szorongások, gyász – külön fejezetek szólnak ezekről a nagyon nehéz élethelyzetekről, amelyekkel szülőként előbb vagy utóbb szembesülni kell. És éppen ezek azok, amikor a szülő leggyakrabban tapasztalja meg a saját tehetetlenségének érzését. A dackorszak idején például teljesen eszköztelennek gondolhatja magát, és a helyzet kezelésére tett kétségbeesett próbálkozások – magára hagyni, hadd hisztizzen egyedül, leönteni egy kis vízzel, kemény büntetés – vagy csütörtököt mondanak, vagy pedig annyira távol állnak a szülő attitűdjétől, hogy képtelen a gyakorlatba ültetni őket. Itt is az segíthet, ha meg tudjuk keresni a saját, személyre szabott megoldásunkat, ami nekünk és a gyereknek egyaránt éppen a legjobb.

Minden témakor esetében megkapjuk a kapaszkodót, hogy hogyan segíthet ebben a mese, hogy a mesehőssel való azonosulással révén hogyan tud a hallgató is fejlődni és megoldásokat keresni, és végül, a vándorlás végén, ő maga is megváltozni. Iskolapszichológusként Kádár Annamária is megtapasztalta, mennyire fontos, milyen sokat segít, hogyha a gyerekkel sikerül „átírnia” a saját történetét, kijavítani benne a narratív hibákat, előhívni a rejtett erőforrásokat. És a mesék éppen erre nagyon jók: útmutatót szolgálhatnak annak, aki önmagát keresi a világban.

Egy „hibáját” tudom csak felróni a könyvnek: az első, valóban nagy sikerű kötet után biztosan sokan várták a folytatást, sürgették a szerzőt, és néha úgy érezhetjük, hogy túl hirtelen ér véget egy-egy fejezet, a szülő még szívesen olvasna további példákat, ötleteket, amelyek valóban közelivé hozzák a megoldásokat.

De szerencsére ezért némiképp kárpótol egy olyan lista, amely a Kádár Annamária által megfelelőnek tartott mesekönyveket ismerteti, illetve minőségi gyerekirodalmat is ajánl, korosztályok szerint csoportosítva. Nagy segítséget jelenthetnek a gyerekkönyvek dömpingjében gyakran magát elveszettnek érző szülő számára, aki csak miután felolvas néhány mesét a frissen szerzett, nagyon szépen illusztrált meséskönyvből, akkor döbben rá, hogy mennyire melléfogott ezekkel a történetekkel, amelyek semmiféle tanulsággal, de még csak igazi élménnyel sem szolgálnak a gyerek számára.

Végezetül itt a kedvenc gyerekversem a könyvből, de van még több hasonlóan jó:

Anyuban azt nem bírom,
Hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
Hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
Nyugodtan.

(Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom)

Gyöngyi Annamária Forrás: http://ujkonyvek.egologo.transindex.ro/2014/11/07/mesepszichologia-2-ne-hagyd-hogy-a-felnott-let-szurkesege-bedaraljon/

Az első kötetről itt olvashatsz!

A könyv megrendelhető akár ingyenes kiszállítással az alábbi képre kattintva: