„A fogyasztói kultúra manipulál minket. Mert túltermel, és mert arra van szükség, hogy valaki a túltermelt cuccokat megvegye” – beszélgetés Bagdy Emőke klinikai szakpszichológussal az elérhető iránti vágyódásról.

– Talán vágjunk a közepébe: mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk?

– A boldogság szubjektív élmény, attól függ, hogy milyen jelentést adunk az élet dolgainak. A kedvező jelentések szubjektív élményben is úgy fogalmazódnak meg bennünk, hogy boldog vagyok, jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban. Ennek több vetülete van, egyrészt például az, hogy egészséges vagyok fizikailag és mentálisan, hogy az emberi kapcsolataim rendben vannak, de igazából ahány rendszerszint van az emberi felépítményben, mindegyiken óhajtjuk, hogy a dolgok jól menjenek. 

Bagdy Emőke
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a pszichológiatudomány kandidátusa, professor emeritus. 1941. augusztus 18-án született Tiszafüreden. Miskolci gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Gyógytornászképző Főiskolára járt, majd 1968-ban klinikai pszichológiából szakvizsgázott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1970-ben lett relaxációs terapeuta, 1972-ben bölcsészdoktori címet szerzett. 1982-ben kandidátusi fokozatot,1984-ben pszichoterapeuta címet kapott. 1995-ben lett habilitált egyetemi tanár. Az utóbbi 42 évben 1600 tudományos előadást tartott, 12 saját szakkönyve jelent meg, 24 könyv szerkesztője volt, további szakkönyvek társszerzője, 200 tudományos tanulmány írója. Számos médiaszereplés is kötődik nevéhez. Két gyermek édesanyja, többszörös nagymama.

A fizikai rendszerszinten, hogy legyünk egészségesek, mert a test nem valamiféle különálló képződmény az elmétől és lélektől. Ha úgy minősítem az életet, hogy magammal, egészségemmel, állapotommal rendben vagyok, a kapcsolataimmal – ez a szociális szint – rendben vagyok, a világ, amiben élek, biztosítja azt a minőséget az életemhez, ami kell az emberi méltósághoz – ez az abszolút társadalmi szint –, akkor azt mondjuk, hogy boldog vagyok.

És végül a vertikális dimenzió is az emberi lény része, ez a spirituális dimenzió. Tehát azt mondhatom, hogy boldog vagyok akkor, ha teljes egész valómban a legparányibb sejtekig és érzelemmolekuláig, valamint a legmagasabb dimenzióig, a spirituálisig rendben vagyok, összhangban magammal, a világgal és a kettő kapcsolatával.

– De van egyáltalán ilyen helyzet?

– A tudomány kiemel, magasabb szinten fogalmaz. A fent leírt a tökéletes boldogság lenne.

Azt tudjuk pontosan, hogy az emberben az örömérzés viszonylag mulandó, de ha nem volna az, akkor nem volna viszonyítási alap sem. Összehasonlítási élményekre van szükség ahhoz, hogy a rossz ellenében fel tudjuk emelni a fejünket, és azt tudjuk mondani, hogy ennek most örülök.

Nagyon sajátos, de az örömérzés statisztikai előfordulási gyakorisága olyan helyzetekhez kötődik, mikor valami rossz elmúlik. Azt gondoljuk, hogy attól lesz örömünk, ha kapunk valamit, közben kiderül, hogy mikor az életünkben egy megszorultság föloldódik, az a kristálytiszta öröm. A kérdés helyesen nem az, hogy mitől is vagyunk boldogok, hanem az, hogy mikor voltál igazán boldog az életedben?

Egy világszintű összehasonlító vizsgálatból kiderül, hogy a boldogság nem tárgyakhoz, értékekhez, anyagi dolgokhoz kötődik. Mindenkinek a világon valami olyan esemény jut az eszébe, amikor valaki szerette, ő valakit szeretett, ennek kifejezést is adott az a pillanat vagy óra, együtt voltak, örültek egymásnak és beszélgettek. Vagyis szeretni egymást, együtt lenni, beszélgetni, szeretetben lakozni az életben: lényegében ez a fundamentális boldogság.

– Kulturális- vagy társadalmi meghatározottságról beszélhetünk?

– Mindegy, hogy a világnak mely táján élünk, hogy egy bangladesi szegénynegyedben tájékozódunk arról, hogy boldog-e valaki vagy New Yorkban. Egy gyerek boldog, ha vannak szülei és azok szeretik, még akkor is, ha a szeméttelepen turkál. Meghökkentő, de egy világméretű vizsgálat során kiderült, hogy Banglades szegény gyerekei és New York felhőkarcolói közt élő gyerekek között mérhető különbség nincs.

Miért? Mert a bangaldesiek lehet, hogy a szeméttelepen turkálva szedik össze, amit hazavisznek a szüleiknek, akik megdicsérik, hogy milyen ügyes gyerekük van, de szeretik őket, és családban élnek, ha nagyon szegényen is. De ha meggondoljuk, egy gyerek számára a szegénység azon mérődik, hogy adnak-e nekem enni, szeretnek-e, van-e otthonom vagy sem. És ha adnak enni, otthona van, biztonságban van, a gyerek számára a többi attól fogva teljesen mindegy.

– És hogy van ez a felnőtteknél?

– Itt is érvényes ez. Biztonságban vagy? Vagyis van-e állásod, munkahelyed, van-e ahol megbecsülnek, van-e ahol pénzt keresel? Van-e valaki, akit nagyon szeretsz, és aki téged szeret? Van-e valamilyen közösség, ahová tartozol, van-e családod? Ha ez a három megvan, akkor mi, felnőtt lények is azt mondjuk, jól megvagyok. Mert hiszen a boldogsággal kapcsolatban egészen egybehangzó az az álláspont, hogy nem görögtűzörömök felvillanásából szőtt valamilyen háló, hanem egyfajta biztonság az életben, meghittség, odatartozás, az az élmény, hogy van valakim, hogy gondoskodhatok valakiről.

– A másikról való gondoskodás ilyen fontos szempont?

– Igen, mert akkor kezd felnőtt lenni, amikor tud adni. A gyerek nem tud gondoskodni magáról, a felnőttre támaszkodik. Mikor felnőttek leszünk, akkor visszaadjuk. Lényegében ez az örök társadalmi anyagcsere, amivel továbbvisszük az életet: a gyerek akkor boldog, ha mi adjuk a biztonságot, mi akkor vagyunk boldogok, ha képesek vagyunk neki kenyeret, szeretetet, családi biztonságot adni. És így hömpölyög a történelem, és így ágyazódik bele az emberi boldogság. Ez figyelemre méltó dolog, mert nem valamilyen különleges örömről van szó.

– De mostanában nem ilyen hatások érnek bennünket.

– A fogyasztói kultúra manipulál minket. Mert túltermel, és mert arra van szükség, hogy valaki a túltermelt cuccokat megvegye. Felhasználó, kihasználó, elhasználó, eldobó kultúra lettünk. És van egy nagy veszedelem ebben: emberi kapcsolatokban is ezek az elvek kezdenek működni: kihasznállak, eldoblak. Veled járok, nem megy a dolog, dehogy javítjuk! Nem javítjuk, mert az anyagi kultúra azt mondja, hogy nehogy megjavítsd, ha elromlott, különben sem találsz mesterembert, aki értene hozzá! Dobd el, van másik!

És egyszer csak azt látjuk szomorúan, hogy az emberi kapcsolatokban ez az egymást tönkretevő, boldogtalanná tevő, pusztító viszony kezd uralkodó lenni, ahol nem adjuk meg egymásnak a tiszteletet. Nemcsak fizikai környezetszennyezés van, hanem szellemi is, így ne csodálkozzunk azon, hogy sok a depressziós ember.

A depresszió a boldogtalanság kórképben való megjelenése, az anhedónia: az örömtelenség, életcél nélküli állapot. Az ember teleológikus lény, ez különböztet meg minden más élőlénytől. Cél-okság, hogy hitem van, hogy előre sugárzó reménységem van. Nem tervezek, örömtelen vagyok, nem látom az élet célját, nincs kiért, miért élni, kész, vége az életnek. Azért van boldogságkutatás, mert valahol azt elvesztettük. De hol? Úgy élünk, ahogyan termeljük a boldogtalanságot, és ha tudjuk, hogy mi az, ami viszont boldogságot teremt, akkor kérdezem én, miért nem azt termeljük?

– Mire érdemes támaszkodnunk?

– Felnőtt vagy, tudsz adni? Ne az legyen az első gondolatod, mint amit ez a kultúra tanít, hogy legyen neked jó! Akkor nyílik ki a boldogság, ha megtanulok adni. Kaptam felnőtti fizikumot, – már bocsánat – ivarérett vagyok, pszichoszexuálisan érett vagyok? Akkor visszaadom az életet, amit kaptam, gyermeket nemzek és továbbviszem az életet.

Ezek életfeladatok, amik megszólítanak minket. Erik Erikson szakaszolta az emberi életet a feladatok szempontjából. Teljesíted azt? Ha nem, akkor valami elakadás történt a fejlődésben. Nézzünk már szét, hogy mi történik körülöttünk? Tömegek szenvednek fejlődési elakadásban, nem lesznek felnőttek, mert felnőtt az, aki tud elköteleződni, felelősséget vállalni és adni.

– A pénz nem boldogít közmondás sem igaz tehát?

– Megállapították, hogy a pénz és az anyagi javak az emberhez méltó élet biztosításához kellenek, plusz, ha lehet, szükséges egy kis mozgássáv, húsz százalék, biztonságzónaként. Ezen felül a többi fölösleges. De mi mindenben fölösleget termelünk.

– A boldogság világnapja alkalmából kiadott kutatás azt mutatta ki, hogy a nők inkább boldognak érzik magukat, mint a férfiak. Beszélhetünk nemi meghatározottságról?

– Amikor azt vizsgálják, hogy ki depressziósabb, a nő vagy a férfi, kimutatják, hogy a nő. Amikor arról van szó, hogy ki a boldogabb, kimutatják, hogy a nő. Erre az a válasz, hogy mi nők jobb agyfélteke dominánsak, az érzelmi agyunk túlsúlyával élő és dolgozó lények vagyunk. Ebből következik, hogy mi a fentet és a lentet egyaránt sokkal szélsőségesebben éljük át, de épp ezért szeretni is kiáradóan tudunk, így tudjuk szeretetünket a családra kiterjeszteni.

És maradjon is meg ez a képességünk, merthogy a családi fészek boldogsága, a családi atmoszféra – ezernyi vizsgálat igazolja, hogy – tőlünk ered, nőktől. A férfiak az anyjuktól kapták a legtöbb szeretetet, gondoskodást, és visszaálmodják a nő szeretetében az anyai öl melegét is, a cici gömbölyűségét, a szem sugarát, és a testi érintés gyönyörűségét. Így kerek a világ. Nehogy elveszítsük ezt az érzelmi agyi dominanciánkat!

– És hogyan kezeljük a nemi egyenjogúság kérdését?

– Van ez az úgynevezett gender main­streaming, ami egy neoliberális elhatár­tala­nodás, a szabadság félreértelmezéséből, szabadossággá tételéből ered. A szabadság rendet jelent, ahol határok vannak, hogy te vagy a lány, a másik meg fiú. Tudjuk, hogy az mit jelent genetikailag, hormonrendszer szempontjából. Tudjuk, hogy ha egy másfél éves kisfiúnak botot adsz a kezébe, automatikusan püfölni kezd, a lány pedig kavargató mozdulatokat végez, tehát bennünk van a nemre jellemző viselkedésprogram. A pszichológia ezt nembeli lényegnek nevezte el.

Mi történik ebben a megbuggyant világban? Félreértelmezett esélyegyenlőség szellemében a nő azt kívánja, hogy ha akar, legyen férfi és fordítva. Pedig a határt maga a természet szabta meg. Tőlünk nyugatabbra már elterjedt ez, de már Szlovákiában is a hármas házasságról van szó, ahová kívülről érkezik egy pótszülő: így lehet a két férfinek és két nőnek gyereke.

Közben már szakirodalmi bizonyítékok vannak arra, hogy ezek a nagyon rossz irányú vállalkozások, az ilyen helyzetben felnőtt gyerekek maguk tiltakoznak, mivel rájuk deviánsként tekintenek kortársaik. Svédországban már van vécé a harmadik nemnek. Természetellenes irányt vesz a természetes emberi élet és megöljük magunkban az embert.

– Ilyen sokrétű témával kapcsolatban tudunk valamilyen végkövetkeztetést megfogalmazni?

– Pilinszky János idézi Simone Weil filozófusnőt, lényege: tanuljunk meg vágyakozni azután, ami a miénk. Ezt üzenem, és fejtse meg mindenki magának.

Forrás: kronika.ro

Figyelmedbe ajánlom Bagdy Emőké további könyveit: itt!

További könyveink a Párkapcsolat témában: itt!

„Ha azt szeretnéd, hogy a gyereknek megerősödjön az önbizalma, kérlek, ne alázd meg őt, ne nevezd tudatlannak, butának, ügyetlennek, ne hasonlítgasd össze a kárára másokkal.

Inkább azt mondd el neki, hogy az ő korában te is ugyanígy küszködtél azokkal a dolgokkal, amikkel ő, állj mellé, erősítsd meg abban, amiben jó!

A modern pszichológia és pedagógia üzenete, hogy sugározz bizalmat!

Nézz a gyerek szemébe, és mondd neki azt: tudom, hogy te ezt meg fogod tudni csinálni! Tudom, hogy képes vagy rá!

Van fogalmad róla, micsoda varázsmondat ez?” 

Prof. Dr. Bagdy Emőke

Nézd meg Prof. Dr. Bagdy Emőke könyveit itt!

"Reggel, mielőtt kinyitjuk a szemünket, állítsuk be az agyunkat arra, hogy ma egész nap jó dolgok történnek majd velünk.

Mondjuk végig magunkban ezt a rövid szöveget:

'Jó reggelt kívánok magamnak és mindazoknak, akiket szeretek, és akikkel ma csak találkozni fogok. Odavezetek egy fénysugarat a lábujjaimhoz, végigvezetem az egész testemen, és mosolyog minden pici sejtem, örül a mai napnak.
Ma valami jó történik!'

Próbáljuk ki – és tényleg valami jó fog történni!...
Ezt mindenki kipróbálhatja saját kísérlet keretében is.
Egy hétig minden reggel tegyük be a teremtő tudatunkba, hogy ma valami jó történik, közben figyeljük a közérzetünket, a lelkiállapotunkat, a velünk történt eseményekről pedig írjunk naplót - és rá fogunk jönni, hogy ez így igaz.

Ha nem hiszünk másnak, higgyünk önmagunknak, a saját tapasztalatainknak!"

Az iskoláról beszélgettünk dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta egyetemi tanárral, a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Tanszékének vezetőjével. Az interjút Barna Erika Viktória készítette.

Pszichológusként milyen problémákat látsz az oktatásban?

Ahogyan a pedagógia világában körülnézünk, eléggé szomorú a kép, mert a pedagógusok adminisztratív feladatokkal agyongyötört, túlóráktól a kiégés határáig jutott, szenvedő lények. Az iskola nem a vidámságnak, az életre irányulásnak és az örömnek az otthona, amit nagyon problematikusnak tartok, mivel az iskola a pedagógusok kezében van. A nevelés gyakorlata fundamentális, és ha a magyar nyelvet hívjuk segítségül, beszélhetünk oktatásról, képzésről, tanításról és nevelésről.  Nem véletlen, hogy a magyar nyelv ilyen árnyaltan fogalmaz, mert ez a négy feladat jól elkülöníthető. Az oktatás az ok-okozati valóságtörvények feltárása, vagyis azt jelzi, hogyan lehet tudást szerezni. A tudás sajnos csak ismeretek gyertyáit jelenti a mi kultúránkban, nem a fáklyát, a mindent bevilágító és átfogó valóságismeretet, amire igazából a szándék irányulna: oktatni, vagyis okítani is a világ dolgaira. Létkérdés az életben, hogyan látjuk és értelmezzük a világot, hogyan birkózunk meg az emberi élet kihívásaival.  Az oktatás a racionális bal agyfélteke tevékenysége: ismeretekkel van teletömve a kötelező tananyag.

A tudás az, amikor tudom, hogy mit tegyek és hogyan. És a hogyannal rögtön bekúszik a bal agyféltekés oktatásnak a jobb agyféltekés édestestvére: a képzés. Azt mondja a nyelvünk, hogy KÉPzés, KÉPet alkotni, KÉPben lenni. Csak azt tudjuk megvalósítani, amit el tudunk képzelni, és az valósul meg, ami a képzeletünkben meg tud teremtődni. Még a fóbiás betege-inknek is azt mondjuk, hogy KÉPzeld el, és akkor a képzelet hatalmával győzni tudunk, ami mindig erőszakosabb és súlyosabb, mint a valóság. A képzés tehát azt jelenti, hogy KÉPessé teszem arra a gyermeket, hogy a magával hozott készségeket átfordítsa gyakorlati, vagyis cselekvő tudássá. Így lesz az oktatásból, a bal agyféltekés ismeretátadásból jobb agyféltekés cselekvés-gyakorlás, aminek alapján a gyermek alkalmazni tudja a megszerzett ismereteket. Erre a cselekvő tudás átadására törekszik valójában minden tanító.

A tanítás nemcsak azt jelenti, hogy TANokat átadni. A tanítás közvetlen és mintaadó formája alapozza meg a személyiség autonómiáját, aminek parányi kis magja, az önállóságmag a má-sodik életévre alakul ki. Tudjuk, hogy a nemre vonatkozó szerepek kialakulásának időszaka pedig az óvodás korszak. A megtanulás időszaka és a tanítás tehát sokkal tágabb, mint az ok-tatás, a nevelés és a képzés, amit mégiscsak az iskolás időszakra szoktunk érteni, és nem mondjuk azt, hogy a szülő oktat.

Hol a helye ebben a folyamatban a pedagógusnak?

A pedagógia nem egyszerűen foglalkozás, nem csupán egy szakma, hanem sokkal több ennél. Az a pedagógus szolgálja jól a tanítás komplex feladatát, (amiben benne van az oktatásnak, képzésnek is a parciális feladata), aki képes arra, hogy neveljen, vagyis növelni tudjon. Mit is növelünk? Karácsony Sándor a kiváló magyar pedagógus már Rogerset megelőzően meg-mondta, hogy ki kell bontakoztatni azt, ami a gyermeket a hajlamánál fogva valamerre hajtja. A hajlama hajtóerejére rátapintva ki tudjuk bontakoztatni mindazt, ami benne van. Vagyis ne vigyünk be kívülről semmit, mert nem tudunk, előbb fedezzük fel a gyermeket, ismerjük meg és tapasztaljuk meg, mi van benne, akkor lehet kibontakoztatni.

Így a nevelés-növelés, de a nevelés a neveden nevezés is. Akivel nincs közvetlen kapcsolatod, aki nem szeret téged, ha érzelmi viszonya nincs veled, akkor legfeljebb eleget tesz bizonyos követelményeknek, de a személyes kapcsolat az, aminek a közegében ki tudja bontani önma-gát minden ember. Mivel ez a csatorna hasonlatos a szülői nevelői hatásokhoz, ezért ez a leg-hatékonyabb a tanításban is.

Hogyan lehet ennek eleget tenni?

A foglalkozás, szakma, mesterség, hivatás kérdéseire is ki kell tekintenünk, ha erre a választ keressük. Foglalkozni valamivel nem jelent sokat, a foglalkozás nem mond semmit. Annyit jelent, hogy van jogosítványunk, van oklevelünk, jogosultak vagyunk, hogy azt csináljuk, amiről szól az oklevelünk. Karácsony Sándor szerint: „Foglalkozol valamivel? Igen, naponta „pénzt keresel”. Még jó, ha pénzt találsz.” Nagyon fontos, hogy a foglalkozásban keresünk. Van a foglalkozásnak egy spirituális oldala is: azt keressük, hogy miben vagyunk önmagunk a legteljesebbek, és amiben a legteljesebben benne tudunk lenni, az jelenthet igazi foglalkozást, de úgy, hogy az többé már nem foglalkozás, de nem is szakma. Mert a szakma is csak annyit jelent Karácsony Sándor szerint, hogy képesítve vagy, hogy el vagy ismerve, hogy értesz hoz-zá, hogy majd tudod, mit kell csinálnod, de a minőségre egy leheletnyi utalást sem ad. A szakma megjelölése csak az, hogy van papírod róla. De amikor azt mondjuk, hogy „pedagógus mesterség”, abban már benne van az a bűvöletes szó, hogy mester: Mester és Tanítvány. Platón ezt írta a 24. episztolájában: „Ez a tudás nem valami olyasmi, amit jól szavakba lehet foglalni, hanem mester és tanítvány közötti különleges, bensőséges viszony, ami úgy ragyog fel, mint a fáklyafény, ha meggyújtják.” Ez a felragyogó fény a gnózis, az ismeret, a mi kultúránkban a megsokszorozott, felfokozó ismeret. De a gnózisba belefoglalták, hogy nemcsak tudom, értem a világot, hanem felelősséget is vállalok érte.

A felelősség nélküli tudás, halott tudás, ami olyan, mint amikor csak az emberi viselkedésre tekintünk, ahogyan ezt a behavioristák tették. Egy viselkedő gépet lehet tanulmányozni, de nem lehet szeretni. Aki kiparancsolja az érzelmeket a világból, és azt mondja, hogy nem érde-kel, hogy a másik emberben mi történik, az eltorzít valamit. Úgy is fordíthatnám ezt, hogy akkor lemondunk arról a dimenzióról a nevelésben, ami a sava borsa, motiváló ereje. Az emó-ció, az érzelmi kapcsolat, az emberi viszonyoknak különleges, hatalmas hajtóereje. Ha ez nincs, a pedagógiát kicsontoztuk, vagy inkább csontvázat csináltunk az ismeretekből, és a csontvázat sose lehet szeretni, csak tanulmányozni. Ez egy olyan szikkadt világ, amiben nem jelenik meg az emocionális agyunknak az összes színe, a vizualitás kultúrája, ami képszerű, ami érzékletes.

A kép nem önmagában való, a kép mindig kontextuális, valamibe beágyazott. A kép mindig valamilyen emléknek vagy élménynek az anyagát tartalmazza. Szemléletesen mondhatjuk, hogy a vizuális részre, mint a marionettre vannak kötözve azok a különböző átélésbeli moz-zanatok, amelyek a legkülönbözőbb érzékszervi csatornákon kötődnek rá, ezért ha a képet megmozdítjuk, azokat a hozzá tartozó, természetesen ráfüggeszkedett élményeket is meg-mozdítjuk.

Ha egy mozgásélményt nézünk, és boncolni kezdjük – ez az analízis, ami destrukció. Jobban szeretjük a szintézist, ami egészleges, ami egységbe hoz, és erre a jobb agyfélteke képes. A bal analizál, a bal ízekre szedi szét a dolgokat, de össze is kell rakni. A mitológiából ismerjük a büntető Istent, aki szétszedi a gyermeket, de az anya jön és összeszedi a gyermek részeit, újra életre kelti. Ez egy hatalmas mitológiai metafora, mert arról szól, hogy a világegész úgy jön létre, ha megvan benne az ízekre szedés is, de nem jutsz semmire a világban, ha szétszeded, és nincs meg az összerakás oldala.

Mondhatjuk, hogy a tanulás során az érzékelés és érzés által tudunk egységet teremteni?

Igen, az érzékszervi oldal adja meg a dolgok ízét, illatát, mindenfajta gyönyörűségét. Az él-mény az érzékszervek által kapja meg azt, hogy mit is jelent neked. A dolgok a tudás oldalon, az elvont ismeret oldalon magának valók, de amikor tudássá válnak, akkor már a tieid, attól kezdve az élményanyagodban fürösztöd, és soha többé nem mondhatod, hogy érzelem nélküli. A jelentés maga mindig szituatív, beágyazott egy helyzetbe, és kontextusfüggő,  ezért nem is lehet csak az ismereteket a fejekbe rakni, hanem élményt kell adni, és jelentéssé tenni, mert az válik jelentőssé számunkra. Ez nem játék a szavakkal, így van. Ezt minden módon tudjuk igazolni.

Tanulni lehet introjektív módon, amikor bekebelezünk és elfogyasztjuk az anyatejjel együtt azt, amit kapunk, körítésként hozzá mindenféle jót, érzelmet az azonosulás mechanizmusával. Ennek klasszikus példája, hogy akitől félünk, szeretjük, és úgy szüntetjük meg a félelmeket, hogy az ő parancsolataival, elvárásaival azonosulunk. Mi leszünk, az apai tilalom, például. Így alakul ki a lelkiismereti rendszer.

Lehet-e valamilyen életszakaszra korlátozni a tanulás folyamatát?

Egy egész életen át tanulunk, mert mindig újabb kihívások elé kerülünk. Az eriksoni krízis-modell azt tárja elénk, hogy minden életszakaszban nagyon komoly életfeladataink vannak, és egy-egy korszak alapvető életfeladatával meg kell birkózni, mert ha ebbe beleszorulunk, nem tudunk továbbfejlődni. Ha nem tudunk tanulni és megújulni, a változás krízisét nem bírjuk el, akkor szerencsétlenekké válunk az életben.

Ha a pedagógus megfelelően érett és alkalmas, szerinted, milyen iskolai környezet kell ahhoz, hogy optimális legyen a pedagógiai folyamat?

Rögeszmés vagyok abban, hogy a nevelés természetes folyamatát modellező, azt az iskola-rendszerbe betelepítő kultúrára van szükség, amelyben a pedagógus mestere lehet mindannak, amit átad. A régi rendszerben volt kisinas, aki végigjárta a szakma minden fokozatát, hogy mesterré váljon. Úgy szabadult meg, hogy mestermunkát kellett csinálnia, amiben az volt a lényeg, hogy legyen benne a személyiségének a felségjelvénye: azt Ő alkotta.

A személyiség már a mesterségben benne van, a hivatásban pedig egészen magas spirituális dimenziókhoz érünk.  A hivatás magában rejti, hogy hogyan jöttél ide, ugyan mi tart itt?  Mert attól még nem lesz milliomos egy tanár sem, hogy tanít, de valami mégis ott tartja őket. Az, hogy van az életnek egy olyan területe, ahová a hajlama hajtotta és megtalálta azt a hívást, mint amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy hagyd a hálódat és gyere velem.

Kell magasabb megszólítás, valami olyan, ami általában furcsa élményhez kötődik. Mindnyá-junknak vannak döntő megszólításai. A hivatásban a hívás úgy történik, hogy van valaki, egy emberi közvetítő, egy képviselő, aki nagyon fontos. És amikor rátalált arra területre, akkor érzi, hogy otthon van, megérkezett. Ahogyan Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényében is olvashatjuk: „Ábel mondjad már mivégre vagyunk a világban, ha nem azért, hogy valahol otthon legyünk benne?” Ez az otthonosság már-már boldogság. A pedagógus mind el-hagyhatná a pályát, de a tanítás gyönyörűsége magával ragadja.

Van erre valamilyen adatod?

Készítettünk 196 pedagógussal egy felmérést. Két nagy kérdéscsoport volt, amit vizsgáltam. Milyen az általános egészségi állapotuk, milyen pszichovegetatív tüneteikk vannak, és mennyi zavaró, akár hangulati problémával küzdenek. Azt találtam, hogy igazából eléggé rossz az egészségi alapállapota a pedagógusoknak. Nem találtam senkit, akinek ne lett volna legalább 1-2 tünete. Jellemzően: alvászavar, fokozott feszültség, migrén. Szinte szervterületenként vol-tak – jellemzően – pszichoszomatikus, pszichovegetatív tünetek.

Hát bizony eléggé stresszes személyiségfogyasztó pálya ez. És a kiégés is ilyen veszedelem, ez volt a második kérdéscsoport, hogy mi fárasztja ki őket, mi meríti ki, és állíthatom, hogy ha bárki megcsinálná újra ezt a vizsgálatot, ugyanez jönne ki. Nem a tanítás, nem közvetlenül a nevelőmunka, nem a gyerekkel folytatott bármiféle pedagógiai tevékenység fárasztja ki őket, hanem a tanításhoz kapcsolódó különböző adminisztratív feladatok, és azok a kollegiális, interperszonális konfliktusok, problémák, amik a jelenlegi iskolarendszerben működnek. Itt a plusz órák már akkora terhet jelentenek, hogy mértani haladvány szerint nehezedik az életük, és arról nem beszélek, hogy a forintok után is folyik a harc. Tehát az a munka, amire elszegődik egy pedagógus, az esetek többségében nem fárasztja ki, de minden, amit felesle-gesnek könyvel el, és amitől szeretne is megszabadulni, az igen.

Az optimális, ideális nevelési rendszert valamiképp úgy tudnám elképzelni, hogy irányt ve-gyünk úgy egy újfajta komplexebb gyakorlat felé, mint ahogyan az már az európai uniós, úgynevezett Kontiempo-pályázatban megvalósult. A Kontiempo egy álnév tulajdonképpen, egy sűrítmény, megjelölése annak az európai uniós, több országra kiterjedő, most már évek óta folyó – Magyarország is részt vesz ebben – útkeresésben, ami különösen az értelmi vagy egyéb szempontból hátrányos helyzetű, fogyatékkal élők képzésével kapcsolatos. Ez a Kontiempo-pályázat, aminek én a magyarországi záró kongresszusán részt vettem, nagyon magával ragadó volt.

Itt láttam megvalósulni azt a – már-már – rögeszmét, amit hordok magamban, hogy a pedagó-gusok az összes érzékszervi csatornát bevonták a képzésbe: a tapintás fejlesztését, a vizualitást. És a látvány egy részét a gyerekek maguk kreálták. Tudjuk, például, hogy a nevelésben mennyire fontos a zene. Az egészségpszichológia vizsgálatai kimutatták, hogy a közös éneklés, az azonos légvételi ritmus, létrehoz egy agyi elektromos tevékenységbeli szinkronizációt, és ezért az együtt éneklő emberek között agyi szinkronizáció jön létre.

Vagyis egy hullámhosszon vannak.

Így pontos. Ezeknek a hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő gyereknek szabad volt időnként fölkelni. Orális élvezetként pedig oda volt téve aprósütemény, teázhattak. Tehát az ízérzéke-lés, a zamat, az illat, az aroma mind be volt kapcsolva a mindennapos tanítási helyzetekbe, miközben a gyerekek a legnagyobb szabadságot élvezhették.

Elmondták ott a tanárok – és ez nagyon szívet melengető volt – ebből a szabadságból a gyere-kek könnyebben szelídíthetők valamilyen strukturált helyzetben, amit jobban elfogadnak, ha megvan a lehetőség arra, hogy kimozduljanak. Ez általános pszichológiai sajátosságunk. Gya-kori, hogy valaki azt mondja, azért szeret városban lakni, mert sokat lehet színházba járni. Megkérdezem: hányszor voltál? Nem voltam, de ha akarnék, megtehetném, mennék. Ez a szabadság, amikor a gyerekek azt érzik, hogy tulajdonképpen megtehetnék, de tudják, hogy a tanár sokkal inkább jutalmazza azt a helyzetet, amikor ők szépen türelmesen végigvárnak, mondjuk egy foglalkozást, magyarázatot, akkor spontán engedelmesek, és nem parancsra, és nincs drill egyáltalán. El voltam ragadtatva attól, hogy két agyféltekével komplex módon dol-goznak.

Ez az átélt tudás.

Ez az. Az átéléssel hitelesített tudás, mint a tapasztalati tanulás modellje, ahol egyszerű modell az a tény, hogy valamit átélek. Ha van egy tapasztalati élményemlékem is, a tudás valahogyan helyére kerül a világban. Mire jó, mire használható? Mi a közöm hozzá? Ha ez csak annyi, hogy levizsgázom belőle, és nem több, akkor emocionális kapcsolat híján felelős sem leszek érte. Amit nem szeretek, azért nem is vállalok felelősséget. Felelősséget vállalni azért lehet, akit, amit szeretünk. Ha én csak annyit tudok a környezetszennyezésről, hogy nem illik elszórni a szemetet, de más egyebet nem, akkor vajmi kevéssé fogok majd vigyázni az engem körülvevő környezetre. De ha egyszer megélem azt, hogy nem tudok tiszta ivóvízhez jutni, mert összeszennyezték a vizet, már más lesz.

Van egy olyan álmom, hogy ebben a mi bal agyféltekés kultúránkban, ebben a nagyon racio-nálisban és nagyon sótlanban és nagyon íztelenben, amiben igazán a csontvázismeretek barát-ságtalan vendégei az agyunknak, legyenek élvezeti területek is. Ezért én a két agyféltekés képzésnek, oktatásnak, nevelésnek vagyok a híve. Erre persze vannak példák. Azt tapasztal-tam, mint a Kontiempo-nál is, hogy minden út ugyanoda vezet, mi két agyféltekével tudunk a világgal kapcsolatba kerülni, és a legigazibb kapcsolat az, amikor mind a kettő olyan módon tud integráltan részt venni a világ dolgainak a befogadásában, hogy meg van a helye a forró memóriában is, meg a hideg memóriában.

Van egy módszer, a hollandok úgy nevezik, hogy a „mastrichti 7 ugrás”. Ez valójában egy kis csoportos, kooperáción alapuló technika, aminek célja lehet a konszenzuskeresés. Ezt a fel-nőttoktatásban találták ki, de bárhol alkalmazható. Kísérletképpen megcsináltuk egy vidéki városban, ahol a szülőket szerették volna jobban bevonni az iskola munkájába.

60 szülőt és a pedagógusokat vegyesen osztottuk be kis csoportokba, és alapvető dolgokat kellett ott megoldani, mint az iskola felújításával kapcsolatos pénzgyűjtés, szponzorálás, ter-mészetbeni munka, stb. És a szülői aktivitás fölkeltése fergetegesre sikerült, a szülők nagyon megtisztelve érezték magukat, hogy a gyerekeik tanítóival együtt ültek és spekuláltak, és ki-alakítottak egy modellt.

A tanár személyisége a megálmodott iskola modelljében az egyik legfontosabb tényező?

Azt mondhatom, ha én egy iskolát alapíthatnék, akkor először is a tanári karral komoly pszi-chológiai előkészítő munkát folytatnék. Úgy hiszem, hogy mindenkiben megvan az a potenci-ál, aki egyáltalán betéved a pedagógiai pályára, hogy valahogy mégiscsak valamilyen szem-pontból vonzódik az iskolához. Saját tapasztalat, hogy amikor tanárokkal, tanítókkal együtt dolgozunk egy feladatban, akkor nagyon aktívak és kreatívak, mert biztonságban érzik magu-kat, és nem félnek a presztízsveszteségtől.

Bemelegíteném a tanárokat, önismeretet, kommunikációt, bánásmódot tanítanék, egészen elemi dolgokat, hogy kerüljék a parancsolást. Az ember akkor kap kedvet valamihez, ha a kommunikációba rejtetten belekódolják azt az üzenetet, hogy ami következni fog, az jó játék lesz, jó kaland. Valahogy el kell csábítani a gyermekeinket. Arra kellene megtanítani a peda-gógusokat, hogy erre képesek legyenek. Hogy használják ki a két agyfélteke megváltó komplexiását, ami azt jelenti, hogy legutoljára hagynám a kognitív, tudatosító, elvont, abszt-rakt ismeretek megtanítását, amit ma olyan nagyon egyoldalúan alkalmazunk a pedagógiában. Tehát a lejátszást, megjelenítést, ábrázolást, lerajzolást, szoboralkotást, letáncolást, lemozgást, mindenfélét bevetnék.

Az irodalomban tipikus rossz példája ennek az a fajta versmagyarázat, amikor egy érzelmi nyelven megfogalmazott valaminek az üzenetét kognitíve interpretáljuk. Mindenki tudja, hogy Petőfi Szeptember végén című verse kognitíve miről szól, de rettenetesen száraz, kopogós, rideg csontvázzá válik, ha elkezdjük magyarázni, hogy mit akar ebben üzenni a költő. Akkor értjük meg, ha az érzelmi üzenetet vesszük át, ami benne van minden képben, mert a kép az szimbólum, a szimbólum pedig a jobb agyfélteke.

Két nyelven kommunikálunk a világgal, magunkkal és egymással. Az egyik az absztrakt fo-galmi nyelv, a jobb agyfélteke nyelve maga a kép, onnan kezdődik az érzelem, a jelentés, hogy közöm van hozzá. Ehhez a székhez, akárhogy nevezed, nekem más közöm van, mint neked, mert az enyém, mert ültem benne, mert története van, stb. Innen kezdve a konkrét, az mindig élménybe fürdetett, az érzékletes, a szemléletes és az analógiás gondolkodás, a megváltó, érzéki gondolkodás, ami mindig a jelentés közelébe visz.

Ezért például a PLB-technikát gyerekeknél 4. és 5. osztályban úgy alkalmaztam, hogy az egyik esetben, amikor a káposzta volt éppen a tananyag, először a „Na gyűjtsétek össze, amit tudtok a káposztáról!” versengő kis csoportos helyzetet teremtettem. Olyan káposztásrétes-recepteket mondtak el, amit én sem tudok mint felnőtt. És a tanárok is csak álltak ott, mert nem tudták, hogy például a káposzta alsó leveleit miért kell leszedni. De a gyerekek élményközelben voltak, és tudták. De ha nekik meg kell tanulni a káposztát a könyvből, akkor nagyon unalmas a torzsa, a levél, meg a szerkezet. Így meg kiderült, hogy sok mindent tudnak erről a növényről, úgyhogy olyan nagyon sokat már nem is kellett nekik tanítani.

És ami a legfontosabb, hogy nagyon élvezték az egészet. Hasonlóan a Szeptember végén című vershez, amit megjelenítettek papíron, táncban, ritmusban. Volt egy olyan kisgyerek a cso-portban, aki enyhén értelmi fogyatékos volt. A vers megjelenítését követően olyan fantaszti-kus érzelmi mélységgel szólt hozzá, hogy utána odajött hozzám a pedagógusa, aki azt mondta, hogy vissza kell vonnom, hogy ez a gyerek debil. Érzelmileg olyan magasan fejlett, csak ér-telmileg kevesebb. Ez soha nem derült volna ki e nélkül a módszer nélkül. Soha.

Meggyőzött engem arról, hogy az én álmom az nem irreális álom, hanem ebben a nagyon eldologiasodott világban, ahol annyira kevés már a közvetlen emberi kapcsolat és érzelem, ott nekünk az érzelmi nevelést is ilyen úton-módon, vagyis a jobb agyfélteke csiszolását kell el-végeznünk. Ez a kreatív agyunk, ez a feltaláló, a kitaláló agy, a másik meg ráncba szed, és belefésüli a realitás törvényekbe ezeket az ötleteket. De hogy valakiben szabad kreatív buzgás legyen, és hogy ne fulladjon bele a ráerőltetett ismeretsémák szorításába, hogy ne tegye tönkre a mozgékony szellemiségét, ahhoz egyformán kell mind a két agyféltekét dolgoztatni.

Te hogyan tanítanád a gyermeket önismeretre és tudatosságra?

Én miután azt nagyon komolyan veszem, amire a hivatásom tudománya tanított, keményen betartanám az életkorok pszichológiájából következő feladatokat, ami ugye kezdetbe a szülőé, aztán a pedagógusé. És így azt a bizonyos önismeretet azzal kezdeném, hogy számba venném, hogy adott életkorban mit lehet a gyerekkel elérni. Tehát, pl. a 6-10 éves gyereknél egyszerűen a szokások kialakítását, a rendszerességet és ennek a jutalmazását tekintem feladatnak el-sősorban. Abban az életkori szakaszban vagyunk, amikor a tanítónak mindig igaza van, a szülő ellenében is, tehát igen nagy hatalmat vesz a kezébe a pedagógus. Sok versenyhelyzetet te-remtenék, de mindenkinek kitalálnék olyan feladatot, amiben ő lehet a nyertes.

Azt pontosan tudjuk, hogy serdülőkorig önismereti zárlat van, és az önismereti emlékezet serdülőkortól kezdve kezd a sahteri fogalom nyomán kibontakozni, hogy egyáltalán érdeklő-dik a saját történetei iránt, visszakérdezi, hogy volt, mikor kicsi voltam? Én olyan feladatokat adnék, hogy kérdezd meg édesanyádat, hogy volt, amikor kicsi voltál, hozzál be fényképeket, mutasd be a családodat, stb. Nagyon szigorúan ahhoz igazodnék, amire potenciálisan egyálta-lán képes. Tehát semmiképpen nem a néppszichológiai, hanem azt a nevelő folyamatot vinném, ami arról szól, hogy mindig azon a nyelven szólni és azt a képességet megszólítani, ami abban az életkori szakaszban ragyog. És akkor valóban, amikor elkezdődik ez a saját történet, összerakja az identitásban a téglákat, az elemeket a gyerek. És akkor a puzzle összerakásánál nagyon sok mindenre rákérdez spontán is. Akkor építkeztetném, hogy gyűjtse össze, mesélje el, tárja a többiek elé. Gyűjtsön össze történeteket a kisgyerekkorából, gyűjtsön össze olyano-kat, hogy az ő családjában milyen szólás-mondások vannak, mi a nagymama, édesapa szava-járása? Ezek jellegzetesek, ezeket használnám föl, családcentrikusan közelítenék, és abból bontanám ki az önfelfedezést. Serdülőkorban lenne ott az ideje olyasminek, ami aztán vég-képp róla szól, és elsősorban róla. Akkor merülnék bele abba a fajta önismereti munkába, ahogy mi gondolkodunk az önismeretről. Hogy menj be a belső világodba, és nézd meg, hogy ott mit találsz! Akkor a kapcsolatépítést is tréningezném, a felnőtt egyenrangú kapcsolatok működtetését. Hányszor megéljük, hogy azt se tudja a gyerek, hogy köszönjön egy idősnek, nem tudja, hogy mit kezdjen egy helyzettel, ennek fejlesztésére igazi szociodramatikus visel-kedés- és szereptréningeket alkalmaznék.

Az én álmom, egy olyan pedagógia, amit élvez a pedagógus, és szinte szórakozva tanít. Né-meth László leírta a Ha én miniszter lennék című írásában, hogy kell ablakot nyitni a világra. Egy pedagógus arról ismerszik föl, hogy amint valamit elolvas, azonnal boldogan mondja tovább, hogy minél többen tudják, és kinyissa az ablakot a világra úgy, hogy bemutassa azt, és egy élvezetes panorámát tárjon a gyerek elé. Végigvezetni a világban a gyereket úgy, hogy ő saját maga is végig tudjon egy élményfonalon lépni.

Ha én nem vagyok cselekvő, hanem csak passzív elszenvedő befogadó, akkor soha nem élem meg annak a gyönyörűségét, hogy mit jelent egy tánclépés. Nekem ne mondják el, hogy ho-gyan kell a tangót táncolni, hanem állítsanak be oda, és mutassák meg, és járják végig velem a tangót először szabályosan, hogy miután nagyon tudom szabályosan, úgy tudjak szárnyalni, mint egy angyal. Ugye, tulajdonképpen ez az igazi tanítás.

Tehát ha azt akarom, hogy valami élő és eleven tudás legyen, az kell, hogy közöm legyen hozzá. Nekem egy káposzta addig teljesen közömbös, amíg azt kell megtanulnom, hogy a levelei milyen erezettek és mikor kell elültetni. . De ha engem arról kérdeznek, hogy mi közöm van ahhoz a káposztához? Akkor azt mondom: a káposztás cvekedli. És akkor máris van közöm a káposztához, és akkor az én indulásom is más, nyilván. Szóval kinyílik a világ.

Forrás: http://tani-tani.info/

Tanulással kapcsolatos kiadványainkat az alábbi linken találja:

http://netbutik.hu/spl/600379/Hatekony-TANULAS

http://netbutik.hu/spl/887089/KONYVEK-gyerekeknek---hogy-minden-egy-kicsit-konny

"Már hatévesen elkezdhetnénk megtanulni kezelni a stresszhelyzeteket, de az iskolai relaxációs program félreértelmezése és egyházi körök riogatása miatt a heti 30 perces lazítás mégsem került be a Nemzeti alaptantervbe. Bagdy Emőke szerint informálni kell a közvéleményt, és eloszlatni a félelmeket: a relaxáció nem valami spirituális humbug, hanem tudományosan megalapozott önfejlesztő módszer, amivel mindenki csak jól járhat. De miért nem akarják ezt a felsőbb, döntéshozó körökben? Interjú.

hvg.hu: Mégsem került be a Nemzeti alaptantervbe (NAT) az a relaxációs program, ami kötelezővé tenné az iskolásoknak a feszültségeik kikapcsolását, a tudatuk és testük lazítását heti 30 percben. Az ön nevéhez fűződik a program, min bukott el?

Bagdy Emőke: Hiába vagyunk az egészségvédelem szempontjából már az utolsó órában, mégsem érett még meg rá az idő, hogy bevezessük. Nem volt hozzá előzetes felkészítés a pedagógusok közt, de főként nem volt ismertté téve a szülők számára. Nehéz tulajdonítások terhelik a relaxációt, és a lazításhoz kapcsolódó tudományos metódusokat. Kiderült például, hogy az autogén tréningről tévesen azt hiszik, a keleti kultúrából jön. Aki ezt kidolgozta, egy német, Schultz nevű pszichiáter volt, de őt is méltatlanul támadták. Számos félreértés és félremagyarázás övezi az egész programot. Tévesen értelmezik pl. a meditációt, amelyet valamiféle kártékony tudatmódosításnak vélnek.

hvg.hu: Említene néhány vádat és félreértést?

B. E.: Amikor felkínáltuk, hogy heti fél órában tanulhatják a gyerekek, és a tanároknak egy 40 órás tréninget biztosítottunk a metódus elsajátítására – amit amúgy több mint 200 pedagógus el is végzett –, akkor például olyan vádak érték a programot, hogy lehetetlen ennyi idő alatt felkészíteni valakit a tanításra. De volt súlyosabb is: hogy ezzel becsempésszük a buddhizmust, és mentális úton befolyásoljuk a diákokat. Sajnos, komoly vallási körök is attól félnek, hogy valami veszélyes befolyás történhet egy relaxáció során, ami olyasféle, mint egy mentális fertőzés. Mindez súlyos félreértés, mert nem ismerik és félremagyarázzák a módszerek hatásmechanizmusait.

B. E.: Egészségvédelem, prevenció és önszabályozó képesség kialakítása történik. Ezt ma már ezernyi szaktanulmány igazolja, magam is ezt vizsgáltam a tudományos értekezésemben. Köztudott, hogy az ártalmas stresszek, melyeket nem tudunk kezelni, magas idegrendszeri és testi feszültségszintet tartanak fenn. A feloldásra és feldolgozásra azonban nincsenek eszközeink, ezért gyakorta belebetegszünk. Szükségünk van olyan módszerek megtanulására, amelyekkel csökkenthetjük az ártalmas feszültségeket. Magunknak kell ezt megtanulni és alkalmazni, mert részvétlen kultúránkban senki sem törődik eléggé a másik ember bajával. A relaxációs módszerek igen sokfélék, de közös vonásuk, hogy tudományosan igazolt utakon érik el a vegetatív idegrendszer működésének áthangolását. A stressz okozta tehetetlenségi helyzetekben a szervezet védekező, készültségi állapotba kerül: az izmok megfeszülnek, a szívverés felgyorsul, a vérnyomás megnő, stb. Ezeket a testi következményeket mindenki ismeri. Ha az előidéző helyzetet nem tudjuk megszüntetni, ha tehetetlenek vagyunk, ez a rossz, úgy nevezett distressz állapota. Ezen kell tudnunk úrrá lenni, meg kell tanulnunk kezelni, anélkül, hogy belebetegednénk.hvg.hu: Ehelyett pontosan mi történik?

hvg.hu: Tehát van jó stressz is? Akkor csak különbséget kell tennünk, és kiirtani a rossz stresszt?

B. E: Igen, van jó stressz is, mert pozitív izgalmi állapotokat is átélhetünk az öröm, boldogság óráiban, csakhogy ekkor a szervezet örömhormonokkal és az izgalmakat „szelídítő” hormonokkal védi ki az ártalmakat. Egyébként pedig nem tudjuk elkerülni az élet kihívásait, stresszeit. Barbara Fredrickson egészségpszichológus egyenesen azt állította, hogy a „kerüld a stresszeket” üzenet hamis, mert ahhoz nem kellene munkába járnunk, és ritkítani kellene a szeretteinkkel való találkozásokat. Mert az stresszel minket, aki-ami a legfontosabb az életünkben. A munkánk és a megélhetésünk, illetve a családunk és a szeretteink töltik be az elsődleges szerepet. A megküzdési módok megtanulásán, a felkészülésen van a hangsúly! Ezt a szerepet töltik be a relaxációs módszerek, melyeknek hatalmas irodalma van. Az európai kutatásokon túl például japán kutatások is rendelkezésünkre állnak, szinte mindent tudunk a tengernyi pozitív hatásról. A testi-lelki feszültség csökken, az endorfintermelés fokozódik, az immunrendszer erősödik, a vérnyomás rendeződik, a szervezeti simaizmok is ellazulnak, még a káros szérum koleszterinszint is csökken. A szerveket megbetegítő, pusztító stresszhatás csökken. A közérzet javul, létrejön a lelki kiegyensúlyozottság.

hvg.hu: Akkor mindenki rosszul jár, ha nem tanul meg azon nyomban relaxálni.

B. E.: A relaxáció igazoltan hatékony az ártalmas stresszek szervekre ható megbetegítő hatásának kiküszöbölésében, a szorongás csökkentésében, az agresszió kezelésében, indulatkezelésre alkalmas lelkiállapot megteremtésében. Az agresszivitást az okozza, ha tehetetlenségünkbe beszorulva nem tudunk cselekedni, a beszorult állapotunkból nem tudunk kitörni. Akkor más menekülési utakat választunk, ezek pedig általában inadekvátak: színvonalunk alatti szintre süllyedünk, méltatlanul és magunkra-másokra veszélyesen viselkedünk.

hvg.hu: Lehetséges, hogy az ellenzők úgy vélik, a gyerekeket nem éri annyi stressz?

B. E.: Az országos higiénés állapotról van itt szó. Rengeteg haszna volna a gyakorlásnak, a gimnazisták már életvezetést megsegítő módszereket tanulnának: fáradtságok kiküszöbölését, fellépési biztonságot sajátítanának el, a képzeleti tevékenységet pedig a kreativitás fejlesztésére, a tanulásban is fel tudnák használni. Másként tanulnának egy tantárgyat, tapasztalati tanulással, jobb agyféltekés kreatív, imaginatív műveletekkel erősíthetnék tudásukat. Életre szólóan megjegyeznék a szabályokat és törvényszerűségeket. A tanítási szemlélet megújulna, ami mindenkinek hasznára válna: nem fáradt, ingerült gyerekekkel kellene dolgozniuk a tanároknak. Nem beszélve azokról a figyelemzavarokról, melyek kezelésére egyáltalán nincsenek felkészítve a pedagógusok.

Fotó: Stiller Ákos

A tanárok leterheltsége is óhatatlanul áttevődik a gyerekekre. Ők a saját kiégett, depresszív állapotukat is tudnák kezelni. Ha pedig relaxációra és stresszkezelésre kiképezzük a tanárokat, a kiképzettek tudják továbbképezni a társaikat. A pedagógusoknál kezdődnék a program, nem azt kívánnánk, hogy a gyerekek rögtön relaxáljanak. Persze számos egyszerű lazítási módszer is létezik, amelyeket már akár azonnal is be lehetne vezetni pl. a testnevelésórákba. Ilyen könyvön dolgozom éppen most, százhúsz egyszerű gyakorlatot adok át testnevelő kollégáim számára. A relaxációtanulás szervezett rendszere egyébként első osztályban kezdődhet és a 12. osztályig felépített program áll a rendelkezésre, talán egyszer igényt tart majd rá az oktatásügy.

hvg.hu: Egy harminc fős, 6-7 éves gyerekekkel teli osztályt le lehet csillapítani?

B. E.: Kinek-kinek pszichológiai jellemzőihez, életkori sajátságokhoz illeszkedően tanítjuk a lazítást. A kicsiknek például mesélünk, és képzettársításos játékokat játszunk. Első osztályban lehet például homokzsákosat játszani: a teli homokzsáknak kinyitom a száját, akkor mi történik: kiömlik a homok. Ezt eljátsszuk velük. Vagy a másik feladat: ráhajolnak a gyerekek a padra, vagy lefekszenek egy polifoamra, majd kezdődik az utazás: én vagyok a felhőcske, vándorútra indulok. 40 különböző, játékos gyakorlatot írtam le a kicsiknek, kis versikékkel telitűzdelve, amiket könnyen megjegyeznek a gyerekek. Az átlényegülés pedig ilyen korban még nagyon egyszerű. A Pasaréti úti iskolában már sok évvel ezelőtt kipróbáltuk az első osztályosoknál, és tiszta élvezet volt. De a piciknél jól működnek a könnyű fizikai gyakorlatok is: a karkörző-verseny során kikapcsol például a szorongásközpont. Ezt aktív mozgásos relaxációnak nevezzük. Ilyenkor a feszültséget a mozgásos aktivitás feloldja. De a légzéskontroll is egy olyan módszer, amit már korán be lehet vetni. Pánikbetegek is jól ismerik, csökkenti a feszültségüket. Normálisan belélegzés után a kilégzést hosszan elnyújtjuk, hogy egy szervezeti reflex révén ilyenkor lassuljon a szívritmus, és elinduljon egy élettani lazulás. Mindezt ötször egymás után gyakorolva relaxációs hatást tudunk előidézni.

hvg.hu: Mindez olyan egyszerűen hangzik, akkor bárki elkezdheti alkalmazni?

B. E.: Veszélyes, ha képzettség nélkül vezetik a relaxációt és a meditációt. Ezért vállaltuk, hogy szupervízió mellett kiképezzük a pedagógusokat. Tudományos egyesületünk, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület  a programot önként, díjazás nélkül dolgozta ki. Csak annyit akartunk elérni, hogy a heti öt óra kötelező testnevelésből 30 percet szánjanak rá a tanárok és a diákok. A testnevelők pedig akár azonnal is bevezethetik a mozgásos típusú relaxációs gyakorlatokat, hiszen ez a tanítási módszerükhöz szervesen kapcsolódik. A NAT-ba bekerülést a „Teljes körű iskolai egészségfejlesztés” egészségügyi programja kívánta volna meg. Ebből azonban sajnos elég kevés juthatott be a megvalósíthatóság szintjén az alaptantervbe.

hvg.hu: Akkor marad stresszes a magyar, vagy aki akar, meditál otthon?

B. E.: Nem hibáztatok senkit, hogy így alakult. Rájöttem, hogy sok hibát vétettem személyesen is, mert nem biztosítottunk elég információt a módszerről. Először széles körű, országos felvilágosító kampányt kell indítani. A szülőknek meg kell mutatni, hogy hihetnek a tudománynak, és hogy csak olyan elemeket viszünk be az iskolákba, melyek tudományos bizonyítékokon alapulnak. Fennakadtak azon, hogy meditáció! Az amerikai pszichológus, Daniel Goleman már a nyolcvanas években megírta: az nem más, mint hogy befelé irányítjuk a figyelmet, önmagunkra. A tudatnak pedig különböző tartalmakat kínálunk további munkára. A felelősséggel vezetett meditáció hatására megtanuljuk kezelni a kritikus helyzeteket, higgadtak tudunk maradni, koncentráltan tudunk tanulni.

Fotó: Stiller Ákos

hvg.hu: Ha ennyi előnye van, akkor vajon milyen félelmek miatt hátráltatják a módszert? Vannak káros mellékhatásai is?

B. E.: Eléggé messze is vezethetnek az okok. Miért volna veszélyes a gyerekeink önuralom- és önszabályozási képességét fejleszteni? Ezáltal ugyanis olyan önkontrollra tehetnek szert, hogy a külső befolyásolási erők meggyengülnek. Kinek jelentene ez veszélyt? Akkor majd nem tudjuk manipulálni az embereket? Elveszítjük tán a hatalmat fölöttük? Veszélyes volna talán, ha gyermekeinknek megerősödne a határozott, belső, állásfoglaló énje, ami azt mondaná: ezt elfogadom, ezt meg nem.

hvg.hu: Vannak olyan országok, ahol működik a közoktatásban már a módszer?

B. E.: Nyugatabbra saját hatáskörben az iskolák szigetszerűen használják, az oktatás teljes volumenében nem. Japánban működik, ott a kultúra része a meditáció és a relaxáció. Amerikában viszont a mindfulnesst, azaz a tudatos jelenlét nevű meditációt már az egészségbiztosítás részeként, ingyen igénybe veheti a lakosság. Én most a hazai tapasztalatok után mintaként a dohányzás elleni kampányt veszem példának, ami diadalmenet: nem lehet dohányozni az éttermekben, a szórakozóhelyeken, de még a buszmegállóban sem. Bár a dohányzás esetében a legprimitívebb szabályozási forma működik: a büntetés. Mi ellenkezőleg, a ránevelést alkalmaznánk: csak az emberek jóindulatában bízhatunk. Olyan utat szabad választani, ami megengedő: az iskolák megajánlják a relaxációt. Tömegével mennének a gyerekek, ha ezzel például ki lehetne váltani a kötelező testnevelésórából egy egységet.

hvg.hu: Ön az egyetlen szószólója a programnak? Miért nem áll ki mellette az összes hazai pszichológus?

B. E.: A pszichológusok szava alig hallatszik ma a hivatalos körökben. Nemkívánatos személyek lettek az egészségügyben. A teljesítmény-finanszírozási pontrendszer miatt nincs létjogosultságunk, mert annyira leértékelték a tevékenységi körünket, hogy nem tudjuk kitermelni az elvárt pontszámot. Nem csoda, hogy pszichológiailag kulturálatlanok vagyunk. Csak a hiszékenység, remény vámszedőinek megy ma jól a soruk. A pszichológusokat még egy törvény sem védi. Jobban kell számolnunk a tájékoztatás, információátadás fontosságával. Részletes tudományos adatokat kell közölnünk, a relaxációról is, de erre fel is készültünk. Pontosan leírjuk, hogy mit idéz elő, mire tanít egy relaxációs módszer, a mentális koncentráció, vagy az aktív izomellazítás, stb. Talán ha mindez közismertté válik, akkor nehéz ellenérvet találni. Akkor már csak a bevezetési ütemtervet kellene kidolgozni, és az illetékeseknek mellé kell állniuk, a program képviselőinek pedig bizalmat adni. Én személyesen vállalom a felelősséget ezért a programért, és számon kérhető vagyok. Az életutamat tekintve nem hiszem, hogy bárkiben is felmerül, nem a gyermekeink egészségének megóvása, hanem megrontása vezérel. Egy ilyennek még a feltételezését is alantasnak tartom.

hvg.hu: Érte önt ilyen vád?

B. E.: Sajnos ma itt tartunk a tájékozatlanságban. Nekem nincs közöm semmilyen „izmushoz”, csak a tudományhoz, ezért tudok felelősséget vállalni. Kiállok a jó ügyért és bármilyen tájékoztató előadást tartok, azt tapasztalom, hogy egy emberként állnak mellém a szülők. Hiszem, hogy az igazság utat tör magának. Lehet, hogy nehezen, de előbb-utóbb elérjük célunkat. Kevesen vagyunk az akarók, a jót akarók. Egy fecske nem csinál nyarat. Én pedig nem tudom, mennyi időm adatik még a jó ügy szolgálatára."

Forrás: hvg

A www.netbutik.hu webáruházunkban meditációs és tanulást segítő CD-ket , könyveket is értékesítünk gyerekek és felnőttek részére egyaránt.

A kisebbségi lét, a külhoni magyarok életét meghatározó egyik legfontosabb kérdés az anyanyelvhez való hozzájutás és annak használata gyermekkorban és a mindennapokban.

Egy gyermeknek természetes, ha több nyelvű beszédet is hall egyszerre, ugyanis kezdetben nem érzékeli a különbséget. Úgy tanulja meg az idegen nyelvet, mint ahogy bármi mást el lehet sajátítani kiskorban – fejtette ki Bagdy Emőke kedden a Kossuth Rádió a 180 perc című műsorában.

 Később ugyanúgy tudja majd használni – folytatta a klinikai szakpszichológus -, mint az anyanyelvét, ám érzelmileg mindig az lesz számára az első, amelyiket az édesanyja beszéli, hiszen már az anyaméhben is – bizonyos decibelkülönbséggel – azt hallotta, ezáltal mélyen beivódik az a fajta intonáció, dallam és ritmus, ami az anyanyelvet jellemzi – mutatott rá.

 Az álmodás nyelvét firtató kérdésre reagálva leszögezte, hogy az álom alapvetően anyanyelven játszódik le, és hosszú időnek kell eltelnie idegen nyelvi környezetben ahhoz, hogy a nyelvhasználat következtében átálljon a tudat a másik nyelven való álmodásra. Ehhez 20-30 évig kell eltérő nyelvű országban élni – hangsúlyozta. 

Forrás: MR1

Ha a cikket érdekesnek találtad,  nyomj rá egy "Tetszik"-et vagy "Megosztás"-t 

Kékesi Raymund: Miből áll a kötődő nevelés? – kérdezem dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus – pszichoterapeutát, a téma ismert kutatóját.

Bagdy Emőke: – A kötődő neveléshárom fontos összetevőből áll, úgymint:hordozás, együttalvás és igény szerinti szoptatás. Ez a három alkot egy egységet. Ebből természetesen lehet, hogy valamelyik hiányzik, általában az együttalvás az, ami ritkábban fordul elő, noha jelentősége óriási, különösen az első életévben. A szülőknek tudni kellene azt is, hogy a különös és megmagyarázhatatlan csecsemőhalálok mindig csak akkor fordultak elő, ha a gyermek külön szobában volt magára hagyottan!
Az együttalvás az ősi kultúrákban a megmaradás, a biztonság záloga volt. A továbbélés szempontjából ez egy idegrendszerileg bevésődő, imprintálódó védelmi reakció! Itt vagy mellettem, érezlek, hallom a szuszogásodat, a hangodat, ezek mind megtartó ingerek, amelyek nagyon jót tesznek az idegrendszernek!
Az apa és az anya két oldalról történő közrefogása a gyereknek egy optimális helyzet. A gyerekek nagyon – nagyon szeretik ezt! Annyira szeretik a szülői test közelségét, hogy a konvencionális családokban hajnalban ha felébred a gyerek, fogja a kispárnáját, s megy az anyjához vagy az apjához, és ez természetes, és hagyni kell!

 K.R.: – Spock az együttalvást sem javasolja, valamint meghatározott időnkénti szoptatást ajánl!

Bagdy Emőke.: – Pedig az igény szerinti szoptatással csodálatos dolgokat él meg a mama! Felfedezi például, hogy a gyermek önszabályozó. Nem igaz, hogy a gyermeket minden szükséglete esetén a cicivel kell kielégíteni! Az odafigyelő anya meg tudja különböztetni, hogy jaj, most úgy sír, mint amikor kényelmetlenül érzi magát, s most úgy, mint amikor éhes. Nem mindenre etetéssel kell válaszolni, de az igény szerinti szoptatás azt jelenti, hogy a gyermek maga jelzi, mikor éhes. Ha ezt engedjük, kialakul egy egészséges ritmus, s éjszaka ha mégis felébred, sokszor elég, ha az anya a kezét odateszi a gyermekre, az meg tud nyugodni, és tovább alszik. Vannak rossz mítoszok, ijesztgetések, de ezek nem igazak!
A gyermek önszabályozó lesz – ha hagyjuk. Úgy fogja mindezt kialakítani, hogy ő is komfortban lesz, meg mi is. Az önszabályozás a hordozással kapcsolatos igényére is igaz: ha igény szerint vesszük fel, a mozgékony szakaszra kialakul, hogy csak akkor kéredzkedik ölbe, csak akkor veteti fel magát, amikor valóban fáradt, amikor valóban nyugtató szülői magatartásra van szüksége. Nem igaz, hogy kényszerűen magunkon kell hordozzuk őt örökre!
A szülők mégis félnek ettől, bátortalanok, s a gyermekorvos sem nagyon támogatja őket ebben. A védőnők szocializációja, szakmai nevelése nem olyan, hogy a kötődő nevelésben támogassa a szülőket, hanem még mindig az elavult Spock-féle rendszerre tanítják őket, azaz hogy ne kapdossák fel a gyermeket, ha az sír… Olyan elavult tudásanyagot adnak át a védőnői hálózatban a szülőknek, amin rendszeresen megdöbbenek. Ezt sajnos megtámogatja a gyermekorvosi hálózat is. A kismamák, akik általában bizonytalanok és segítségre van szükségük, elhiszik mindezt, s a védőnő számon is kéri tőlük, hogy „megcsinálta, kismama, amit mondtam, ajánlottam?” Nagyjából be van fékezve az egész változási folyamat.
K.R.: Mindez sajnos Erdélyben is így van, ahol pedig sokkal hagyományosabb nevelési gyakorlatot feltételezne az ember.
Bagdy Emőke: Egyedül a csángóknál maradt meg a hordozás. Amikor megírtam aCsaládi szocializáció és személyiségzavarok című könyvemet, s elkezdtem az érintéssel, a korai érintések jelentőségével foglalkozni, feltűnt, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a kutatók, igy Braselton is a ringatás, ölelés, tehát a vesztibuláris ingerlés idegrendszeri fejlesztő hatásának. Ez természetesen főként a testen való ringatásra vonatkozik! Pontosan meghatározhatóak azok az agyi területek, például a kisagyi burkiniális kosársejtek, amelyek ennek hatására hihetetlenül gyorsan és nagyszerűen fejlődnek, nem beszélve arról, hogy ez a fajta kontaktus, vagyis a testkontaktus az anya-gyermek kapcsolatban mennyire meghatározó.

Akkor még, vagyis a hetvenes években az autonómia tudománya nem tartott ott, ahol most, mégis voltak erre vonatkozó előrejelzések. Ilyenek voltak a Harlow-kísérletek. Ezeket majmok közt, drótanyával és szőranyával végezték, tehát a kismajmokat elválasztották az anyjuktól a szopós időszakban, de amikor a táplálkozásra került sor, két helyen tették lehetővé számukra a táplálék felvételét: egy drótanyán, valamint egy szőranyán helyeztek el nekik megfelelő cumikat. A drótanyán adott tejhez is odarohant a kismajom, de utána rohant a szőranyához, és rajta csimpaszkodott, akkor is, ha az nem adott tejet! Ez igazolta azt, hogy ha elválasztják a kismajmot, és nem hagyják, hogy a szőrbe csimpaszkodva töltse az idejét, s innen ereszkedjen le, majd kezdje meg a társakkal a fajra, a társas együttélésre jellemző viselkedést, akkor teljesen elvadul, és a nemi jellegzetességek sem jelennek meg nála megfelelően! Annyira elvadul, hogy nem is tud közösülésre jellemző tevékenységet kifejteni. Mindez felnőtt korra is megmarad, és általában idejekorán el is pusztulnak ezek az állatok. Gyakorlatilag tehát a normális, fajra jellemző viselkedés, így az utód létrehozására jellemző viselkedés sem tud kialakulni, és elpusztítja magát a faj!

Már Hermann Imre pszichoanalitikus leírta a megkapaszkodás képességét, mégpedig olyan, az emberi lényre jellemző, magával hozott ösztönként, hogy tulajdonképpen az ember léte függ attól, mennyire gondozzák, hordozzák, szoptatják, ölelik gyermekkorában!  Az embergyerek érettség szempontjából koraszülött, hiszen a születés után még hosszú ideig önellátásra képtelen. Hermann leírta, hogy a megkapaszkodás adja számára a legalapvetőbb életérzést, tehát a biztonságot ebben az életszakaszban! Ha nincs biztonság, nagyon kóros folyamatok bontakozhatnak ki az embergyerekben. Harlowékat megelőzően ő is a majmok megfigyeléséből vette a példát, de mivel magyar, valamiképp feledésbe merült, hogy ő már mindezt 1938-ban megállapította, és javasolta a szülőknek, hogy legyenek partnerek gyermekükkel ebben a bizonyos kötődés – szükségletben. Az egész kötődés-irodalom a Hermann által felfedezett megkapaszkodási ösztönre vezethető vissza, azaz annak kutatására, hogy mi a csudát jelent a gyermek fejlődése szempontjából, hogy kötődik, kapaszkodik.

K.R.: Ez fizikai és lelki kötődést, kapaszkodást is jelent?
Bagdy Emőke: Természetesen mindkettőt egyszerre. Winnicott leírta, hogy az anya és a külvilág közti kapcsolat áthidalására kell a gyermek számára egy átmeneti tér, s az átmeneti tér leküzdésére is kell valamilyen átmeneti tárgy, amely a mamát szimbolizálja. Amikor nincs ott a mama, kell egy mamapótlék, hogy a gyermek ne rettenjen meg az ijesztő külvilágtól. Szőrös holmik, macik, kis rongyocskák. Ezeknek még a szaga is szimbólumértékű, azt a biztonságot szimbolizálja, amit a mama ad.  Sok gyermek annyira ragaszkodik ehhez, hogy nem is alszik el nélküle, van, hogy azt nem szabad kimosni sem. A gyermek számára ez szimbólumértékű, és arról szól, hogymintha a mama itt lenne.

A fejlődéspszichológia egyre inkább rádöbbent arra, hogy ez a korai kötődés valóban ösztönszükséglet. Ahhoz, hogy az ember később önálló legyen, először kell tudni jól ragaszkodni, feltankolni a szó szoros értelmében biztonsággal, szeretettel. A sejtmemóriába beívódik az a biztonságérzet, hogy rólam, ha valami baj van, mindig gondoskodnak, engem mindig megsegítenek. Ha a szükségleteimben kielégítenek, érzem azt, hogy rám odafigyelnek, törődnek velem, ha én jelzem, hogy van valami bajom, tudom, hogy jön a segítség, akkor ez a sejtek mélyére ülteti be azt a biztonságot, hogy nekem helyem van az emberi világban, fontos vagyok, szükség van rám, szeretnek engem. Ez egy életérzés. Ekkor dől el az, hogy én úgy vagyok –e a világban, hogy érzem, hogy „jaj de jó, hogy vagyok, és itt a helyem, vagy Verlaineszavaival azt kell érezzem, hogy „mit keresek én a világban, meghalok a szomorúságban, imádkozzatok a lelkemért”, tehát mit keresek én a világban, kinek vagyok én fontos, szükséges – e egyáltalán, hogy létezzem?

Az etológusoknak szintén nagyon sokat köszönhetünk a kötődésérzés kialakulásának vizsgálatában. Konrad Lorenz leírta az ÖKM – vagyis az öröklött-kiváltott mechanizmus reflexcsomagját, azaz igazolta, hogy vannak szenzitív időszakok úgy az állatok, mint az ember életében.
Ebben az időben mintha beizzana a várakozásra bizonyos ingerek iránt az élő szervezet, várván, hogy jöjjön már az az inger! Van egy örökletes potenciál, s erre jön egy kulcsinger, ami kiváltja azt a készenlétben várakozó viselkedésmódot, amit csak az a kulcsinger nyithat meg, imprinting, azaz életre szóló módon. A kiscsirkék is mennek az anya hangját utánzó doboz után, és ahhoz kötődnek, hiszen hallják a jellegzetes, csipogó hangot.

 K. R.: – Ezért nehéz elválasztani, hogy mi az öröklött és mit kapunk a neveléssel.
Bagdy Emőke: – Igen, és világossá kellene tenni minden ember fejében, hogy rengeteg mindent öröklünk, mint lehetőséget, s a kibontakozás csak azon múlik, hogy jön-e kellő időben, a megfelelő felkészültségi állapotban a megfelelő inger, amely ezt beindítja. Ha egyszer beindította, akkor az már megy. Hatalmas automatizmus az ember, s ez programszerűen működik.  Az embergyermeknél sok-sok szenzitív periódus van.

Várja a kulcsingereket a szervezet. Ilyen a születés utáni első időszak is. Nagyon fontos az újszülött számára az első találkozás az anyával, még magzatszurkosan, amikor jó, ha egyáltalán az anya szívhangjait hallja. Ekkor ő is és az anya is megkapja azt az érintkezést, amivel a gyermek az ő illatát életre szólóan bevési az emlékezetébe. Száz melltartó közül a gyermek kiválasztja szagra az anyukáét, ha az anya szoptatta őt. Fantasztikus érzékenység alakul ki ilyenkor az emberben. Ez az időszak, azaz az első benyomások meghatározzák, hogy mennyire fognak kötődni egymáshoz szeretettel, ragaszkodással, odaadással.

Az első életévnek hihetetlen jelentősége van más területen is. A gyermek első hat hónapját a szimbiózis érzése, azaz az „egyek vagyunk” állapot jellemzi. Nincs határ az anya és a gyermek között. Ami az anyával történik élettanilag, az lezajlik a gyermekben is, és viszont. Ez a fantasztikus átfolyás, átáramlás azt jelenti, hogy még mindig olyan a gyermek számára a világ, mintha az anyja hasában lenne.

Saját kutatásaink 700 hordozó családra terjednek ki, és azt igazolják, hogy az első életév a legfontosabb a hordozás szempontjából azokban a biológiai programokban, amelyek így megíródnak. Gondoljuk el, hogy a testi kontaktussal egy olyan oltalmazó-gondozó hormonműködés programozódik, oxitocin, endorfin, női nemi hormonok termelődésével, hogy amikor a gyermek izgalmi állapotba kerül, de a mama a testén hordja, a gyermekbe hormonális szinten kifejeződő nyugtató hatás kerül! Emiatt tehát nem csak az anya érez egyfajta nyugalmi, békés állapotot, hanem a gyermek izgalmi állapota is lecsökken. Azok a természetes diszkomfortok, amik máskor, máshol elő szoktak fordulni, tehát nyugtalanság, felsírás, ezeknél a gyermekeknél nincsenek.

A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél?!?

Magam tapasztaltam hordozóegyesületekben, hogy a picik csúsznak, másznak, barátkoznak egymással, teljesen nyugodtak, s nincs az a sírás, lárma, kétségbeesés, mint más kisgyermek között lenni szokott. Ha szükséges, felmásznak, a mama felveszi őket, s egy darabig ott vannak nála, utána lemennek, és mennek tovább. Nem igaz tehát, hogy le sem lehet tenni, s állandóan a testen kell hordozni a hordozott gyermeket!

Ez a megnyugvás nem csak akkor és ott jön létre, mint egy pillanatnyi reakció, hanem programozódik a kicsi emberben, hogyha majd felnő, és rég lekerült az anyaölből, de éri őt valamilyen distressz, valami izgató inger, akkor bekapcsol automatikusan ez a gondozó – oltalmazó program, mintha csak az anya a testén hordozná. Programozódik egy stresszreakcióra adott, önvédelmi – biológiai program. Ennek óriási a jelentősége, hiszen a fél világ stresszbeteg. Az emberekben túlságosan magas a stresszhormonok szintje, és nincsen kompenzáló hormon, hiszen a legtöbb embernek kimaradt ez a bekapcsoló mechanizmus.

K.R.:  A babakocsi lenne ennek az oka?
Bagdy Emőke: Van egy folyamatban lévő összehasonlító vizsgálatom a hordozó és a babakocsis családok képviselői között. Nagyon érdekes, hogy a babakocsis kultúrás vizsgálatra sikeresen toborzott anyukák száma jelentéktelen volt. A babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik. Ők érdeklődnek, hogy csináljuk, mint csináljuk, mi a jó a babának, mi a jó nekem.

Korunkban Liedloff robbantotta be a hordozáskultúrát a köztudatba „az elveszett boldogság nyomában” című könyvével. Összehasonlító elemzést ad arról, hogy a kultúrák korábban nagyon tudták, milyen jelentősége van annak, hogy a gyermeket az első életidőben a testen hordozzuk, mégpedig minél többet a testen! Leírja, hogy például Tahiti szigetén mai napig él az a szokás, hogy a gyermeket le sem teszik, egészen fél éves koráig. A keresztanya, nagynéni, minden női családtag sorra adja át a gyermeket egymásnak, hogy le ne kerüljön a gyermek a földre. Fél éves korában tartanak egy nagy ünnepélyt, amellyel köszöntik, hogy megérkezett az emberi világba, s úgy köszöntik, mintha akkor született volna meg. Akkortól fogva le lehet fektetni, ágyba tehető.

K.R.: – Én apa vagyok, de  szintén hordoztam a gyermekünket.
Bagdy Emőke: Jól tette. Nincs az előírva, hogy csak az apa vagy az anya tegye. Amíg szopik a gyermek, fontos, hogy állandóan ott legyen a közelben az Édesanya, de kutatások bizonyítják, hogy ha az édesapa hordoz, az is a testkontaktus-igény kielégítése és a fentiek szempontjából azonos értékű.

K.R.: A honlapunkon található egy videó, amely azt mutatja be, hogy mit lát egy gyermek a babakocsiból, és mit lát ehhez képest hordozva. Hordozva gyakorlatilag ugyanazt látja, éli át, amit mi, a babakocsiban fekve maximum arcokat lát és az eget.
Bagdy Emőke: Ezeknek a különbségeknek óriási szerepe van a személyiségfejlődésben. Egészen más, hogyha én az ismeretlen világgal úgy találkozom, hogy az bátorrá és kíváncsivá tesz, hiszen közben ott van a biztonság, s nem kell attól rettegnem, hogy majd mi történik velem. A testközelség eleve ezt az ős biztonságot adja. A sejtmemóriába be van írva, hogy a testből születünk, és ilyen az idegrendszerünk működése is.  A testi kontaktusra megnyugszunk.

Az érintéspszichológia bizonyította, hogy felnőtteknél még az olyan érintés is, amelyet csak az érzelmi, azaz a jobb agyfélteke fog fel, s ingere csupán a talamuszig jut, tehát át sem jut a tudatosulásba, vagyis az ember nem is veszi észre, hogy megérintették, ez is entdorfin-termelést és immunstimulációt hoz létre. Elképesztő módon érzékeny tehát az ember a másik ember érintésére, hatására.

Napi 3 óra intenzív testen hordozás az első életévben már elegendő ahhoz, hogy ezek a biológiai programok kialakuljanak, s hogy az úgynevezett biztonságos kötődés kialakuljon. Sokan attól félnek, hogy a gyermek majd állandóan karban akar lenni, s nem kérezkedik le. Ez nem igaz! Aki nem próbálta, nyilván ezt mondja, de aki kipróbálta, tudja, hogy a baba mennyire magától jelzi azt, hogy szeretne szabadabb mozgást, vagy éppen el akar a testtől választódni. Az erre vonatkozó vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy ha a gyermek megkapja az alapvető ellátmányt, tehát színültig feltöltjük az érzelmi tankját, akkor köszöni, jól van! Jóllakatták, s egy ideig nem is tart újabb töltekezésre igényt.

Akkor le tud válni, tud már a második életévben már autonóm személyiségként működni. Nincs olyan, hogy a gyermek túlkötődik, és majd nem akar elmenni! Túlvédve, túlbiztosítva, azaz nem engedve, hogy megtapasztalja a saját határait, lehet szeretni egy gyermeket, ez nyilván nem egészséges, túlszeretni azonban nem lehet! A szeretet olyasvalami, amiből nem lehet túl sokat adni!

K.R.: Amikor mi beadtuk például istentisztelet alatt a gyermekmegőrzőbe lányunkat, már első alkalommal berohant a többi gyermek közé, nem kellett vele ottmaradni órákig, mint sok más gyermekkel, s ugyanez volt a helyzet az úgynevezett óvodai beszoktatásnál: ott sem hisztizett, hogy ne hagyjuk ott. Megmondtuk neki, hogy délután jövünk majd érted, és minden rendben volt. Sokan azt mondták, ez azért van, mert az egyik gyermek ilyen, a másik meg olyan – a tiétek éppen olyan. Mi azonban úgy éreztük, ebben szerepe lehet a hordozástól kialakult biztonságtudatának.
Bagdy Emőke: Amiről maga beszél, ez az ősbizalom. Erről szólnak a kutatások. A maguk gyereke feltankolt biztonsággal. Sok gyermek azért hisztizik, sír ilyenkor, mert fél, hiszen felnövekedése során annyi félelmetes esemény történt vele ebben a rideg, hatalmas világban. Elég a Lóci óriás lesz című Szabó Lőrinc-versre gondolnunk:

“és ahogy lekuporodtam, úgy kelt föl rögtön a világ, tornyok jártak – keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.”

Mi el sem tudjuk képzelni, milyen rettenetes annak a gyermeknek a külvilág a sok ijesztő újdonságával, mert ugye nem tudja még, milyen az, és mit várhat tőle. Egy biztonsági pontja van, ahol mindig tudhatja, mit várhat: jót és biztonságot. Ezért lehet a gyermeket életre szólóan biztonságra nevelni. Adunk neki egy évet, és életre szóló biztonságot kap. Tud bízni másokban, tud reménykedni, kap egy alapvető igenlő életérzést, azt az érzést, hogy „jó, hogy van a világon, tud örülni a dolgoknak. Más az életminősége, sokkal optimistább. Az optimizmus-kutatásban nemrég jelent meg az a döntő közlemény, amely azt igazolta, hogy 6-12 hónapos kor között dől el, hogy mit épít be a gyermek a jobb agyfélteke-tárába a világról. Ez a tükrözés időszaka, s nem mindegy milyen mimikákat, posztulákat, érzelmi üzeneteket olvas le az a gyerek, és mivel tölti fel érzelmi tárát.  Ekkor dől el, hogy az optimizmus, mint beállítódás lesz-e az alapvető életszemlélete. Ha a szülők eléggé kedvező, életigenlő, biztonságadó, hiteles érzelmi tükrözést adnak, tehát az anya nem megjátssza a jókedvet, szeretetet, hanem tényleg az van benne, s azt sugározza, akkor abból a gyermekből egy optimista ember lesz. Nem születünk pesszimistának vagy optimistának.

K.R.: – Valószínűleg ezzel lehet összefüggésben az is, hogy vizsgálatok bizonyítják, hogy azokban a társadalmakban, ahol többségben van a hordozás, sokkal nagyobb a felnőtt kori elégedettség, optimistábbak az emberek, s így több a boldog ember.
Bagdy Emőke: Ez egész nyilvánvalóan megalapozott. A kötődés-irodalom azt írja, hogy az anya-gyermek kapcsolatban biztonságadó, konzekvensen jelenlévő anyai ellátmány a gyermekben olyanfajta kötődés-képességet alakít ki, amelyben megvan a hit, a bizalom, a reménység képessége. A hit – remény – szeretet képességét tanuljuk meg anyatejjel beszívott módon az első életévben.

K.R.: – Ez tehát nem más, mint Jézus tanításainak az esszenciája, vagyis az igazi keresztyén nevelés alapja.
Bagdy Emőke: Hit , remény, szeretet – ez így van! Ezt a hármat az első életév adja, alakítja ki bennünk!
Ha jól kötődünk, tehát kialakul bennünk ez a fajta biztonságos kötődés, akkor ez a felnőttkori párkapcsolatainkra is kihatással van! Ha szorongó vagy ambivalens kötődésű lesz a gyermek, ez a felnőttkori párkapcsolatát is megronthatja! Nem mer bízni abban, nem hiszi el, hogy ő szerethető, szeretetre méltó! Állandó megerősítésre van szüksége, és kínozza a másikat! Továbbviszi a gyermekkori szeparációs szorongásait!

K.R.: – A borderline – kór és a hasonló személyiségzavaros betegségek is ezekre az okokra vezethetőek vissza?
Bagdy Emőke: A 7-26. hónapig tartó időszak fejlődési történései sérülései, tehát az úgynevezett alapzavarok vezetnek ilyen fajta személyiségzavaros betegségekhez. Mindaz tehát, ami a szociális én születése, kibontakozása előtti-alatti korban zajlik.

K.R.: A gyermek intelligenciájára szintén visszahat a hordozás?
Bagdy Emőke: Az érzelmi intelligenciára nagyon is! A hordozott gyermekben kapcsolati szabadság, nyitottság, bizalom, kedvesség, elébe menés, félelem nélküliség alakul ki. A hordozott gyermekek kedves, nyitott személyiségűvé válnak, és például nem lesznek verekedősek. Ebben különösen jelentős szerepe van a testi kontaktusnak! Ha az így nevelt gyermek birkózik az apjával, s így szeretettel küzd vele, vagy az őt játékosan dobálja a levegőbe, akkor a gyermekben egyszerre alakul ki az a belső reflex, hogy amikor küzdenie kell majd önmagáért, asszertívnak kell lennie.  Mivel ezt az apjával, a szeretteivel tanulta meg, tehát úgy, hogy közben biztonságban van, kialakul benne az a küzdőképes hormonkészlet, amely rábírja arra, hogy tudjon magáért küzdeni, de az a szelídítő program is, amely nem engedi, hogy a másikban eközben kárt okozzon. A kötődő, testi kontaktussal járó neveléssel tehát beépül, bevésődik az életébe, tudatába a nem agresszív magatartás mintája. Azt hiszem, ez egyszerűen gyönyörű!

Forrás: http://www.hunbaba.com/kotodes/bagdy-emoke/