A könyv csodás humorral megírt, használható megoldásokat tartalmaz. Lelkesen ajánlom azoknak, akik párkapcsolatban élnek, akik tervezik, hogy abban, vagy akik már inkább egyedül szeretnének élni.Mert – ahogy az a könyvből is kiderül – sosem kívül van a probléma…
Részlet a könyvből:
" Sokakkal találkoztam, akiknek az a nehézségük, hogy nem tudnak kapcsolatokat kialakítani, vagy azok nem bizonyulnak tartósnak, és nem érzik, hogy miért történhet ez. Valamikor próbálkoztak, majd csalódásokban volt részük, és azóta társ nélkül élnek.Esetleg összeházasodtak valakivel, de hamar, fél év után, egy év után elváltak. Vagy rövid ideig tartó kapcsolatok követik egymást az életükben, azzal a bizonytalansággal fűszerezve, hogy érdemes-e hosszabb távon gondolkodni, tervezni?
Vajon mi állhat a hátterében annak, ha tartós kapcsolatban vagyunk, de rendre azt éljük meg, hogy kudarcot vallunk?
Milyen összefüggéseket ismerhetünk fel a szakirodalomból, a tapasztalatból kiindulva?
Mi az ami ellehetetlenítheti a tartós kapcsolatra irányuló törekvéseinket?
Miért jellemez egyre többeket a magány vagy az elmagányosodás akár a kapcsolatainkon belül is?
Kutatási eredmények azt igazolják, hogy a fiatalok többsége is vágyik a tartós társkapcsolatra, miközben a társkapcsolatban élők többsége számol be a magány érzéséről.
Miért jutnak el sokan a társtalanság magányától a társkapcsolati magányosságig?
A meghittség hiányáról nem is beszélve. Egy fiatal hölgy így fejezte ki magát:
Egyszerűen nem értem, hogy miért. Hiszen ha belenézek egy tükörbe, azt látom, hogy jól nézek ki."
További részlet a könyvből:
„Amikor szerelmes leszek, megakad a szemem valakin, aki hangosan teli szájjal kacag. Nahát! Nők ilyet is tudnak?
Először persze azt mondom: „Úrinő nem nyerít, mint egy ló! Ez a kacagás félelmetes, irritáló, sőt, egy kicsit undorító is!” De belül mást is érzek… Vonzódom hozzá! Következő alkalommal már figyelem ezt a kacajt, és még lefekvés után is ott cseng a fülemben. Ú, ez a kacaj… Egy kósza gondolat nyugtalanságot hoz: aki így tud kacagni, talán másra is képes.
A hahotázás mögé sok mindent el tudok képzelni. Kissé félelmetes, tehát nem szeretnék együtt élni vele, de azért megnézném, megtapogatnám azt a kacajt, ha lehetne! Nem kis meglepetésemre egy csodás világot találok mögötte. Akkor dühös leszek a szüleimre, s egy este, ami hajnalig tart nálunk, hiszen jócskán bent járunk a szerelemben, elárulom neked a titkom: tulajdonképpen a kacajodba szerettem bele, abba, ahogy nevettél.
Akkor te szemérmesen elpirulsz, amit én nem látok a sötétben. Talán soha nem éreztem ennyire szabadnak magam. Most leszámolok a szüleim nyomasztó örökségével, azzal, hogy a kacaj kulturálatlan és állatias.
Ugorjunk néhány évet. Ülünk egy társaságban, és a feleségem fölnevet. Összerándulok, hiszen már tavaly megbeszéltük, hogy négyszemközt van helye a nyerítésnek, de társaságban nem.
Ezt tartsuk meg magunknak! Ha bezárjuk az ajtót, akkor rendben, de mások mit fognak gondolni rólunk, milyen fényt vet ez ránk? A feleségem azonban fittyet hány a kérésemre, és bennem gyűlik a feszültség. „Ha szeretne, ha csak egy kicsit is szeretne…!” Milliószor megbeszéltük már! Ha fontos lennék neki, ezt nem tenné meg velem.” Tehát munkál a szülői tilalom, a spontaneitás tilalma, a szenvedély tilalma – ne zavarj másokat, ne fejezd ki az érzéseidet!
Ezek a részeim továbbra sem kidolgozottak, elhanyagoltak maradtak, félek is tőlük, indulatossá tesznek. A szerelemtől felbolydultam, de most nem értem, hova tettem akkor a szemem, hogyan tudtam szeretni ezt a kacajt annak idején. Visszarendeződöm a megszokott állapotomba, a szerelem már nem segít, sőt úgy látom, hogy a társam a magatartásával sebészi pontossággal szurkálja kidolgozatlan részeimet.
Ez a folyamat előbb-utóbb elkezdődik, a társunk akarva-akaratlanul a saját érzékeny pontjainkra és az elhanyagolt, kidolgozatlan személyiségrészeinkre hívja föl a figyelmet. A változást igyekszünk elhárítani magunktól, a helyzetet azonban aligha kerülhetjük el. Valódi megoldást az hozhat, ha belátom: érthető módon választottam éppen őt, ami történik, nem pech, nem véletlen, nem szerencsétlenség, még csak nem is átok, amiből törvényszerűen és kikerülhetetlenül következne,hogy a kapcsolatunknak befellegzett. Az elviselhetetlennek tűnő helyzetek visszautalnak egy kidolgozatlan személyiségrészemhez, sérülésekhez, hiányokhoz, gyerekkori tilalmakhoz, s fölszólítanak arra, hogy találkozzam velük!”
A szerző Pá Ferenc azzal a vággyal és céllal írta ezt a könyvet, hogy akik szeretnének elégedett és tartós kapcsolatban élni, minél több hasznos információt és ösztönzést kaphassanak a megvalósításához, hiszen jóval több lehetőség áll rendelkezésünkre, mint gondolnánk!
Ha többet szeretne megtudni a könyvről kattints az alábbi képre:
