2016.máj.27.
Írta: netbutik

Éreztetek már olyat, hogy....

"Éreztetek már olyat, hogy rövid időn belül sok rossz élmény ér, és átlendültök egy ponton? Olyat, hogy az első fájdalmas tapasztalat nagyon fáj, aztán a második még nehezebb, de a harmadiknál, negyediknél már azt érzed, hogy ezt is elbírod? Valamiféle olyan ez, amikor elfogadod, hogy most ezt kell megélned, hogy ebben az érzelmi állapotban is van valami, ami rólad szól, és a hasznodra válik. Ahogyan mi magunk sem vagyunk mindig pozitívak, úgy a környezetünk sem az. Amikor megbarátkozol ezzel, önmagadhoz is közelebb kerülsz..."

dr Almási Kitti

dr Almási Kitti könyvei az alábbi képre kattintva megvásárolható:

Az élmény a modern ember új drogja - interjú Almási Kittivel

Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt, majd 2003-ban Ph.D. fokozatot szerzett. 2004-ben tette le klinikusi szakvizsgáját. 2000 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (Lipótmező) dolgozott, a III.-as Pszichiátriai Ambulancián, az intézet bezárása óta magánpraxist folytat. - See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf

1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt, majd 2003-ban Ph.D. fokozatot szerzett. 2004-ben tette le klinikusi szakvizsgáját. 2000 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (Lipótmező) dolgozott, a III.-as Pszichiátriai Ambulancián, az intézet bezárása óta magánpraxist folytat.

Forrás: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/

dr Almási Kitti könyvét az alábbi képre kattintva megnézheted. Érdekes olvasmány és nagyon hasznos, mivel útmutató egy tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb élet felé - BÁTRAN ÉLNI

Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”. - See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf

Mit kezdjünk a félelemmel és hogyan győzzük le?

A fenti kis film (forrás: facebook) tisztán tükrözi, hogy ha vannak bennünk félelmek érdemes azt leküzdeni, mivel ha nem így teszünk lemaradunk jó dolgokról ami ellenkező esetben bekövetkeznének életünkben.

De mit tegyünk a félelmeinkkel, és hogyan győzzük le?

Ebben segít az alábbi könyv ,amely sokak által nagy kedvenc (a Bookline sikerlistájának 1. helyén és a Libri országos toplistáján 2. helyen van) 

DR. ALMÁSI KITTI: BÁTRAN ÉLNI - FÉLELMEINK ÉS GÁTLÁSAINK LEKÜZDÉSE

 Megrendelem a könyvet 2990 Ft helyett csak 1 napig 2016.05.17-ig 2.790 Ft (akár ingyenes kiszállítással)

További infó a könyvről az alábbi képre kattintva:

 

FÉLELMEINK ÉS GÁTLÁSAINK LEKÜZDÉSE - DR. ALMÁSI KITTI: BÁTRAN ÉLNI

Rengeteg gátlás és félelem van bennünk még a legegyszerűbb helyzetekben is - rettegünk attól, hogy ha megmutatunk magunkból valamit, akkor kitesszük magunkat mások kritikájának, ítéletének, elutasításának.

Sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha inkább elrejtőzünk a szerepeink mögé, ha nem mondjuk ki, amit gondolunk, ha nem fejezzük ki, amit érzünk, mert így nem szolgáltatjuk ki magunkat annak, hogy mások nem fogadnak el és nem szeretnek bennünket.

Éljük-e így le az életünket? Óvatosságunkban nem hagyjuk-e ki éppen a lényeget? Képesek lehetünk-e valódi intimitásra, megvalósíthatjuk-e legmélyebb vágyainkat, ha állandó önvédelemre rendezkedünk be?

Úgy látom, a legtöbb ember nem meri azt az életet élni, amit a szíve mélyén kívánna. Azt mondjuk, nincs rá lehetőségünk, de sokszor valójában bátorságunk nincs, hogy kivívjuk, megteremtsük azt. Ehhez ugyanis egyrészt el kellene hinnünk azt, hogy képesek vagyunk rá, másrészt elsősorban saját belső hangunkra hallgat ni, nem pedig mások - jóakaratú, de megalapozatlan, önös érdekekre épülő, vagy akár kifejezetten romboló - véleményére. Azon erőlködünk egész életünkben, hogy másoknak megfeleljünk, hogy ne gondoljanak rosszat rólunk, ne szóljanak meg, ne bántsanak minket, miközben önmagunkat cserbenhagyjuk. Miért nem tesszük fel néha a kérdést: és akkor mi van?! Mi van akkor, ha valami nem sikerül, ha valaki nem fogad el? Megéri-e lemondani arról, hogy a saját bensőnkből fakadó, autentikus életünket éljük, csak azért, hogy soha meg ne sérüljünk, el ne utasítsanak, el ne bukjunk (ami minden bizonnyal így is, úgy is lehetetlen)? Azt tapasztalom, hogy visszatekintve mindig megbánjuk, ha nem tesszük meg, ami igazán fontos lett volna számunkra, ha elszalasztjuk azokat a lehetőségeket, amelyek által azzá lehetnénk, akik lenni szeretnénk.

Igen, vannak az életben rettenetesen nehéz és ijesztő helyzetek, amikor természetes, ho gy félünk - mint ahogy olyan mély felnőttkori gátlások és szorongások is, amelyek korai sérülésekből fakadnak, így gyakorlatilag beleíródtak a sejtjeinkbe. Ilyenkor valóban nem könnyű a dolgunk - de vannak eszközök a kezünkben, és szó sincs arról, hogy ebbe bele kellene törődnünk, hogy ne élhetnénk bátran és hitelesen az életünket, ha így akarjuk, és erőfeszítést teszünk érte.

Megrendelem a könyvet


OLVASS BELE A KÖNYVBE!

"Nagyon szeretem Hamvas Bélának azt a gondolatát, hogy amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni. Gyakran előfordul, hogy eljön hozzám valaki, aki saját bevallása szerint teljesen kétségbe van esve és elviselhetetlenül szenved, mert például a partnere megcsalta őt, vagy el akarja hagyni. Amikor azonban elkezdem megkapargatn i, hogy a krízis bekövetkezte előtt hogyan éltek, sokszor kiderül, hogy már évek óta szinte egyáltalán nem beszélgettek, nem szeretkeztek, nem csináltak közös programokat, csak nézték a tévét, és néha egyeztették a háztartási teendőket. Sem a szeretetüket, sem a hiányérzetüket nem fejezték ki egymás felé, gyakorlatilag lakótársakként vegetáltak egymás mellett, és bár ez nem volt kifejezetten kellemetlen, valódi kapcsolatnak semmiképpen sem nevezhető. Ehhez képest a krízist, amikor nyilvánvalóvá válik a tartalom hiánya, vagy hirtelen felszínre kerülnek az addig eltussolt problémák, áldásnak tekintem. Lehetőségnek arra, hogy végre éljenek - még ha eleinte ez csak a fájdalomban és szenvedésben való megmerítkezést jelenti is. Ez is jó, ha egy folyamat kiindulópontját jelenti, és elvezet valahová. Rengetegen vannak, akik valójában csak egy-egy krízisben kezdenek el élni, amikor kénytelenek kilépni a komfortzóná jukból. Persze erre ebben a formában nem vágyik senki, de sokszor mégis hasznos, mert rászorít, hogy elkezdjünk érezni, cselekedni, harcolni, amit már régóta nem tettünk. Sokszor ekkor döbbenünk rá, hogy valójában kik vagyunk, mi a fontos nekünk, és mire vagyunk képesek. Minden megmozdul, újrarendeződik bennünk és körülöttünk. Ezért mondják, hogy a válság lehet áldás és lehetőség is - ami teljesen igaz, de mi is kellünk hozzá, hogy az legyen."

"Ha valaki panaszkodik, vagy elégedetlen a helyzetével, szinte biztosan elhangzik a környezetéből a figyelmeztetés: 'Jobban is értékelhetnéd, hogy milyen szerencsés vagy, nézz körül, mások mennyivel súlyosabb problémákkal küzdenek!' Ez az esetek többségében tényszerűen igaz is, ám úgy látom, általában kevéssé visz előre, ha az emberek a saját nehézségüket, fájdalmukat valami még rosszabbal hasonlítják össze. Természetesen egy lelkileg kicsit is ép embert megrázza a másik szenvedése, tragédiája, reflexióra készteti a saját helyzetét illetően, és egy ideig valóban átéli a hálát és az örömet, hogy ez nem vele történik meg. Ám azután vagy relatíve gyorsan visszaáll a saját koordináta-rendszerébe, vagy még tovább fokozódik a szorongása, nehogy az a rossz is megtörténjen vele, amit a másik elszenvedett. Kevésszer láttam olyat a praxisomban, hogy valaki egy negatív összehasonlításból úgy tudott meríteni, hogy az őt valóban előrevitte. Az ilyesmi sokkal inkább visszahúzódásra, önvédelemre, bezárkózásra készteti az embereket. Épülni és szabadabbá válni attól lehet, ha valamiért teszünk, nem pedig valami ellen. Igazán előrevivőnek azt tartom, ha nem próbáljuk elnyomni a kellemetlen érzéseinket, megengedjük, hogy ezek is átvonuljanak rajtunk, ám azután tudatosan arra irányítjuk a figyelmünket, amit értékesnek tartunk, ami felé törekszünk."

"Miközben az erőtartalékaimat próbáltam mozgósítani, semmi másra nem vágytam, csak biztatásra, hogy hisznek bennem és abban, hogy meg tudom csinálni, de ha mégse sikerülne, ők – a barátaim és a családom - akkor is ott fognak állni mellettem. Ehhez képest szörnyű volt állandóan a félelmeket és kétségeket hallgatni, mert nekem az elérendő célra kellett fókuszálnom ahhoz, hogy küzdeni tudjak. Mások szorongó sápítozása épp azt a gyenge részemet hozta elő, amit kemény és tudatos munkával toltam háttérbe, tehát számomra ez nemcsak irritáló volt, hanem az adott helyzetben egyenesen mérgező is. Éppen ezért azt a döntést hoztam, hogy a küzdés időszakában azoknak az embereknek a reakcióit, akik a nehézségekre rémülettel, siránkozással, szörnyű eshetőségek sorolásával vagy teljes elernyedéssel válaszolnak, kizárom a figyelmem teréből, és helyette arra koncentrálok, amire érdemes. Csak így tudom azt a fajta be állítódást, azt a gondolkodásmódot megőrizni, ami engem a küzdésre és a kitartásra alkalmassá tesz."

Megrendelem


"Egy hétköznapi példa, amivel gyakran találkozom: valaki már régóta hiába keres párt, majd végre randizni kezd egy kellemes partnerrel. Amikor kicsit komolyabbra fordulna a dolog, felerősödnek a szorongásai, hogy mi lesz, ha ez mégsem az, aminek hiszi, ha csalódik, ha kiderül, hogy nem működik a kapcsolat. Ilyenkor azt szoktam kérdezni: mi lenne, ha nem egy jövőbeli lehetséges negatív fordulattal hasonlítaná össze a jelenlegi helyzetet, hanem azzal, hogy éppen MOST mit tenne, ha ez a partner nem lenne? Ilyenkor kiderül, hogy otthon egyedül nézné a tévét, facebookozna, próbálná elütni az időt, magányosnak érezné magát. Ehhez képest éppen randizik, é s kellemes estéket tölt valakivel. Tehát újra kérdem: ha a két lehetséges JELENT hasonlítjuk össze, akkor nem nyereség-e ez önmagában? Még akkor is, ha a kapcsolat csak néhány találkozás erejéig hoz örömöket? Az ajándék az adott pillanatban van - ezt az angol 'present' kifejezés is magában hordozza, ami azt is jelenti, hogy jelen(idő), de azt is, hogy ajándék."

"Ha valaki sokáig hagyja magát kihasználni, de egyszer csak meghúzza a határokat, akkor a környezete először felháborodik, követeli vissza a megvont jussát, siratja a kényelmét, manipulálja, bünteti az illetőt - de ha sehogy se lehet visszacsinálni az eredeti állapotot, akkor elfogadja az új rendet. Ez persze nem egyik a napról a másikra következik be, sőt, néha olyan sokáig tart, hogy az illető feladja. Sok, hasonló helyzetben levő kliensemnél látom, hogy bár az első önvédelmi gesztust megteszik, az utána következő - tényleg nagyon kellemetlen - átmeneti időszakot, a környezet elégedetlen, rideg, büntető magatartását annyira elviselhetetlennek érzik, hogy inkább újra beletörnek a korábbi rutinba: 'Jó, ne haragudj, ha ez neked ennyire fontos, akkor persze megcsinálom...' Így tulajdonképpen a saját szeretetéhségük rabszolgáivá válnak, mert amit tesznek, nem szívesen teszik, nem belőlük fakad, nem róluk szól, csak azért vállalják, mert azt remélik, hogy ezáltal szimpátiát, elfogadást nyernek. A dolog azonban nem működik, mert a 'szolgáltatáshoz' a környezet hozzászokik, természetesnek tekinti azt, sőt, idővel még többet kér - és ha az illető bárhol meghúzza a határokat, jön az agresszió. Ha pedig ekkor nem tud következetesen kitartani a döntése mellett, akkor egyre többet kell nyújtania, míg végül már nem is a saját életét éli, ráadásul azt sem kapja meg, amiért ebbe az egészbe belement. Az önmagukat teljesen feladó, minden kérésre azonnal ugró emb ereket ugyanis nem szokták megbecsülni, nem kapnak valódi tiszteletet, nem önmagukért szeretik őket (hiszen azt se nagyon tudni, kik ők, annyira elvesznek abban, hogy másoknak megfeleljenek), egyszerűen kényelmes, hogy ott vannak. Ha pedig valami miatt nincsenek ott, akkor haragszanak rájuk. Ez egyértelmű zsákutca: nem szolgálja sem az egyén fejlődését, sem pedig a családi, baráti vagy kollegiális kapcsolatokat, amelyek mindegyikében arányosságra és kölcsönösségre van szükség, ha jót akarunk magunknak és egymásnak."

"A legtöbbünk életében van olyan terület, ahol - legalábbis adott pillanatban, életszakaszban - legfeljebb annyit tudunk tenni, hogy elfogadjuk a külső és/vagy belső korlátokat, mert nem vagyunk képesek feszegetni a határainkat. Az emberben a változások folyamatszerűen érnek meg - lehet, hogy holnap már megugorható, ami ma még elképzelhetetlen lenne. És van, amit holnap sem, sőt, sohasem leszünk képesek a körülmények szintjén megváltoztatni, de el tudunk jutni ennek a belátásáig, elfogadásáig, amivel már különösebb keserűség nélkül együtt lehet élni. A terápia lényege sem mindig az, hogy a kliens életében megszűnjön a probléma. Bizonyos problémák nem is tudnak megszűnni - ilyen például egy szeretett személy halála, vagy egy baleset/betegség következtében kialakult, visszafordíthatatlan egészségromlás. A lehetőségünk ilyenkor az, hogy megtanuljunk másképpen viszonyulni ahhoz, amivel együtt kell élnünk. A helyzet nem változik meg - mi leszünk mások, és így a helyzet sem ugyanazt jelenti már számunkra. Nem oldottuk meg, de meghaladtuk."

Megrendelem a könyvet

A titok: egyformák vagyunk

Almási Kitti az egyik legismertebb magyar pszichológus, aki párterápiával foglalkozik. Nem téved nagyot, aki elsősorban a magánlét doktorának tartja. Milyen próbatételnek teszik ki a közélet viharai családi kapcsolatainkat? Beszűrődik-e legintimebb családi ünnepünkbe a kinti csatazaj? Ezekkel a kérdésekkel kerestük meg.

– A felmérések szerint a magyar az egyik leginkább borúlátó nép a világon. Gyűlölethullámok vibrálnak körülöttünk, képtelenek vagyunk az együttműködésre azokkal, akik másképpen látják a világot, mint mi. Az angolszász kultúrával szemben nálunk az a szép mese, aminek rossz a vége. Hogyan hat családi kapcsolatainkra ez a magyar valóság? Logikus lenne azt gondolni, hogy ilyenkor összekapaszkodunk, mert kint hideg van és lőnek.

– Amikor körülöttünk labilisabb a világ, biztos fogódzókat keresünk. Ám ha a partnerünk nem képes maradéktalanul megfelelni ennek az igénynek – ami nagyon valószínű, hiszen ő is küzd ezekkel a problémákkal –, akkor a dühünket könnyen rávetítjük. Ahelyett hogy összebújnánk, gyakran a hozzánk legközelebb álló embert vádoljuk, kitaláljuk, hogy miért ő az oka a mi bizonytalanságunknak. Miért ő a hibás abban, hogy nem tudja nekünk megadni a hiányzó biztonságot? Akár érzelmileg, akár egzisztenciálisan. Őt tesszük felelőssé azért, hogy nem tesz minket értékessé. Érzelmi nehézségeink egyik oka Magyarországon, hogy a gyerekeket általában nem tanítjuk meg arra, hogy merjenek hinni magukban. Hogy tudják: ők igenis különlegesek. A környezet azt várja el, hogy uniformizálódjunk, legyünk egyformák. Kockásra akar vágni az iskola, a munkahely, aminek hosszú távon az a következménye, hogy szépen lassan mindenki beáll a sorba, a valós érzések bent rekednek, és a sodrás magával ragadja az embereket. Minél több dolog marad kimondatlanul, annál frusztráltabbak vagyunk.

– Ön sokat foglakozott a hűtlenséggel. Vajon labilisabbak-e a párkapcsolatok Magyarországon, mint nyugodtabb és vallásosabb országokban?

– Kezdjük a végéről. A vallásosság olyan keret, amely akár hosszú távon is megőrzi a formát, de ahhoz már általában nem elég erős, hogy a tartalmat is meghatározza. Nagyon sok erősen hívő ember jelentkezett már nálam, aki igyekszik megfelelni egyháza elvárásainak, nem válik el, erős bűntudattal él, de mégis engedett annak a vágynak, amire manapság a környezet impulzusai is biztatnak. Hiszen a világ ma már nem tartja bűnnek a válást, hétköznapi dolognak számít, ha valakinek szeretője van. Ez begyűrűzött a vallásos emberek kapcsolataiba is.

– Ez nyilván általános jelenség. De bomlékonyabbak-e a kapcsolatok egy olyan országban, ahol az együttműködés kultúrája nem működik?

– A gyűlölethullámok frusztrációkból fakadnak. És persze több a sérelem, csalódás, kudarc ott, ahol a társadalmi berendezkedés uniformizáló, nem kedvez az egyéni érdekek képviseletének, általában az egyéniség kibontakoztatásának. A frusztráció viszont az indulatok, az agresszió melegágya. Ezeket az indulatokat lehet befelé vagy kifelé fordítani a világra, a politikusokra, de kéznél a családtagok vannak.

– A házastárs, a gyerek és a macska.

– Persze, mindig a szeretteinkbe rúgunk bele először. Ők viselik el legtovább. Nyilván egy párkapcsolat kínálja a legtöbb súrlódási felületet is. Ha valakinek rossz napja van, halálba piszkálta őt a főnöke, rászakadtak a határidők és mondjuk még a kollégái is fúrják, akkor iszonyú teher hárul a partnerre, hogy kompenzálja őt az egész nap sérelmei után. Legyen kedves, odaadó, fogadja el olyannak, amilyen, és ne követelőzzön – ennek a feladatnak nem lehet megfelelni. Nem lehet az egész világ terhét mindennap levenni a párunk válláról, különösen, ha mi magunk is ugyanolyan feszülten érkezünk haza és ugyanazt várnánk el. Ilyenkor a legkönnyebb a másikban megtalálni saját boldogtalanságunk forrását. Ilyenkor keresik meg a gyereket mint örömforrást, de őt is agyonnyomták a suliban, ő is megnyugtatást várna, ő is rátesz egy kalappal a családi hisztire. Jönnek a negatív körök, a zuhanó spirál, amelyet egyébként egy család- vagy párterápiában az esetek nagy részében könnyű megállítani. Néha egy kedves gesztus hazaérkezés után a béke szigetét varázsolhatja a tegnapi csatatérre. Csak kell valaki, aki van annyira erős, hogy a mínusz egyes állapotból kiemelje saját magát. A többiek már követhetik a példáját, és belőle merítve azonnal viszonozzák is a kedvességet.

Fotók: Bazánth Ivola

– A nemzeti közösség ünnepeit a közélet nálunk szinte lemészárolta. Minden párt, pártocska és civil csoport külön ceremóniát rendez, ahol a többieket gyalázza és ezzel persze a nemzeti egységet rongálja. Aki teheti, menekül március 15-én vagy október 23-án a városból. De sértetlen maradt-e a karácsony?

– Engem személyesen a politika egyáltalán nem érdekel. Hozzám az árkok minden oldaláról érkeznek emberek, és elárulhatok egy nagy titkot: lelkünk mélyén mindnyájan teljesen egyformák vagyunk. Hitegetheti magát valaki azzal, hogy a meggyőződése hogyan teszi roppant különlegessé az ő törekvéseit, de ez nincsen így. Ha megnézzük az alapvető vágyainkat, örömeinket, félelmeinket, ugyanazt találjuk, bármilyen felfogásúnak, értékrendűnek határozzuk meg magunkat. És mindnyájan ugyanazt az intimitást várjuk az ünneptől. Csak az nem tud ünnepelni, aki valamiért nem képes vagy nem mer önmaga lenni.

– Létezik egy belső kényszer, amit karácsonyteljesítménynek hívhatnánk. Hogy legyen értékes az ajándék, különleges az ennivaló, hogy legyen plafonig érő a fa, ünneplő a ruha, átszellemült a muzsika – legalább egyszer egy évben. És ha nem sikerül, jön a karácsonyi veszekedés, amelynél talán nincs fájdalmasabb családi konfliktus.

– Szerintem mindezt csak az éli meg, aki tévúton jár. Annak, hogy mit eszünk, mit veszünk fel, mekkora a fa, csak annak számára van jelentősége, aki a tartalmat formával próbálja pótolni. Ez pont olyan, mint amikor valaki a pénzt hajhássza, összerakja a díszletet, de mire azzal elkészül, látja, hogy tök üres az egész. Ugyanerről számolnak be sokan azok közül is, akik saját életük helyett a munkájukba vagy akár a politikába vetik be magukat. Hogy belül csak a kongó űr van.

– Működik-e a karácsony misztériuma akkor, amikor az eredeti vallási keret már a többség számára nincsen ott mögötte, hiszen alapjában szekuláris országban élünk?

– A téli ünnepek idején a sötétségbe fényt hozunk. Ez a legősibb üzenet, és ez működik. Az advent meg arra jó, hogy jó sokat gondolhatunk a másikra. Ahol van akár csak egy kicsi esély is egymás újrafelfedezésére, ott ebben segíthet az ünnepi készülődés. Persze nem az ajándék a lényeg, de mégis közelebb hozhat egymáshoz, ha nap mint nap azon törjük a fejünket: mivel szerezhetnénk örömöt a másiknak. Persze hogy nem az a legfontosabb, mi van az asztalon. De fontos, hogy a többiekre gondolunk, amikor azt mérlegeljük, hogy mi legyen a különlegesség, amit az asztalra teszünk. Advent sok olyasmire lehet alkalom, amire a hétköznapok rohanásában nincsen mód. A karácsonyi fényben újra felfedezhetjük egymást – ha van rá szemünk. A fénynek egyébként tényleg mágikus hatása van. Abból is látom, hogy ha az adventi időszakban a csoportfoglalkozásokon meggyújtok egy kis mécsest, akkor hirtelen magától kialakul az intimitás igézete.

– A híres magyar származású amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi professzor kísérletekkel is igazolta, hogy egy jól kiérlelt karácsonyi üzenet, köszönetnyilvánítás emlékezetesebb, mint bármelyik drága ajándék. Évek múlva is örömmel emlékeznek rá. Ezt Amerikában már talán elfogadják, de minket valami szemérem vagy álszemérem mintha visszatartana ettől az egyszerű tanulságtól.

– Pedig érthető tény, hogy az emberek a személyes üzenetekre jobban emlékeznek, mert azok érzelmeket generálnak bennük. Egy drága kütyü sok mindenre jó, de érzelmi hullámokat ritkán ver. És az intimitás kifejezését is tanulni kell. Látom a párterápiákon. Úgy általában könnyű beszélni a szeretetről. Még az sem nehéz, hogy SMS-ben leírjunk valamit, de az nehezebben megy, hogy egymás szemébe nézve tegyünk személyes vallomást. Akiket erre biztatok, azoknak gyakran megremeg a hangjuk, máshová néznek, nem egymásnak mondják, hanem nekem bizonygatják: hát igen, végül is én szeretem őt.

– Ezek szerint vannak trükkök, technikák az intimitás fejlesztésére?

– Persze. Vannak olyan játékok, amikor például arra kérem a párt, hogy a szeretteiknek készítsenek dicséretekből, jó kívánságokból, vallomásokból adventi kalendáriumot. Csoki helyett legyenek személyes mondatok benne. Persze az is elég lehet, ha egy nő, aki ritkán főz, kivételesen ünnepi vacsorával áll elő, vagy egy férfi a gyerekekkel jelenetet ad elő. Igazából bármi jó, ami végre kiszakít a hétköznapok rutinjából
.

Barát József írása 

Forrás http://www.168ora.hu/

dr Almási Kitti könyvei megvásárolhatók a képre kattintva (akár ingyenes kiszállítással, kedvezménnyes áron de csak MA (2016.04.08-ig):

 

Hűtlenség ...és ami mögötte van

 

00_20.jpg

"Sokan választják a megelőző hatásúnak vélt megoldást: ha egyszer elhagyják vagy megcsalják őket, akkor a következő kapcsolatba érzelmileg már nem ereszkednek bele. Mielőtt nagyon elköteleződnének, tesznek valami olyat, ami kirántja őket az érzelmi mélységből, és megvédi az újabb nagy sérülés lehetőségétől. Például félrelépnek, annak a jegyében, hogy így legalább nem velem tették meg előbb, nem én... vagyok a vesztes ebben a játékban! Ha ő ezek után megcsal engem, akkor mondhatom, hogy ja, ezt én már régen megtettem, nem tudsz nekem fájdalmat okozni, mert nem vagy számomra olyan fontos! Ezzel a védekező reakcióval tényleg elkerülik, hogy a másik igazán mélyen megbánthassa őket - de sajnos azt is, hogy valós intimitás alakuljon ki."

Részlet a Dr. Almási Kitti: Hűtlenség

A könyv megrendelhető CSAK 1 napig (2016.04.08-ig) kedvezményes áron: itt.

A hűség jutalma

Almási Kitti (fotó: classfm.hu)

Társadalmi méreteket ölt a hűtlenség, aminek nyomában kapcsolatok, házasságok, családok és személyiségek szétesése jár. A hűtlenségtől ma nagyon sokan és rengeteget szenvednek – mondja Almási Kitti pszichológus. Tavaly megjelent könyvében azt állítja: a probléma visszafordítható, ki lehet jönni egy ilyen trauma hatása alól, méghozzá önbizalmunkban, sőt kapcsolatunkban is megerősödve, rátalálva a hűség örömére. A Hetek interjúja.

Mitől függ leginkább egy boldog párkapcsolat?

– Jelentősen meghatároz minket a születésünket követő első időszak. Az első életévben kialakuló anya-gyerek kapcsolat minősége, a korai kötődés ugyanis az első, meghatározó mintánk arra, hogyan működik az, ha valakire rábízzuk magunkat. A korai tapasztalataink egy életre szólóan befolyásolják a párkapcsolatainkat, a másik félhez való viszonyulásunkat. Ha valakinek a nagyon korai szülő-gyerek kapcsolata sérül, akkor egészen más bizalmi szinttel és ragaszkodási vággyal lép be majd egy felnőtt emberi kapcsolatba, aminek következtében akár többet sérülhet. A vágyak, ösztönök, érzelmek tekintetében hasonlóan sérülékenyek és kiszolgáltatottak maradhatunk a párkapcsolatainkban is, mint a születés utáni időszakban, a szülő-gyermek kapcsolat idején. Olyannyira, hogy párkapcsolati krízis esetén sok felnőtt az elhagyatottságra adott gyermekkori reakcióit produkálja.

Lehet-e a korai hiányt utólag kompenzálni?

–  Ha az a kérdés, hogy tudjuk-e azt pótolni a gyermekünk számára, ami 0–1 éves korban kimaradt, erre egyértelműen azt válaszolhatom, hogy nem. Amit most tudunk csinálni, az az, hogy valamilyen belátás történik, ami miatt elkezdünk a gyerekünkkel  másképpen, jobban bánni, tisztelni és szeretni a milyenségét. Ez soha nem késő, és mindig pozitív következménye van. Mindenkinek van olyan időszaka, amikor bizonyos szerepeibe beleérik, és ebben könnyen adódhatnak fáziskésések. Ilyen lehet a szülőszerep, és ugyanez a helyzet a párkapcsolatoknál is: van úgy, hogy meg kell érnünk arra, hogy egymással jóban legyünk. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk azt, hogy a másik korábban nem tudta ezt megadni, viszont most jó szívvel fogadjuk, hogy mennyi mindent akar adni. Kárpótolni nem fog, de ha most akar sokat adni, azt el kell tudni fogadni.

Viszonylag keveseknek adatik meg a teljesen kiegyensúlyozott gyerekkor, tehát az emberek többsége klinikai eset lenne?

–  Ennél sokkal összetettebb a kérdés. Nincs egyértelmű összefüggés a között, hogy ha valakit bántalmaztak, elhanyagoltak gyerekkorában, akkor neki szükségszerűen tönkremegy később az élete. Borzasztó sorsok után is rendkívül normakövetővé tudnak válni emberek, ez nagyon sok egyéb tényezőtől is függ, így az illető karakterétől is. Önismereti csoportokban sorra derül ki, hogy milyen pokolból jönnek olyan emberek, akikről ezt senki nem feltételezné, hiszen kedvesek, kiegyensúlyozottak, rendezett éle­tűek.

Általában elmondható, hogy a korai kötődési zavarok vagy a szülők válása, rossz kapcsolata egyénileg változó mértékben ugyan, de mindenképpen hátrányt jelentenek a gyerekek boldogulása szempontjából. Az igaz, hogy minél korábban történik valami, annál súlyosabb a következmény is. Kötődési zavarok esetén például előállhat egy zsigeri bizalmatlanság, aminek a legyőzéséhez akár pszichológusi segítségre lehet szükség, ám egy baráti vagy szerelmi kapcsolat ezt nehezen viseli el. Ha valaki nem bízik senkiben, és mindig eltaszítja azt, aki kezdene közelebb kerülni hozzá, akkor előbb-utóbb mindenki elhagyja, és az elutasítástól való félelme önbeteljesítő folyamattá válik. Egy átlagos kötődésű ember ugyanis átlagos reakciókat vár, de ha partnere bizonytalan kötődésű, akkor lépten-nyomon megkérdőjelezi a szeretetét, és állandó megerősítést követel. Ez elviselhetetlen terheket ró a másikra, aki előbb-utóbb el fog menekülni, és a végkifejlet mindkét fél számára kudarc lesz.

A hűségről szóló egyik előadásában azt hangsúlyozta: konzervativizmusa nem erkölcsi, hanem szakmai alapon áll. Pontosan mit ért ez alatt?

– A szakmai szemléletben nem értékítéletekben gondolkodunk, hanem megpróbáljuk megérteni és elfogadni a másik embert. Szakmailag egyetlen dolgot lehet megnézni: minek kapcsán tapasztalok nagyobb szenvedést, nagyobb szorongást. Pszichológusként nyilván azt fogom képviselni, amivel kapcsolatban azt látom, hogy az emberek lelkének, harmóniájának, kiegyensúlyozottságának jót tesz. Emiatt azt kell, hogy mondjam, hogy konzervatív álláspontot képviselek, mert sokkal gyakrabban látok monogám kapcsolatokban harmóniát – azzal együtt, hogy ott is rengeteg felszín alatti feszültség van, de érzelmileg mégis ez nyújt biztonságot. A hűtlenség nemcsak a kapcsolatokat, hanem az emberek önbecsülését és másokhoz való viszonyát is aláássa.

Vannak szakemberek, akik nem értenek egyet velem, és emiatt felháborodott e-maileket küldenek, mondván: ne legyünk vaskalaposak, és lássuk be, hogy hiába erőltetjük a monogámiát, az ma nem működik. Elismerem, hogy ez valóban egy túlhaladott paradigma, hiszen a társadalom többsége nem tartja be. De ez nem indokolja azt, hogy a másik véglet legyen a cél, mivel úgy gondolom, hogy az egyének érzelmileg nem felkészültek arra, hogy tartósan egy nyitott kapcsolatban éljenek például, amit jól mutat, hogy a hűtlenséget ma nagy számban és nagyon rosszul élik meg az emberek. Én azt gondolom, hogy az nem modernség, amikor a másik a tudtunkkal lép félre, hanem megalkuvás. Persze mindenre lehet ellenpéldát hozni, biztosan vannak nagyon rugalmas személyiségek, én akkor is azt állítom: óvatosan kell azon gondolkodni, hogy társadalmi méretekben ilyen fajta szexuális forradalmat hirdessünk, mert ez sokak életét tönkreteheti.

Mindeközben a gyerek mintha egyfajta mellékszereplőjévé válna a szülők életének, boldogságkeresésének…

– Valóban az a felfogás került előtérbe, hogy csak a gyerek miatt nem biztos, hogy érdemes együtt maradni. Megjegyzem, egyetértek azzal, hogy a szülőknek egymásért érdemes együtt lenniük, nem a gyerek miatt, mert az könnyen a gyerek terhévé válik, és megtanulhatja azt, miként éljen társas magányban. Azt se felejtsük el, hogy a rossz házasság a legveszélyesebb a tagok számára. Bántalmazó, következetlen, agresszív, félelmekkel teli család esetében mindenkinek jobb, ha a felek külön vannak – ezt maguk a gyerekek is megerősítik a későbbi terápiáikban. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha nem egy véglegesen megromlott kapcsolatról beszélünk, akkor a gyerek igenis legyen egy olyan tényező, aki miatt erőfeszítést teszünk, és megpróbálunk egymáshoz valahogy közelebb kerülni újra, tehát az összes lehetőséget kihasználni arra, ami még összehozhat bennünket, és csak akkor feladni, amikor végképp nem megy. A cél az, hogy nagyobb legyen a felelősségérzetünk a tekintetben, hogy nem csak eldobunk egy kapcsolatot, hanem használjuk ki az összes lehetőséget, ami megmentheti azt – ahelyett, hogy mindig újabb kapcsolatokban keresünk megerősítést, ami ma bevett gyakorlat. A partnerváltogatás egyik okának azt látom, hogy a kiüresedett kapcsolatainkban önmagunkat unjuk meg, ezért folyton új ingereket, új partnert keresünk, akinek a szemében ismét izgalmasnak, vonzónak érezzük magunkat, de egy idő után ez a viszony is az ismert rutinba torkollik. Ez egészen addig tart, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, és nem vesszük a fáradságot arra, hogy a meglévő kapcsolatainkból és magunkból hozzuk ki a lehető legtöbbet.

Gondolja, hogy a hűtlenség régebben kevésbé volt gyakori, mint manapság?

– Ez nyilván nem mérhető, de az biztos, hogy a váláshoz hasonlóan ma már a hűtlenség is társadalmi méretű jelenséggé vált, s emiatt az elfogadottsága is megnőtt. Becslések szerint az embereknek legalább a fele érintett, ilyen értelemben hétköznapi, viszont nagyon fájdalmas dologról beszélhetünk. Abban van apró elmozdulás, hogy kezdünk erre berendezkedni, tehát az emberek már nem úgy házasodnak, hogy feltétlenül együtt öregszenek meg, hanem házassági szerződést kötnek, mindenki megtartja a maga saját külön kis frontját. Így a kapcsolathoz tartozó attitűd nem a teljes bele­ereszkedés lesz, hanem egy távolságtartás, hogy bármikor könnyen szétmehessenek. Ha mindenki védekezik, hogy ne sérüljön, abból nem is lesz olyan mély intimitás, és akkor kezdődik a hiányérzet, megpróbáljuk kívülről pótolni, és tényleg szétmegyünk. Ezáltal megint visszaigazolódik a negatívum, és a következő kapcsolatokba még bizonytalanabbul megyünk bele, így azok egyre bomlékonyabbak lesznek. Mindeközben a másik fél tisztelete is csökken, azt látni, hogy gyakran megalázzák egymást az emberek: párjuk legjobb barátjával, barátnőjével, kollegájával kezdenek ki, sokszor egymás szeme láttára. Nőkről és férfiakról egyaránt beszélek, mert téves az a sztereotípia, hogy a félrelépés tipikusan férfitulajdonság. Legfeljebb a nők kevésbé dicsekednek vele.

Ön hogy látja, mitől lesz hűséges ma valaki?

– A szexuális tartalmak, amik a kilencvenes években minket is elárasztottak, fellazították a határokat. Mintha az évszázadokig lefojtott ösztönök társadalmi méretekben törnének most elő, pillanatonként rengeteg olyan inger ér, ami a hűtlenség, a poligámia felé sodor bennünket. Ilyen közegben a hűség pozitív értelmezést nyer: önként vállalt elkötelezettséggé válik, ami valódi szereteten, ragaszkodáson alapul, és nem közösségi norma vagy az aktuális partner kényszeríti ki.

A mai világban megsokasodtak az ingerek: az emberek állandóan ajánlatokat tesznek egymásnak, a közösségi portálokon ismeretlenek ráírnak egymásra, a nap huszonnégy órájában azt érzékeljük, hogy meglévő kapcsolatunknak számtalan alternatívája lenne. Viszont megtapasztalni annak az örömét, amikor nem kell hazudoznom, és valóban megbízhatok a másikban, akivel tényleg egy csapatot alkotunk, ez olyan tiszta dolog a mai világban, amibe öröm naponta hazatérni. Ez a fajta összetartozás ma ritka kincsnek számít, mert ilyenkor nem azért hűséges valaki, mert iszonyúan összeszorítja a fogát, vagy mert fél a másik haragjától, hanem mert senki sem tud számára olyan fontos lenni, mint a párja.

Forrás: atv.hu

dr Almási Kitti könyvei megvásárolhatók a képre kattintva (akár ingyenes kiszállítással, kedvezménnyel megvásárolható csak pár napig: 2016.04.05-ig):

 

Hűtlenség ...és ami mögötte van

"Amikor megcsalnak minket, sokszor gyermekkori fájdalmak, traumák fakadnak fel bennünk. Hogy egy egyszerű példát mondjak: ha a pici gyermekünkkel vendégségbe megyünk, és ott ringatni kezdünk egy másik kisbabát, akkor a gyermekünk egy idő után jó eséllyel tiltakozni kezd. 'Ő az én anyukám, nem a tiéd!'- és haragszik a másik gyerekre, mert úgy, ahogy őt öleljük, ahogy őt pusziljuk, nem fordulhatunk más felé! Teljesen normális és egészséges igényünk, hogy különlegesek legyünk a szüleink számára, hiszen ki más adhatná meg nekünk azt az alapélményt, hogy egyszeriek és felcserélhetetlenek vagyunk, ha nem az anyánk vagy az apánk? Akit ezen a területen nagy trauma ért gyerekkorában, abban a megcsalás egy olyan mély regresszív élményt idézhet elő, amely felett nincs kontrollja. Testi tünetek szintjén, igazi szeparációs szorongásélményként, gyermeki elhagyatottságként élheti meg ezt a helyzetet, amely olyan kiszolgáltatottság-érzést hozhat elő, mint amit utoljára kicsi korában élt át. Aki megéli ezt a traumát, utána sok esetben olyanná válik, mint egy gyermek. Képtelen lesz a normális életvitelre, nem eszik, nem alszik, elhanyagolja a családját, nem tud bejárni dolgozni, tehát visszaesik egy korábbi szintre, ahol még nem volt más eszköze arra, hogy kifejezze, ha valami szenvedést okozott neki."

 

 

"'Számomra ez nem tolerálható, velem ezt nem lehetne megtenni, én ezt nem tűrném el!' - mondjuk indulatosan vagy fölényesen, de nem tudhatjuk, valóban így van-e. A határaink ugyanis az adott élethelyzetünktől és érzelmi állapotunktól, a személyiségünk érettségétől és a konkrét életkrízistől függően változnak. Egy kétségbeesett, felfokozott emocionális állapotban, érzelmi vagy anyagi kiszolgáltatottságban egészen más döntéseket hozunk, mint amikor higgadtan és tárgyilagosan vagyunk képesek gondolkodni. Megint más lehet a reakciónk, ha mélyen szeretjük a társunkat, ezért arra törekszünk, hogy megértsük, átérezzük azt az érzelmi folyamatot, amelynek következményeképp félrelépett, és mivel vele szeretnénk maradni, a moralizálás helyett arra koncentrálunk, hogy milyen közös munkát végezhetnénk el ennek érdekében. Minden általánosító és ítélkező mondattal távolabb kerülünk egy adott eset reális és árnyalt értelmezésétől."

 

 

"Nem véletlen, hogy sok tinédzserlány kétségbeesetten kapaszkodik a vele méltatlanul bánó fiúkba. Van, amelyikük mondja is, hogy az anyámat verték, megcsalták, elhagyták, és én mindent szeretnék, csak ilyen sorsot nem! Velem senki sem teheti meg azt, amit az apám tett az anyámmal! Amikor azonban a szeretett fiú félrelép, vagy durván, érzéketlenül viselkedik, sokszor rémülten veszik észre, hogy nem bírnak szakítani vele, küszködnek a megtartásáért, hiába tapasztalják meg újra meg újra, hogy őket ebben a kapcsolatban nem tisztelik, nem szeretik - ugyanazt csinálják, mint az édesanyjuk. Ez pedig vagy tudatosul bennük, vagy nem."

 

"Rólam tudni lehet, hogy amíg a legkisebb reális esélyt is látom egy házasság vagy párkapcsolat megmentésére, addig arra biztatom a feleket, hogy próbálják meg, küzdjenek meg egymásért, ne adják fel, mert az igazi életszövetséget óriási értéknek tartom. Vannak azonban esetek, amikor a párkapcsolat folytatása rombolóbb hatású, mint az elválás. Ilyen, amikor az egyik fél folyamatosan csalja a másikat, holott pontosan tudja, hogy a társa ettől mennyire szenved. Ha valaki újra és újra külső kapcsolatot keres, esetleg ki is nyilvánítja, hogy 'ő ilyen, másként nem tud élni, így kell elfogadni', akkor a szakítás méltóbb élet lehetőségét nyitja meg a másra vágyó partner előtt. Ha valaki nem látja problémának azt, hogy emberi méltóságunkban megsért minket, és tudni lehet, hogy nem számíthatunk tőle változásra, mert e tekintetben nem is kíván erőt kifejteni, akkor saját lelki egészségünk érdekében ki kell szállni a megalázó helyzetből."

 

"Hogy a félrelépést követően megmenthető-e egy kapcsolat, az sok mindentől függ: a partnerek érzelmi érettségétől, egymás iránti elkötelezettségétől, a két családból hozott mintáktól, a kialakult külső kapcsolat jellegétől, mélységétől - és még hosszan sorolhatnám. Ez olyan soktényezős képlet, hogy még egy konkrét esetnél is nehéz előre megjósolni a végkifejletet, nemhogy általánosítva. Egy azonban biztos: a kapcsolatot megmenteni akkor lehet, ha mindkét partner kész felvállalni a maga részét, és tudatosan nem engedik meg, hogy átbillenjenek 'a bűnös és a szenvedő' játszmába, bármilyen nagy is erre a kísértés. A sértett félnek is fontos megértenie és elfogadnia, hogy a hűtlenséghez vezető helyzetet ketten teremtették meg, tehát kettejüknek kell kilábalniuk is a krízisből. Ha valaki felháborodás helyett ezt hajlandó megfontolni, akkor elindulhatnak a jó irányba. Az ilyen terápiák gyakran folytatódnak úgy, hogy a felek újra elkezdenek egymással beszélgetni, szeretkezni, megint rátalálnak egymásra, és a kapcsolatuk fokról fokra megerősödik. Ha nem, akkor jóval nehezebb a helyzet, és nagyobb a veszély, hogy a kapcsolat végérvényesen tönkremegy."

"A félrelépések napjainkban többek között azért váltak annyira gyakorivá, mert társadalmi méretű önbecsülési válságban szenvedünk, és a végsőkig ki vagyunk éhezve arra, hogy saját magunkat pozitívnak, szerethetőnek, izgalmasnak élhessük meg. Egyre több olyan emberrel találkozom, aki nem képes önmagában hinni, önmagát megfelelően képviselni különböző helyzetekben. És persze minél kiéhezettebbek vagyunk, annál kevesebb elég ahhoz, hogy rákattanjunk bármire, ami által magunkat egy picivel is értékesebbnek élhetjük meg. Sokszor nem a szex a legfontosabb mozgatórugója egy külső kapcsolatnak, és nem is az, hogy a társunkat már nem szeretjük - hanem rossz közérzetünkben az azonnali enyhület, ami olyan, mint a fájdalomcsillapító: ha szenvedek, beveszem, és azt hiszem, ezzel meg is oldottam a problémát. A szerető, aki még nem ismer olyan jól minket, akinek még minden új és izgalmas, sokkal lelkesebben és pozitívabban tükröz vissza, mint a társunk, akivel már régen együtt vagyunk, és egy jóval árnyaltabb képet lát rólunk."

Dr. Almási Kitti: Hűtlenség

Ha érdekesnek találod a könyvet, és szeretnél több infót kapni - kattints az alábbi képre (pár napig - 2016.04.05-ig kedvezményes áron megvásárolható- akár ingyenes kiszállítással):

Hűtlenség... és ami mögötte van - Almási Kitti

  • Miért épp a hűtlenséget választottam első könyvem témájául?
  • Mert a rendelésemen jó ideje ez a leggyakrabban visszatérő probléma - alig akad olyan páciensem, akit valamilyen formában ne érintene.
  • Persze felmerül a kérdés: egyáltalán mi az, hogy hűtlenség?
  • Mit értünk ma megcsalás alatt?


A hűtlenséggel azért érdemes foglalkozni, mert olyan sérüléseket okozhat, melyek nemcsak az adott kapcsolatra, de önbecsülésünkre és másokhoz való viszonyunkra is hatással vannak. Nem ritka például az alapvető bizalomvesztés, melynek nyomában szégyen, gyermeki kiszolgáltatottság-érzés, szenvedés és düh jár. Szeretném, ha akit érint a téma, az tudná: van esély arra, hogy egy csúnya történetből is önbizalmunkban - sőt, akár kapcsolatunkban - megerősödve kerüljünk ki. Sok olyan esetet láttam, ahol ez sikerült - ebben a könyvben megosztom, hogyan.

Sokan választják a megelőző hatásúnak vélt megoldást: ha egyszer elhagyják vagy megcsalják őket, akkor a következő kapcsolatba érzelmileg már nem ereszkednek bele. Mielőtt nagyon elköteleződnének, tesznek valami olyat, ami kirántja őket az érzelmi mélységből, és megvédi az újabb nagy sérülés lehetőségétől. Például félrelépnek, annak a jegyében, hogy így legalább nem velem tették meg előbb, nem én vagyok a vesztes ebben a játékban! Ha ő ezek után megcsal engem, akkor mondhatom, hogy ja, ezt én már régen megtettem, nem tudsz nekem fájdalmat okozni, mert nem vagy számomra olyan fontos! Ezzel a védekező reakcióval tényleg elkerülik, hogy a másik igazán mélyen megbánthassa őket - de sajnos azt is, hogy valós intimitás alakuljon ki.

Minél "tökéletesebbnek" tűnik egy pár, vagyis minél inkább mentesnek a természetes kapcsolati krízisektől, annál inkább gyanakodhatunk, hogy valamit a szőnyeg alá söpörnek. Ahogyan nincs tökéletes anya, csak elég jó anya, ugyanúgy nem tökéletes párkapcsolatot érdemes keresni, hanem elég jót. Ez sokkal hitelesebb és életszerűbb a tökéletesnél, amely általában a mélyben erjedő (és a jövőben egyszer majd gejzírként feltörő) problémákat igyekszik elrejteni.

Sokan igyekeznek a partner becsmérlésével, kritizálásával, leértékelésével igazolni a félrelépésüket, és ezáltal további szimpátiát ébreszteni maguk iránt a szeretőben, akinek az önértékelését jelentősen javítja, hogy az ápolatlan/érzéketlen/elégtelen riválissal szemben ő milyen nagyszerű. Pedig valójában önmagát is leértékeli valaki azzal, ha a párját értéktelennek állítja be.

Nagyon veszélyeztető a kapcsolatra nézve, amikor barátok, barátnők egymás között kínos történeteket mesélnek a partnerükről, gyakran lesajnáló hangsúllyal, minősítgetve vagy kinevetve őt, miközben velük élnek. Ha ezt valaki meg tudja tenni a társával, az (már) nem szövetség. Akit az ember szeret, azt nem adja ki másnak, nem árulja el.

Forrás: citatum.hu

Ha érdekesnek találod a könyvet, és szeretnél több infót kapni - kattints az alábbi képre- csak pár napig - 2016.04.05-ig kedvezménnyel, akár ingyenes kiszállítással):

Bátran élni - És akkor mi van???

almasi_kitti.png

„Rengeteg gátlás és félelem van bennünk még a legegyszerűbb helyzetekben is – rettegünk attól, hogy ha megmutatunk magunkból valamit, akkor kitesszük magunkat mások kritikájának, ítéletének, elutasításának.
Sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha inkább elrejtőzünk a szerepeink mögé, ha nem mondjuk ki, amit gondolunk, ha nem fejezzük ki, amit érzünk, mert így nem szolgáltatjuk ki magunkat annak, hogy mások nem fogadnak el és nem szeretnek bennünket.

  • Éljük-e így le az életünket?
  • Óvatosságunkban nem hagyjuk-e ki éppen a lényeget?
  • Képesek lehetünk-e valódi intimitásra, megvalósíthatjuk-e legmélyebb vágyainkat, ha állandó önvédelemre rendezkedünk be?”

Ha ezek a kérdések téged is foglalkoztatnak akkor ez a könyv neked szól és CSAK 1 napig (2016.04.08-ig) kedvezményes áron megvásárolhatod!

Az alábbi képre kattintva bővebb infót találsz a könyvről:

qq.jpg