Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus legújabb, Bátran élni című könyvében a mindennapjaink feszültségeit, gátlásait, megfelelési kényszereit járja körbe. A saját magunknak okozott problémákat, melyek meggátolnak bennünket a vágyott élet, a harmónia, az egyensúly megvalósításában. Ezek a belső gondok, frusztrációk az ünnepek közeledtével fel is erősödhetnek, sokszor komoly krízisekbe sodorva az egyént és a párkapcsolatot is. A karácsonyi készülődésben ezekről a lelki vívódásokról beszélgettünk a doktornővel. 

IgenÉlet: A karácsony az év legérzékenyebb ünnepe. Túlcsordulnak az érzelmek, s előfordul, hogy nemcsak a szeretet érzése hatalmasodik el rajtunk. Felszínre kerülhetnek az elfojtott feszültségek is. Mi lehet ennek az oka, miért érint minket hiperérzékenyen a karácsonyi időszak?

Almási Kitti.: Tulajdonképpen nem csak a karácsonyra, hanem minden olyan ünnepre vonatkoztatható ez az érzékenység, amikor nagyon erőteljes a nyomás, ha valamilyen nagyon intenzív érzelmet vagy intimitást élünk át. Ilyen, ha egy nagy, kerek házassági évfordulót megél valaki vagy egy kerek születésnapot, vagy egy olyan életeseményt, pl. anyák napját, amikor egy férfi-nő vagy szülő-gyerek kapcsolatban felszínre kerülhet a rejtett feszültség, s megakadályozza az önfeledt örömet. Az ünnepek felszínre hozhatják egy kapcsolat megoldatlan gondjait. Amikor a karácsonyra mindenki meghatottan készül, minden a szeretetről szól meg egymás megajándékozásáról, mégis nagyon sokan azon kapják magukat, nem is tudják, minek örülne a másik, húzzák-halasztják a vásárlást. Már nem belülről fakad, hogy örömet okozzanak a másiknak, és ez akár tudatosan, akár tudattalanul, de ráirányítja a figyelmet arra, hogy valami nem igazán működik jól egy kapcsolatban. És ennek a krízisét éljük meg ilyenkor: eljátsszuk a színjátékot, óriási ételeket hozunk össze meg ajándékozunk, de valójában meg tartalmatlan az egész.

IÉ.: Akkor nem az erőltetett női-férfi szerepek okozzák a frusztrációt? Gondolok itt arra, hogy apukának kutya kötelessége fát venni, bevágni a tartóba, halat beszerezni, cipekedni, anyukának meg napestig főzni, csomagolni, díszíteni… Ennél akkor vannak jóval súlyosabb és mélyre elfojtott dolgok is a karácsonyi krízis mögött…

A.K.: Nem a szerepek okoznak frusztrációt. A feladatok ilyen megosztása inkább csak egy megoldási kísérlet, hogy a frusztráció ne fokozódjon. Ha hiányzik az intimitás, a valós érzelem, ahelyett főzhet a nő sokat, vagy a valós intimitás helyett apuka vásárolhat sokat az asszonynak, de közben meg nem beszélgettek két éve. Szóval ezek a szerepdolgok inkább pótcselekvéseknek minősülnek ilyen szempontból. Ezekkel próbálják elfedni valahogy a valóságot.

                                             Sok a buktató, de toleránsnak kell lennünk!

IÉ.: És akkor ott van egy igen komoly feszültség- és veszélyforrás ilyenkor: a munkahelyi bulik, partik hosszú sora. Az alkohol lazítja a gátlásokat, egymásba is gabalyodhatnak kollégák. Van arra valamilyen statisztika, hogy karácsony után több a szakítás, válás, vagy ez csak gyanú, feltételezés sokak részéről?

A.K.: Tény és való, hogy a nagy ünnepek, meg egyébként az évkezdés is nagyon sok emberben előhívja az újrakezdés igényét, a nagy fogadalmakat. A nagy eseményektől, kerek évfordulóktól, karácsonytól hajlamosak a párok nagyon sokat várni olyankor, ha egy kiélezett kapcsolatban élnek, ha eltávolodtak. Arra számítanak, hogy majd a karácsony esetleg hozza azt a fajta mélységet intimitást vagy élményt, amire vágynak, vagy az ajándék által megélik, hogy mégiscsak nagyon szeretve vannak… És ha ez az érzés elmarad, az nagyon mély csalódás is. Ebből a szempontból a január egy rettentő nehéz hónap, mert akkor amúgy sem történik nagyon semmi. Elmélyül az a csalódás érzés, hogy elkezdődött egy új év, de az égvilágon semmi sem változott. Az ünnepektől sem lett jobb, egyebektől sem, hiába költöttünk sokat, hiába készültünk sokat… A munkahelyi kapcsolat kialakulása évszaktól függetlenül egy állandó veszély. Ez azonban abból fakad, hogy a legtöbb párkapcsolatban otthon kezd kihalni a mély beszélgetések száma vagy jelentősége. Túl hosszú a munkaidő, este a párok fáradtak, és épp a beszélgetésre nem szánnak időt. Így a legtöbb érzelmes beszélgetés sajnos napközben zajlik le azzal, aki épp ott van. Ez pedig egy kolléga. És év végén, amikor végre nem a feladatokat kell nyomni, hanem van egy lazább kiruccanás, alkalom, az emberek még jobban feloldódnak annak a társaságában, akivel amúgy is nagyon jókat beszélgettek egész évben. Ez fordul át nagyon könnyen szexualitásba. Nem feltétlenül azért, mert a kolléga a félrelépő élete párja, hanem mert kialakult köztük egy olyan intimitás, amely akár már mélyebb, mint a házastárssal megélt kötelék. Ez egy nyomasztó probléma, valóban, s főleg így ünnepekkor. Mikor azt éli meg valaki, hogy otthon nincs meghittség, a munkahelyen ott a süti, a kis meglepetés egymásnak. A magányos ember azt érzi, hogy itt figyelnek rá, hogy ő is fontos, s ez az érzés nagyon félrevezető lehet.

IÉ.: Tudom, ez nehéz kérdés, de mit javasol, hogyan óvjuk a valamikor felépített szeretetburkot, hogy az meg is maradjon? Ne csak ünnepekkor, hanem a hétköznapokban is…

A.K.: Hű, ez így nagyon általános. Azt gondolom, az nagyon fontos, hogy legyen egy olyan erős szövetség a felek között, olyan erős intimitás, ami másokkal nem megosztható. Legyen egy családon belül egy szelet, ahová már másokat kívülről nem engedünk be. Legyen egy egészséges határa annak a párkapcsolatnak vagy családi keretnek, amin belül vagyunk. Pl. mások ne tudhassanak többet az illetőről, mint a saját házastársa vagy a családtagjai. Amikor megbontjuk az összetartozásnak vagy szövetségnek ezt a határát, akkor kezd széthullani a kapcsolat darabokra. Ne pótmegoldásokkal próbáljuk megélni azt, hogy valakihez tartozunk – ne kollégával vagy szeretővel –, hanem ameddig csak lehet, próbáljuk meg a társunkkal megmenteni, ami kiveszőfélben van. Erőfeszítéseket kell tennünk, hogy mégis közeledjünk egymáshoz. Ezek nem olyan bonyolult dolgok, nem kell annyira emberfeletti erőfeszítés hozzá, csak egy kis motiváció. Nem megsértődni kell, ha valami nem történik meg, hanem tenni kell érte, s nem csak a másiktól várni.

Szabó Judit

Forrás: igenelet.hu

Almási Kitti könyve az alábbi linken megvásárolható!

http://netbutik.hu/spd/Ny19/FELELMEINK-ES-GATLASAINK-LEKUZDESE---DR--ALMASI-KI

Dr. Almási Kitti: Bátran élni - könyve még pár napig (2015.11.01-ig) kedvezménnyel megrendelhető itt:

http://netbutik.hu/spd/Ny19/FELELMEINK-ES-GATLASAINK-LEKUZDESE---DR--ALMASI-KI

Fotó: Vanik Zoltán

Bár mindannyian szeretjük magunkat olyan erősnek és rendíthetetlennek mutatni, mint Madonna és Napoleon együttvéve, valójában rengeteg gátlás és félelem van bennünk – még a legegyszerűbb helyzetekben is. Almási Kitti új könyve, a Bátran élni komoly kérdéseket feszeget: leélhetünk-e egy egész életet rettegésben? Képes-e egyáltalán valódi intimitásra, megvalósíthatja-e legmélyebb vágyait, aki állandó önvédelemre rendezkedik be? 

"Én annak a híve vagyok, hogy ha van, amit szégyellünk, vagy amitől szorongunk, azt egy fontos kapcsolatban a lehető leghamarabb mondjuk ki! Játsszunk nyílt lapokkal, mutassuk meg, hogy milyenek vagyunk, ahelyett, hogy eltakarnánk. Hadd tudja meg a másik: ha minket választ, ezt kapja. Így eleve megszűrjük, hogy ki az, aki valóban ránk kíváncsi, és nem valami illúziót kerget. Ezzel szemben az elhallgatás és az információk lassú csöpögtetése is nagy indulatokat szokott kiváltani, mert a másik joggal érzi úgy, hogy becsapták" – vallja a szerző, aki szerint az is fontos, hogy a kényesnek érzett dolgot ne úgy tálaljuk, mint szégyellnivaló gaztettet, csak mint olyasmit, amit velünk kapcsolatban tudnia kell. Ne úgy mutassuk be, mint egy nehéz csomagot, mert ez valójában nem csomag – ezek vagyunk mi! Kitti országszerte tart előadásokat – a könyvvel azonos címen –, melyeknek mottója: "És akkor mi van?!" – egy mantra, amely rádöbbentheti az olvasót: ha valami nem sikerül, ha valaki nem fogad el, attól még nem kell elszalasztani azokat a lehetőségeket, amelyek által azzá lehetnénk, akik lenni szeretnénk.

Éljen a krízis, vesszen a szorongás!

"Nagyon szeretem Hamvas Bélának azt a gondolatát, hogy amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni. Gyakran előfordul, hogy eljön hozzám valaki, aki saját bevallása szerint teljesen kétségbe van esve és elviselhetetlenül szenved, mert például a partnere megcsalta őt, vagy el akarja hagyni. Amikor azonban elkezdem megkapargatni, hogy a krízis bekövetkezte előtt hogyan éltek, sokszor kiderül, hogy már évek óta szinte egyáltalán nem beszélgettek, nem szeretkeztek, nem csináltak közös programokat, csak nézték a tévét, és néha egyeztették a háztartási teendőket. Sem a szeretetüket, sem a hiányérzetüket nem fejezték ki egymás felé, gyakorlatilag lakótársakként vegetáltak egymás mellett, és bár ez nem volt kifejezetten kellemetlen, valódi kapcsolatnak semmiképpen sem nevezhető" – véli Almási Kitti, aki szerint ehhez képest a krízis, amikor nyilvánvalóvá válik a tartalom hiánya, vagy hirtelen felszínre kerülnek az addig eltussolt problémák, valódi áldás. Ez ugyanis hetőség arra, hogy végre elinduljon az élet – még ha eleinte ez csak a fájdalomban és szenvedésben való megmerítkezést jelenti is, hiszen rengetegen vannak, akik valójában csak egy-egy krízisben kezdenek el élni, amikor kénytelenek kilépni a komfortzónájukból. És bár erre ebben a formában nem vágyik senki, a szerző szerint sokszor mégis hasznos, mert rászorít, hogy elkezdjünk érezni, cselekedni, harcolni, amit már régóta nem tettünk. "Ekkor döbbenünk rá, hogy valójában kik vagyunk, mi a fontos nekünk, és mire vagyunk képesek. Minden megmozdul, újrarendeződik bennünk és körülöttünk. Ezért mondják, hogy a válság lehet áldás és lehetőség is – ami teljesen igaz, de mi is kellünk hozzá, hogy az legyen."

"Valamiért" kontra "valami ellen"

A könyv markánsan elválasztja egymástól a félelmet a szorongástól- hiszen ez utóbbi valami aktuális, megragadható dologra vonatkozik, és emiatt mindig jobban kezelhető. Ezért is van az, hogy sokan amíg csak tartottak valami rossz bekövetkezésétől, sokkal jobban szenvedtek, mint amikor az valósággá vált. "Amikor megtörtént, azt élték meg, hogy végre tisztázódott egy helyzet, tudták, mivel kell szembenézniük, és így célirányosan mozgósíthatták az erőtartalékaikat, hogy a realizálódott veszteséget, csalódást vagy fájdalmat feldolgozzák, a problémával megküzdjenek. Másrészt, amíg csak szorongtak a jövőjük miatt, addig sokszor úgy érezték, velük van a gond, ők a paranoiásak, a negatívak. Amikor aztán beigazolódott, hogy baj van, akkor a probléma fókusza kívülre helyeződött, tehát attól a pillanattól a testi és lelki tüneteik megalapozottnak számítottak" – mondja a pszichológus. Kitti vallja: kevésszer látott olyat a praxisában, hogy valaki egy negatív összehasonlításból úgy tudott meríteni, hogy az őt valóban előrevitte – az ilyesmi sokkal inkább visszahúzódásra, önvédelemre, bezárkózásra készteti az embereket. A könyv tanulsága szerint épülni és szabadabbá válni attól lehet, ha valamiért teszünk, nem pedig valami ellen. "Igazán előrevivőnek azt tartom, ha nem próbáljuk elnyomni a kellemetlen érzéseinket, megengedjük, hogy ezek is átvonuljanak rajtunk, ám azután tudatosan arra irányítjuk a figyelmünket, amit értékesnek tartunk, ami felé törekszünk" – írja.

Fotó: Kulcslyuk Kiadó

A köntörfalazás a kapcsolat halála

Épp úgy, mint mikor valakinek tiszta szívből adtunk, ám ő hálátlannak bizonyult, de attól még a jószándék valódi, és adni öröm, az élet más területein sem kell "üzleti tranzakcióként" tekinteni a nagyvonalú, bátor, bőkezű tettekre: az arányos viszonzás elvárása helyett legyünk lélekben annyira szabadok, hogy saját indíttatásunkból és örömünkre tudjunk adni. "Aki azzal a tudattal él, hogy inkább nem mer megelőlegezni semmit, mert mi van, ha a másik visszaél vele, az máris nagyobb veszteséget szenvedett, mintha becsapták volna. Az örökös félelem és gyanakvás börtöne a legsötétebb és leglevegőtlenebb hely, amit el tudok képzelni. A cél az, hogy minden feszengés nélkül ki tudjuk mondani önmagunknak és másoknak is: ilyen vagyok. Innen és innen jövök. Ezt és ezt tették velem. Ezeket a sebeket hordozom.

"Sok mindenben fejlődhetek, változhatok még, de alapvetően: ez vagyok én." A pszichológus szerint a fejlődés következő lépcsőfoka, amikor valaki már nemcsak felvállalni képes mindezt, de még büszke is tud lenni arra, hogy ő a hátrányos körülményei ellenére, vagy inkább azokkal együtt lett olyan, amilyen – hiszen nyilván sokkal könnyebb kipárnázott környezetből bármilyen eredményt is elérni. A könyv rámutat: ha így is sikerül, akkor ez azért lehetséges, mert az illető önmagából tudott meríteni. Mindannak ellenére el tudott hinni magáról valamit, hogy a környezete teljesen mást sugallt neki – ezért az ilyen emberek eredményei különösen becsülendők.

De mi az a bátorság egyáltalán?

A szerző párhuzamot állít egyik kedvenc filmje, a Számkivetett hősének emberpróbáló nehézségei, és a hétköznapi küszködéseink között: a filmben Tom Hanks sikeres üzletember, egyedüli túlélőként vetődik egy trópusi szigetre egy repülőszerencsétlenség után. "Rendkívüli erővel és kitartással kell evezni, amíg az ember átevickél a kemény hullámverésen – és akkor egyszer csak a tenger a szövetségesévé válik, az áramlatok a nyílt víz irányába kezdenek vinni. Csodálatos szimbólumnak látom ezt, mert a személyes életemben és a praxisomban is azt tapasztalom, hogy amikor összetákolunk magunknak valami tutajfélét, amivel kimerészkedünk a komfortzónánkból, akkor általában pontosan ez történik. Az eredmények egyáltalán nem jönnek azonnal, és várakozásainkkal ellentétben nemhogy nem lesz jobb a helyzetünk, hanem egy darabig esetleg még sokkal rosszabbá, nehezebbé válik. A többség ilyenkor ernyedten engedi, hogy a tenger visszasodorja a partra, és legközelebb már neki se indul. Pedig csak addig a pontig kellene kitartani, ahol az áramlatok a nyílt víz felé sodornak." - írja. A film főhőse visszanéz a tutajról a szigetre, amit gyűlölt, és ahonnan szabadulni akart, mert a börtönévé vált - ám az elmúlt időszakban valamiképpen mégiscsak az volt az 'otthona', bizonyos fokú biztonság, amit megteremtett magának, most pedig az ismeretlen felé sodródik, minden fogódzó nélkül. Így is, úgy is elsülhet ez a vakmerő kaland, talán szerencsétlenség, pusztulás lesz a vége. Mégis vállalja. Almási Kitti számára ez a bátorság allegóriája.