Általánosságban a szeparációs szorongásról
A szeparációs szorongás “betegséget” leginkább túlzott nyugtalanság vagy búskomorság jellemzi, amikor a gyermek távol van azoktól a személyektől, akikhez a leginkább kötődik.
Bizonyos mértékű szeparációs szorongás majdnem minden gyermeknél előfordul, különösen nagyon fiatal korban. Ezzel ellentétben a szeparációs szorongás betegség túlzott szorongás, mely legalább egy hónapig tart, és jelentős szenvedést okoz a gyermek számára, ami megnehezíti a mindennapi életét. Minél tovább tart a betegség, annál súlyosabb esetről beszélhetünk.
Előfordul, hogy a betegséget valamilyen megrázó élmény, például rokon, barát, vagy háziállat halála, elköltözés, óvodakezdés, iskolaváltás váltja ki. Genetikai hajlam is szerepet játszhat a kialakulásában.
Az érintett gyermekek borzasztóan szenvednek attól, ha távol kerülnek otthonról, vagy azoktól a személyektől, akikhez kötődnek. Mindig tudniuk kell, hogy merre járnak ezek az emberek, és folyamatosan attól félnek, hogy valami szörnyűség történik velük amíg nincsenek velük, pl. autóbalesetet szenvednek vagy elrabolják őket. Úgy érzik, a szülők csak addig vannak biztonságban, amíg látják őket és együtt vannak.
A mi esetünkben kisfiam három éves koráig nem volt olyan, hogy egy-két óránál tovább külön lettünk volna. Előre rettegtem attól, hogy mi lesz akkor, ha majd a második babám születése után a kórházban kell töltenem egy hetet és muszáj majd különválnunk. Ekkor három éves volt. Az utolsó hónapokban nagyon sokat magyaráztam neki, hogy majd ha a kis hugi ki akar bújni, akkor neki nagyiéknál kell majd aludni pár napot. Úgy tűnt, megért és elfogadja a helyzetet, bár folyamatosan azt hajtogatta a kis huginak a pocakomba, hogy „Szeretlek, csak ne bújjál ki!”.
Aztán végül mikor beindult a szülés, ő hősiesen elment a nagyiékhoz és telefonon mindig mondta nekem, hogy már csak négyet-hármat-kettőt-egyet kell aludni és találkozunk. Imádtam a kis hősömet és már alig vártam, hogy újra otthon legyünk együtt. Nagyiéknál nem volt vele a legkisebb gond sem, felfogta, megértette és átvészelte a helyzetet. Ennek már 5 hónapja és azóta sem tudják a nagyszülők magukhoz csábítani egy éjszakára sem, úgy, hogy én ne legyek ott. Pedig egyébként imádja őket és alig várja hogy találkozzanak!
Az ilyen gyerekek nem is szívesen maradnak egyedül a szobájukban sem, nagyon aggodalmaskodók, különösen saját vagy szüleik sérüléseivel, betegségeivel kapcsolatban. Ahelyett, hogy a többi gyerekkel játszanának, állandóan a felnőttek nyomában vannak, “árnyékként” követik őket mindenfelé a lakásban. Előfordul, hogy nem hajlandók iskolába vagy táborba menni, illetve valamelyik barátjukat meglátogatni, vagy ott aludni.
Ezek a gyerekek éjszaka ragaszkodnak ahhoz, hogy valaki velük maradjon a szobában, amíg el nem alszanak. Kisfiam még azt is követeli, hogy fogjam a kezét, amíg el nem alszik. Csak utána tudok kiosonni a szobából, ha már elaludt. Pedig már 3,5 éves. Előfordul, hogy a gyermek félelmei rémálmok formájában jelentkeznek (pl. a család meghal tűzvészben, vagy valamilyen más katasztrófa történik).
Túlzott mértékű, irreális félelmeik is előfordulhatnak, pl. bizonyos állatoktól, szörnyektől, betörőktől.
Kisfiam naponta kb. 5-ször kérdezi meg tőlem: „Anya, ugye senki nem tud bejönni?” Elalvás előtt a leggyakoribb ez a kérdés. Mindig megnyugtatom, hogy jól bezártam az ajtót, senkinek nincs kulcsa, így senki sem tud bejönni, de ez a félelme még nem múlt el. Emiatt még a Télapó történetet is kicsit módosítanunk kellett. Mikor 1,5 és 2,5 éves volt, nem értettük, hogy miért kezdett el iszonyúan sírni, mikor reggel meglátta az ajándékait és mondtuk neki, hogy a Télapó hozta. Később értettük meg, hogy azért sírt, mert a Télapó „csak úgy” bejött a lakásunkba, pedig zárva volt az ajtó. Idén már azt mondtuk neki, hogy éjszaka ha megérkezik a Télapó, majd halkan kopog az ajtón, Apa beengedi, kiteszi az ajándékokat, megeszi a sütit és Apa kiengedi. Így már idén örült reggel az ajándékoknak.
A szeparációs szorongás időszaka 8 hónapos kor körül kezdődik.
Ha a szülő másra bízza babáját, a csecsemő láthatóan kedvetlenné válik, nem eszik, nem foglalkozik a körülötte lévő emberekkel, csak az ágyban fekve forgatja a fejét, meg sem próbál felülni sem.
A szorongás egyébként úgy jelentkezik, hogy az a baba, aki korábban egyedül is szépen eljátszott, hirtelen sírni kezd, ha anyukája kimegy a szobából, éjjel gyakran felkel és csak akkor nyugszik meg, ha a szülő maga mellé veszi. Ez az időszak a lelki fejlődés velejárója.
Oka, hogy a baba előtt a világ hirtelen kitárul. Eddig a mozgásához szüksége volt a segítségünkre, most viszont már tud kúszni vagy mászni, ezért magától el tudja érni a játékait. A lakásban elkezdi felfedezni a korábban ismeretlen helyeket is, feláll, ezért más szemszögből látja a világot és a tárgyakat. Összességében egyre ügyesebb és önállóbb, ami rémísztőleg hat rá.
Ebben az időszakban az anya és a baba tökéletes szimbiózisban élnek, ezért egy amerikai pszichológus (Mahler) az újszülött kortól kb. 6 hónapos korig tartó időszakot paradicsomi állapotnak nevezte el. A baba úgy gondolja, hogy az anya az ő része, aki mindig ott van vele, 6 hónapos kor után azonban ez a kép fokozatosan felbomlik. A kicsi egyszer csak tudatára ébred, hogy anya nincs mindig ott vele, amitől megijed. Ez a legtöbb babánál az első komolyabb alvászavarok időszaka is, amit a kezdődő fogzás, a hozzátáplálás kezdete miatt megváltozott emésztés és a mozgásfejlődés is “súlyosbít”. Ez egy átmeneti időszak, kb.10 hónapos kor körül javulni kezd a helyzet.
