Bizonyára te is ismersz olyanokat, akik egyszerűen imádnak megsértődni, s sértettségükben napokon át duzzogni: „Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy velem így bánjon! Én mindig jó voltam hozzá, de ez a %/!%=%! (tetszőleges trágár szavak) pedig ilyen aljasul elbánt velem! De én majd megmutatom neki!”

A fejünkben rejtőző „kis én”, az egó örül, ha különlegesnek, mártírnak érezheti magát. Lételeme, hogy megsértődjön, és védekezésképpen támadásba lendüljön: az egó értelme a harc.

Életünknek jelentős részét azzal töltjük, hogy egónkat hizlaljuk és a vélt támadásoktól védjük. Vannak, akik bármilyen szó hallatán eltöprengenek: „Vajon mit jelenthet ez számomra? Vajon mit akart mondani rólam? Vajon mi a véleménye rólam?”

Túl sok időt pazarlunk el azzal, hogy sérelmeinken rágódunk, s ezek terhét hosszú időn át magunkon cipeljük.

Mi történik akkor, amikor megharagszunk valakire?

Megtörténik egy alkalommal, amikor lelki  fájdalmat, megalázottságot, dühöt okoztak nekünk, de mi a sérelmünk történetét újra- és újra felelevenítjük. Újra és újra megtapasztaljuk mentális filmként a fejünkben, s bosszankodunk rajta.

Az elménk nem tud különbséget tenni a valóság és az elképzelés között.

Újra és újra lejátszod a mentális filmedet, s minden alkalommal érzed a hozzá kapcsolódó keserű érzelmeket. Az ismétlődő történet ismétlődő valóság az elmédnek: újra és újra megtapasztalod a sérelmet.

Kinek árt valójában a sértődés?

Könnyű belátnod: csak és kizárólagosan csak neked. Senki másnak nem árt az, hogy te duzzogsz, csak rád van kártékony hatással.

Egyszer történt meg az esemény, már csak emlékkép, múlt, s te mégis minden alkalommal, amikor duzzogsz, újra és újra lejátszod elmédben a mentális filmet, s minden alkalommal vérig sértődsz. Életenergiáidat így fölöslegesen fölemészted.

”Egyszer két zen szerzetes sétált egy patak mentén. A séta közben megláttak egy arrafelé haladó fiatal, szexi nőt, aki ugyan szeretett volna átkelni a patakon, de esze ágába sem volt összevizezni a szép ruháját.

Az egyik szerzetes szó nélkül, gyöngéden fölemelte a hölgyet, és átvitte a patak túlsó oldalára. Majd letette, és továbbment.

Így mentek-mendegéltek egymás mellett a két szerzetes, mígnem a másik, aki nem vett részt a nő-költöztetésben, kifakadt:

– Testvér, hogy is van ez? Megszegted a szabályt, hogy nőkhöz nem érhetünk!

A másik erre így válaszolt:

– Én már letettem magamról őt. Te még mindig magadon cipeled?"

A zen szerzetesnek az a feladata, hogy jelen legyen, s ne a múltba révedjen. Ez az egyetlen fontos dolog, amit tennie kell. De nem tette, helyette elméjében azon méltatlankodott, hogy a múltban a nő megérintésével a társa megszegte a szerzetesi szabályzatot.

„Én már elengedtem magamtól a hölgyet” – válaszolja – „Elengedtem magamtól, testileg is, és lelkileg is. Átvittem a patakon. Megtörtént. Haladok tovább. Nem nézek vissza. Nem az emlékeimben élek, hanem itt és most jelen vagyok, tudok magamról. Te még mindig magadon cipeled a múlt terheit? Ezért nem vagy jelen.. ahol valójában minden van, létezik s ahol a valóság megtörténik.”

Meg kell értened azt, hogy mindenki azt cselekszi, amit a tudatossági szintjének megfelelően a legjobbnak tart. Ha te is hozzá hasonló tudatosságban élnél, akkor te is hasonlóan gondolkodnál és te is hasonlókat tennél, mint az, aki fájdalmat okozott neked.

Ha megbocsátasz, szabadon engedsz. Nem kötődsz senkihez sem sérelemmel, intenzív emocionális energiával, nem csimpaszkodsz belé: „Akarlak téged, mert te elégíted ki az én titkos mártíromsági vágyamat!”

Lehet, hogy azért ragaszkodsz ahhoz, hogy sértett fél legyél, azért nem tudsz megbocsátani, mert szükséged van rá, függővé váltál egy érzelemtől.

Lehet, hogy már annyira hozzászoktál ahhoz, hogy mártírnak érezd magad, s hogy szenvedj, lehet, hogy annyira gyakran merülsz bele sérelmeid filmjeibe, hogy valósággal függővé váltál tőlük.

Függőségi viszonyba keveredsz egy negatív érzelemmel, s ekkor mindent megteszel tudattalanul, hogy olyan helyzeteket produkálj, amiben megalázottnak érezheted magad, s ezzel kielégítheted az „örökös áldozat vagyok”- érzelem iránti függőségedet.

„Jajj, ma még nem kaptam meg az adrenalin-adagomat! Nosza itt a feleségem, van egy kis problémám vele”

Lehet, hogy függő vagy attól, hogy mindig áldozatnak kell érezd magad.

S ez neked nagyon rosszat jelent.

Energiáid jelentős részét az zabálja fel, hogy kielégítsd az „áldozat vagyok” érzés iránti függőségedet.

Tudattalanul olyan szituációkat hozol létre, amelyek „balszerencsések”, létrehozod azokat a körülményeket, amelyekben áldozatnak érezheted magad - s így elégíted ki a mártíromsági függőségedet.

Ez az önsorsrontás igazi értelme.

Nincs mit tenned. Meg kell bocsátanod.

Máskülönben a mérgező múlttal megmérgezed a jelen pillanatot is: azt, ami most van, s nemcsak egy elme-alkotta kép.

Nézz csak szembe bátran önmagaddal: Haragszol magadra bármiért is?

Van benned bárminemű neheztelés önmagadra vonatkozóan azért, mert a múltban bármit is elmulasztottál? Haragszol bármiért is önmagadra?

Igencsak gyakori az, hogy nem vagyunk jó barátságban önmagunkkal, neheztelünk, haragszunk azért, mert „nem ilyennek kellene lennünk, mert nem teszünk meg mindent azért, hogy”.. s így tovább.

Számtalan indokot találhatunk arra, hogy miért nem tudjuk magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk.

 Nem tudunk megbocsátani önmagunknak.

A  megbocsátást kezd önmagaddal.

Bocsáss meg önmagadnak, s engedj el minden magaddal szembe támasztott, „kőbe vésett” elvárást, szabadulj meg azok terhétől.

Bocsáss meg önmagadnak, engedd el a múltad, hadd legyen csak emlék. Ne legyen többé rád  hatással a múlt, ne befolyásolja többé az életedet.

Amikor teljesen megbocsátasz önmagadnak, akkor elengeded a magaddal szembe támasztott elvárásokat, s megszabadulsz a megfelelési kényszertől – szabaddá válsz.

Elengeded magadtól a múltat, szabadon engeded a sérelmeidet s ezáltal te is szabaddá válsz.

Nem kell cipelned a sérelmek terheit vállaidon, s nem roppansz meg az élet súlya alatt. 

Ekkor kiegyensúlyozott vagy és élvezed a létezést..

(Részlet Kery Ervin: "A tudatosság kézikönyve" c. könyvéből)

Forrás: http://tudatossag.kery.org/2017/02/megbocsatas-ne-cipeld-a-multat.html

A környezet és a technológia változásai, az apa nélküli családok ijesztően magas száma, az iskolarendszer hiányosságai:

• mindezek együtt felelnek azért, hogy rekordszámú fiatal férfi képtelen boldogulni a tanulmányaival,
• nem tud szót érteni a lányokkal, és
• szexuálisan is kudarcot vall a nőkkel

Philip Zimbardo, a világhírű szociálpszichológus Nikita D. Coulombe közreműködésével írt könyve nem éri be a fenti, hosszabb távon súlyos társadalmi következményekkel járó problémák feltárásával, hanem a lehetséges megoldási módokat is felvázolja.

Üzenete:

• férfiaknak és nőknek,
• szülőknek és
• fiatal felnőtteknek,
• pedagógusoknak és
• döntéshozóknak egyaránt hasznos és megszívlelendő.

A két szerző a lehető legegyszerűbb módszert választja tárgya feldolgozásához: könyvük első részében a tüneteket, a másodikban azok általuk azonosított okait, a harmadikban pedig az általuk javasolt, működőképesnek gondolt megoldásokat mutatják be. A jegyzetek nélkül is több mint négyszáz oldalnyi szöveg szinte letehetetlen olvasmány, az elvétve előforduló önismétlések ellenére folyamatosan fenntartja az érdeklődést.

A könyv megrendelhető webáruházunkban az alábbi linken (szállítási költség 690 Ft webox csomagautomatába, vagy 790 Pick pack pontra):

http://netbutik.hu/Nincs-kapcsolat-Hova-lettek-a-ferfiak

Könnyű tippek, hangzatos tanácsok, és a másik két félre mutogatás helyett egyedül a kőkemény önismeret segíthet a döntésben. Almási Kitti pszichológus cikke.

Egy közösség, egy társadalom fontos lenyomatát adja, hogy milyen kérdéssel fordulnak tagjai leggyakrabban a terapeutákhoz. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a hűséggel kapcsolatban felmerülő kételyek, bizonyítékok, bizonytalanságok és vádak miatt szenvednek manapság a legtöbben. A hűség ebben az esetben nem csupán szexuális vonatkozásában értendő, hanem az elvek, az emlékek, a családi titkok világát tekintve is.

Amikor társat választunk, arról is döntést hozunk, hogy elhisszük a másiknak: kiáll majd mellettünk. Ez szövetség, amely létrejön két ember között, amikor szorosabban összefonódik az életük. Természetesen számos olyan szövetség létezik, ahol a pár tagjai lazán értelmezik a hűséget, de a lényeg mindenhol ugyanaz: világos szabályok körvonalazódnak, meghatározzák, mi az, amit még tolerálhatónak tartunk a kapcsolatban, és mi az, ami már biztosan bántó a másik számára.

Az ilyenfajta vállalásokhoz – ahhoz, hogy fel tudjuk mérni, mit tudunk betartani és mit elhinni – alapos önismeret szükséges, különösen akkor, ha nem szeretnénk csalódni. Ha kellő beleéléssel és önkritikával végig tudunk tekinteni addig megtett utunkon, látni fogjuk, hogy nagyjából mennyit vagyunk képesek megtenni és tolerálni.

A kognitív disszonancia

A legtipikusabb hiba, amit ebben a fázisban elkövetnek az emberek, hogy kihagyják az előbb említett lépést, és engedik, hogy elsodorja őket az élmény és a vágy. Ennek köze van a pszichológiában leírt úgynevezett kognitív disszonancia jelenségéhez, amelynek – ebben az esetben – az a lényege, hogy ha olyan dolgot teszünk, aminek ellentmondanának a tények, akkor nem érezzük jól magunkat, hiszen nem tudjuk mivel magyarázni tettünket. Két lehetőségünk van, hogy csökkentsük a feszültséget: vagy nem tesszük meg, amit eredetileg akartunk, vagy átértékeljük a helyzetet.

Ez a párkapcsolatban úgy működik, hogy ha már választottunk valakit, akkor azokat az információkat keressük és vesszük észre, amelyek a döntésünket alátámasztják. Az egyik leggyakoribb eset, amikor egy nő már nagyon szeretne gyermeket, és emiatt azt a partnert, aki hajlandó ezt vele vállalni, felmagasztalja még akkor is, ha nem illenek össze (például erős dohányos vagy italozó az illető, amit a nő nehezen visel, de abban hisz, hogy majd leszoktatja a párját). Bármit elhisz és átértékel, csak hogy lehessen alapja a választásának.

Gondolkodásbéli torzítás ez: ha szükségem van arra, hogy jónak lássak valakit, akkor bagatellizálom a negatív tulajdonságait, ugyanakkor felnagyítom a pozitívokat. Így már jó szívvel megyek bele a helyzetbe. A gondok aztán a legkülönfélébb frontokon jelentkezhetnek: előbukkannak az addig csak sejthető, titkolt rossz szokások, kötődések (zűrös családi élet).
Emellett hiába látom, hogy már nem jó vagy nem működik a kapcsolat, ha úgy érzem, hogy rengeteg energiát, türelmet és szeretetet tettem bele, mindaz az érték elveszne, értelmetlenné válna, ha elhagynám. Emiatt aztán tovább nyűglődünk a kapcsolatban, hátha visszakapunk valamit abból, amit adtunk.

Amíg tart a régi

Ezek a mechanizmusok akkor is megjelennek, amikor kilépnénk a kapcsolatból, mert elsodort minket egy új szenvedély. Kialakul a háromszöghelyzet, ami legtöbbször mindenkinek szenvedést okoz. Az egyik esetben a szerető nem érti, miért nem lép már ki partnere a megromlott kapcsolatából, hiszen egyértelmű, hogy rosszul érzi magát benne. De ha az illetőnek a fent említett tapasztalata van, azaz hogy túl sokat adott a párjának, túl sokat fektetett bele a kapcsolatba, akkor még remélhet. Ráadásul azt is megélheti, hogy az új kapcsolatba nem tud újra ennyit beletenni. Ilyenkor jönnek a kifogások: a gyerekek, az anyagiak, a botrány. A szerető pedig egy idő után éppen azért adja fel a várakozást, mert ugyanezt éli át: nem kap vissza annyit, amennyit adott.

Természetesen mindkét reakció megérthető, és az eseteket nézve nem is mindig eldönthető előre, hogy nem lesz-e túl nagy a váltás ára. Ez már újabb probléma: ha új kapcsolat miatt adjuk fel a meglévőt, akkor ennek a döntésnek a terhét jórészt átruházzuk új választottunkra. Minél több a lemondás, minél nagyobb a „költsége”, vesztesége az elválásnak, annál jobbnak kell lennie az új kapcsolatnak, mert csak így bizonyítható megnyugtatóan, hogy jól döntöttünk. Ha például újdonsült partnerünk nem viselkedik elég kedvesen, akkor rezeg a léc: talán mégsem érte meg végigmenni miatta ekkora tortúrán. Ez újabb önismereti és felelősségvállalási hiányra utal, hiszen a döntést mi hoztuk meg.

A fentiekből is következik, hogy mindig szerencsésebb, ha addig nem kezdünk új viszonyba, amíg tart a régi. Szakítani csak akkor érdemes, ha már ahhoz sem elég jó a kapcsolat, hogy megpróbáljuk helyrehozni. Nem sok tartós kapcsolat alakulna ki, ha ahhoz mérnénk a döntést, hogy van-e jobb. Sajnos egyre gyakrabban előfordul, hogy bizonyos dimenziók (szépség, anyagiak, szex) mentén sokan az egyre menőbbet hajtják, és nincs megállás. Mindig jön még csábítóbb –már önmagában az újdonságértéke miatt is.

A döntéshez azonban azt a kérdést kell megfontolni, hogy akkor is elhagynám-e a párom, ha senki sem jönne utána egy darabig. Mert nem valakiért hagyom el, hanem azért, mert már nem működik a kapcsolat. Ez egyrészt érzelmi szempontból érett gondolkodásmód, másrészt tiszta helyzetet teremt a régi és a következő kapcsolatot tekintve is.

Többet mosolygok-e?

A helyes döntéshez ismernünk kell azt a mechanizmust is, hogy amikor valamit nagyon hiányolunk a meglévő kapcsolatunkból, akkor beszűkülünk arra a területre, és olyasvalakit választunk helyette, aki abban a pár dologban kiemelkedő, és sokat ad nekünk. Ilyenkor könnyen elfelejtjük, hogy a meglévő kapcsolatnak vannak jól működő, az együttélés alapját adó részei is, és ezek legalább olyan fontosak.

De itt is jön a torzítás: ha el akarok valakit hagyni, akkor bagatellizálom a jó tulajdonságait is, mert csak így tudom elhagyni. Viszont miközben kicsinyítem ezeket, észre sem veszem, megvannak-e az új partnerben ezek a számomra értékes tulajdonságok. Emiatt aztán kaphatok olyan új társat, aki valóban jó abban a pár dologban, ami hiányzott, viszont egyáltalán nem jó abban a tizenháromban, ami számomra még fontosabb, csak eddig nem figyeltem fel rá, mert természetes volt. Például, ha valaki harmonikus kapcsolatban élt a párjával (és közös gyermekeikkel), szerettek együtt időt tölteni és egyformán élték meg a világot, viszont szexuálisan elhidegültek, beleeshetnek abba a hibába, hogy olyan viszonyba vágnak bele, amelyben teljesen előtérben van a szexualitás, viszont ezen kívül szinte semmi másban nem tudnak egymáshoz kielégítően kapcsolódni.

Ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk, fel kell tennünk néhány kérdést önmagunknak. Milyen tulajdonságaim erősödnek fel a kapcsolatban? Mivé válok a másik által? Több leszek-e, vagy kevesebb? Jobban mennek-e a dolgaim? Többet mosolygok-e? Összességében tehát az önismereten múlik minden: ha tisztában vagyok azzal, milyen vagyok, mi kell nekem, és én mire vagyok képes, akkor jobban tudok választani és dönteni is. Ez a biztonság csökkenti a pillanatnyi ingerek miatti elsodródás veszélyét. Ismerni kell magunkat ahhoz, hogy mások is megismerhessenek minket, és tudnunk kell, mi a jó nekünk, hogy mások jót tehessenek velünk.

Forrás: http://hvg.hu/pszichologiamagazin/20161102_Szerelmi_haromszogben_kit_valasszak

Almási Kitti pszichológus könyvei megvásárolhatók: itt!

Forrás: Dreamstime

Hiába tanulunk meg beszélni. Nem tudjuk kimondani, ami a lelkünk mélyén él. És ha néha sikerül, a másik nem érti meg. 

Az ember fél a nyitottságtól. Nem mer nyitni, még önmaga felé sem. Ezért van szükség hosszú pszichológiai analízisre. Vagy hipnózisra. Hogy megtudjuk végre, mi fáj. És ezért van szükség eksztázisra, részegségre, önfeledtségre, hogy végre megnyíljunk, és ki merjük mondani, ami a lelkünket nyomja. Amit aztán lehet, hogy józanul megbánunk. Ezért van az, hogy egy jó beszélgetés a legnagyobb csoda. 

Becsüld meg, aki meghallgat téged! 
Nagy ajándékot ad. 
Tiszteld meg azzal, hogy megpróbálsz őszinte lenni hozzá. 

Vannak pillanatok, amikor az ember föladja az önvédelmet, és kibújik a páncéljából. Merj meztelen lenni! 
Ezt a pillanatot hívják szeretetnek. 

Forrás: http://m.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20161019-muller-peter-a-sziv-melyen-levo-dolgokrol-mesel-amiket-nem-merunk-kimondani.html

A szerző Müller Péter könyveiről itt tudsz olvasni.

Párkapcsolati könyveket itt találsz!

.............................................................................................................................................

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)

Számos segítőt, nőt, de akár férfit is látok, akik életében az adás és a befogadás nincs egyensúlyban. Ennek számos következménye lehet mind a (pár)kapcsolatainkban, mind az anyagiak terén. Mi rejlik e mögött, és ha ezen kapjunk magunkat, vajon hogyan nyíljunk meg a befogadásra?

1. Szeresd önmagad

Adni talán sok ember számára azért könnyű, mert az egy aktív szerep, és azt érezhetjük, akkor a mi kezünkben van az irányítás. Hasznosnak érezzük magunkat, hiszen adni jó, és ha adunk, akkor biztos szeretni fognak bennünket. A „túladás” sokszor a szeretethiányra vezethető vissza. Nem szeretjük eléggé magunkat, így mástól várjuk a szeretetet. Azért pedig, hogy szeretetet kapjunk, úgy érezzük, előbb adnunk kell. Ha tehát elkezdjük szeretni önmagunkat, nem érzünk olyan sürgető indíttatást arra, hogy csak adjunk, így meg tudunk nyílni a befogadásra is.

2. Lépj túl a múlton

A múltbeli tapasztalataink, sérüléseink nagy hatással vannak a jelenünkre. Sérültünk egyszer, és nem akarunk újra olyan „hibába” esni, szeretnénk azt elkerülni, ezért inkább bezárkózunk. Ha képesek vagyunk a múlt tapasztalatait a helyükön kezelni, levonni belőle a tanulságot, és csak éber szemmel járni a világban, a jelenben a választásainkat is könnyedebben és félelmek nélkül tudjuk meghozni.

3. Ismerd fel a félelmeidet

A befogadás hiányát sokszor a félelmek táplálják. Pedig a félelmek csak azt jelzik, hogy amitől félsz, azzal valami dolgod van. Mi az, amitől a legjobban félsz? Lehet, hogy a mögött van a legnagyobb képességed vagy akár lehetőséged. Az élet pedig adja a próbákat, hogy meglépd őket, túljuss rajtuk. Minden félelem egy ajtó, ami elzár a külvilágtól. Ami el van zárva, ott a befogadás lehetősége korlátozott. Ha nem állsz ellen a félelemnek, hanem beengeded az életedbe, ha nem ítéled el, nem próbálod mindenképp elkerülni, sokat tehetsz azért, hogy mindaz az energia, amit eddig elnyomtál, felszabaduljon, és a belső frusztráció megszűnjön, teret engedve a lehetőségeknek.

4. Vedd észre és ismerd el a változást

Ha ránézel magadra, ismerd el, hogy már mennyit változtál mondjuk az elmúlt hónapokhoz vagy évekhez képest. Sokszor elvárásaink vannak magunkkal szemben, amelyek valami ideális eszményképhez köthetőek, és mivel azt (még) nem értük el, úgy látjuk, nem is fejlődtünk semmit. Ebben segíthet, ha megkérünk másokat, nézzenek ránk kívülről, mert mások mindig jobban látnak minket, mint olykor mi saját magunkat. Ezen túl persze érdemes saját magunkkal is nem túl szigorúnak, megengedőek lenni, és elismerni a változást, amit átéltünk.

5. Kérj!

Kérj, és megadatik – hangzik a mondás. És amikor kérünk, az univerzum lehetőséget ad arra, hogy befogadjunk. A kéréseink többsége valójában a befogadáson  bukik meg. Túlságosan ragaszkodunk, hogy hogyan történjen meg a kérés, míg ha hagynánk, hogy bárhogy megtörténhessen, már meg is jelenne. Így próbáljuk ki azt, hogy csak kérünk, és hagyjuk, hogy érkezzen a kérésünk tárgya – akkor, amikor itt az ideje, és fogadjuk be hálával, örömmel és boldogsággal a szívünkben.

Higgyünk abban, hogy a befogadásra való megnyílás nem valami különleges veszélyforrás, amit el kell kerülni. Talán kockázatosnak éljük meg, de szinte mindig ugyanannyi, ha nem több lehetőséget tartogat a pozitív változásra, mint arra, amit elkerülni kívánunk! Éppen ezért merjünk megújulni, megnyílni, élni!

Forrás: http://www.nlcafe.hu/eletmod/20161022/befogadas/

Szerző: Dr. Hörömpő Andrea

Ha érdekesnek találod a cikket akkor figyelmedbe ajánlom a szerző alábbi könyveit:

„Ha nő vagy, tanulj meg férfiésszel gondolkodni, ha férfi vagy, tanulj meg nőül.” Ezt a mondatot először egy kitűnő táncospártól hallottam. Tangót táncoltak, s mint tudod, a tangó: misztérium.

Azt, hogy mi a tao, mi a jin és a jang, tőlük tanultam, nem csupán abból, amit mondtak, hanem abból, amit eltáncoltak előttem.

– Hogyan táncoltok? – kérdeztem először a férfitól.
– Én parancsolok, és a párom engedelmeskedik.
– S te? Te hogyan éled ezt meg? – kérdeztem a nőtől.
– Ugyanúgy, mint a partnerem. Csak a szavaim mások. Ő irányít, és én követem.

Két év múlva megtudtam, hogy a lány párt cserélt. Nem tudta a férfi jól vezetni. Éppen azért, mert parancsolt neki s nem irányította. A két magatartást egy világ választja el. Az elsőt a hatalom működteti. Az erőszak, a szolgaság és az engedelmesség; az ilyen tánc sohasem lehet harmonikus. Harmonikus csak olyan kapcsolat lehet, amelyben mindketten szabadok. A vezető szabadon irányít – és a társa szabadon repül utána. Mindketten boldogok. És a táncuk csodálatos. Minden benne van, amit férfiról és nőről, hímről és nőstényről, jinről és jangról, lányról és fiúról tudni lehet. Így kellene élnünk, szeretkeznünk. Így kellene szép párkapcsolatot, házasságot létesítenünk. Így, mint ezek a tangótáncosok.

Megkérdeztem a fiút, akit nemcsak a saját párja, de az összes táncos, a többi lány is kitűnő „vezetőnek” tartott, hogy mi a jó irányítás titka. Ezt válaszolta:
– Tánc közben átélem a nőt is. El tudnám táncolni az ő táncát is egy olyan férfival, mint amilyen én vagyok. Érzem az érzéseit, gondolom a gondolatait, ismerem minden rezdülését és titkos impulzusát. Tudom a lelke, a dereka, a térde, a bokája és a karjai nyelvét is… Tudok nőül is, ez a titkom.

Forrás:Mari Lezhava unsplash

A nő pedig ezt mondta nekem:
– Számomra a tangó egyfajta meditáció a sóvárgás és a beteljesülés között. Azáltal, hogy nem engedem szabadjára a vad szenvedélyemet, de visszatartom, és összehangolom a zenével és a partneremmel, valahogy túllépek a kettőség-érzetemen: egyetlen pillanatig… vagy nem is tudom, mennyi ideig, mert ilyenkor nincs idő, csak örökkévalóság… valahogy eggyé válok a partneremmel. Odaadás és önfegyelem… ez repít egyre magasabbra, mert mind a kettő örömteli és élvezetes… Ebben nincs semmi kényszer, semmi elfojtás és szolgaság… Csakis szabadság!… A testünk időnként összesimul, arc az archoz ér…, még a lélegzetünk sincs külön… Egymásért és egymásnak vesszük a levegőt… És tudod, mi a fura?... Amikor a testünk összetapad, és a lépéseink olyan szinkronban vannak, mintha nem is két, de egyetlen lény táncolna, nem azt érzem, hogy álmodom, hanem hogy most Vagyok! Most létezem igazán! Igen, tánc közben önmagamra ébredek… Soha a hétköznapi életemben nem érzem ennyire azt, hogy Vagyok, hogy tudom-érzem, KI VAGYOK ÉN, mint amikor egy férfival, aki jól vezet, tangót táncolok… A testem minden külső-belső porcikáját érzem! És őt is érzem!... Érzem a szíve verését a vékony selyemingje mögött… Érzem arcán a verejtékcseppeket…a leheletét… a meleg tenyerét a derekamon.

Ezeket a vallomásokat még akkor gyűjtöttem be, amikor az Isten bohócait írtam. Mostanában pedig a férfiról és a nőről gondolkodom. Útravaló-sorozatomnak ez lesz a zárókötete. Faggatom az embereket. Olvasom a nők szenvedésteli világtörténetét. Látom a szerelmek halálát, a párkapcsolatok korhadását, házasságok tönkremenetelét. Látom az egyre több magányt és társtalanságot. A férfiatlan férfit és a nőietlen nőt. Látom a nők szabadságharcát. Sokfrontos, nehéz küzdelmét. És most már ott van könyvemhez a saját megélt élettapasztalatom is. Gyűlik az anyagom. Visszanézek elmúlt korokba, vizsgálom a jelent, és próbálok előre nézni a jövőbe. Írok, írok, írok… És egyre elégedetlenebb vagyok a soraimmal. Próbálom leírni, mi az, ami ilyen reménytelenül eltorzult bennünk. És mihez képest torzult el? Milyen egy igazi férfi? És egy igazi nő? Az ősmintát szeretném megtalálni. És egyszerre rátalálok. Igen, ez a tangó! Bár tudnék táncolni. Akkor most, a sok fölösleges szó helyett eltáncolnám az igazságot.

Forrás: http://www.nlcafe.hu/ezoteria/cikk/muller-peter-tango/

A szerző Müller Péter könyveiről itt tudsz olvasni.

Párkapcsolati könyveket itt találsz!

.............................................................................................................................................

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)

A történet 1940-ben kezdődik. Egy karneválon, Seabrook Islanden a helybéli, falusi Noah Calhoun meglátja a 17 éves Allie Hamiltont és első pillantásra beleszeret. Allie folyamatosan visszautasítja a fiú kitartó próbálkozásait addig, amíg két jóbarátjuk össze nem hozza őket. Egy éjszakai sétán, az üres Seabrookon keresztül ismerik meg egymást. - így kezdődik a Szerelmünk lapjai.

A magányosság korunk egyik jellemző problémája. Nagy szenvedést jelent, ha egyedül vagyunk, miközben vágyakozunk egy társ után, aki megbecsül, mellettünk áll, akivel kölcsönösen számíthatunk egymásra. Egy család után, amelyben megélhetjük az elégedett, bensőséges összetartozás élményét. 

Magányosak természetesen nemcsak akkor lehetünk, ha egyedül vagyunk, de társkapcsolatban élve is, amely azonban nem úgy alakul, ahogy reméltük. 

Szerelmesek voltunk, lángolt köztünk a szenvedély - ma unatkozunk, elhidegültünk egymástól. A kezdeti időkben minden ment magától - most akkor sem, ha megfeszülünk. Egykor úgy éreztük, a társunk mindene vagyunk - most semmibe vesz, talán meg is csal. Hogyan történhetett ez velünk? Jó volna együtt leélni az életünket, miközben ez mind kevésbé látszik reális célnak - körülöttünk is egyre többen válnak. 

Úgy tűnik - mint annyi minden más - válságban van a párkapcsolat és a család is. Mintha a nagyszüleinknek jobban ment volna mindez... Nekünk miért nem? 

Hajdan megannyi külső erőforrás szilárdította meg és tartotta egyben a társkapcsolatokat. Ezek kényszert is jelentettek, de kétségkívül érdekeltté tették a házasfeleket, hogy megpróbáljanak együtt élni akár az elégedetlenségükkel együtt is, vagy igyekezzenek többet tenni az elégedettségükért. Mára ezek szinte teljesen megszűntek, ha tehát hosszú távon akarjuk megőrizni a kapcsolatunkat, szükségesnek látszik a belső kapaszkodók és erőforrások fölfedezése, kimunkálása. 

A segítő szakma sokat tud arról, hogy nehéz helyzetekben hogyan cselekedhetünk hatékonyan a kapcsolatunkért, és miként kerülhetjük el a felesleges buktatókat. Azzal a vággyal és céllal írtam meg ezt a könyvet, hogy akik szeretnének elégedett és tartós kapcsolatban élni, minél több hasznos információt és ösztönzést kaphassanak a megvalósításához, hiszen jóval több lehetőség áll rendelkezésünkre, mint gondolnánk! 

További infó a könyvről: itt!

Pál Feri atya intelmei fiataloknak, kisebbeknek, nagyobbaknak a szerelemről és annak "háromszögéről", úgy mint: szenvedély, intimitás és elköteleződés.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=k1PGmDlY2N8

Amennyiben érdekesnek találod a témát figyelmedbe ajánlom az alábbi könyvet:

Feri atya: Magánytól az összetartozásig