Muszáj valami nagyon személyessel, életem és a kisfiammal való kapcsolatom egyik legszebb pillanatával kezdenem. De a fonal másik végén a Nyitott Akadémia új bestsellere lesz, ígérem.

Két évvel ezelőtt nehéz életszakaszban voltunk a gyerekemmel, én egy veszteségemet gyászoltam és sodródtam általa az élet peremére, közben a kisfiamat, akiben szintén sok minden dolgozott ekkoriban, elkezdte foglalkoztatni, hogy mi lesz ővele, ha mi meghalunk. Négyéves volt akkor. Minden este az ágyában ezen sírdogált, aggódott. Ahogy általában, az összefüggések csak szép lassan álltak össze bennem, nem értettem, miért ez a téma. Estéről estére előszedte a témát, válaszokat, megnyugvást várt. Kezdtem azzal, hogy – kellő érzelmi távolságból – racionalizáltam: nyugtatgattam, hogy még nagyon sokára fogunk meghalni, akkor már ő is felnőtt ember lesz, nem mi leszünk számára a legfontosabbak, satöbbi. Nem meglepő módon egyáltalán nem nyugodott meg a lelke, és bennem is maradt hiányérzet, éreztem, hogy ahogy számára formálom a szavakat, úgy alakul bennem is a válasz. Napról napra rágtuk a témát, kezdtem mélyülni és érzelmileg közelebb merészkedni. Kezdtem rájönni, hogy miről van szó: nem el kell valahogy terelnem “szegény buta” kisgyerek figyelmét a félelmeiről, hogy nyugodtan alhassunk, hanem itt és most kell a magam és az ő számára egyszerre megszülnöm valamiféle hitet azzal kapcsolatban, amit igazán mélyen, szívből igaznak érzek a halállal, elválással, elengedéssel, szeretettel kapcsolatban. És valahogy ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mi a válaszom a kisfiamnak, ami egyúttal saját kettétépett szívem és lelkem számára is gyógyírt jelentett. Akkor egyszercsak csöndben maradtam, megnyugodtam, vettem egy nagy levegőt és megszületett bennem a kép, kimondtam, hogy miben hiszek.

A láthatatlan fonalban, amely összeköti a szívüket azokkal, akikkel szeretjük egymást. És ami létezik, összeköt és biztonságban tart, tértől, időtől, élettől és haláltól függetlenül. Ami nem elvágható, nem elveszíthető. Valami ami bennünk van, létezik, örök és el nem vehető. Amihez tudunk kapcsolódni, ami által együtt tudunk lenni, ahol együtt vagyunk, örökre. Ami a szívünkben van. Ahogy ezeket kimondtam, megszűntek az esti sírások és én is jobban lettem, fellélegeztem. Megszültem a magunk számára az akkor feloldást jelentő képeket, de igazán maga a folyamat volt gyönyörű és gyógyító. Én hiszek abban, hogy a legtöbbet mindig az ér, ha magunk számára, önmagunkból bányászunk elő valamit, de ha “készen kapunk” egy mankót, amely gyökeret ereszt bennünk, és életre kel, sajátunkká válik, hát úgy is jó.

Patrice Karst tulajdonképpen végtelenül egyszerű, mégis csodálatos gondolata talán pontosan arról szól, amire én is ráleltem magamban pár éve. A szeretet láthatatlan fonaláról, amely mindenkiben ott él, és hálózatban, rendszerben tart életben és nagy egységben mindannyiunkat. Összeköt és biztonságot jelent. Mondhatjuk, hogy nem új felismerés, mégis ahogy saját életemben, munkámban, a világban járva tapasztalom: alig valaki olyan szerencsés, hogy élő kapcsolata van a saját fonalaival, mely összeköti önmagával, szeretteivel, a világmindenséggel. Tudni valamiről és érezni lüktetni önmagunkban: nem ugyanaz.

Örülök ennek a könyvnek. Moldován Mária illusztrációi bennem ugyanazt a letisztult és kedves képi világot hívják meg, amit a szerző egyszerű, mégis igazán nagyszerű rövid gondolatsora. A láthatatlan fonal egy nagyon jó kép, amit sok mindenre tudunk használni (én például a munkában is tervezem), de mindenképpen érdemes tovább menni a felolvasás szintjénél.

Ahogy a szerző is sugallja: jó volna engedni, hogy a könyv mint egy elgurított fonalgombolyag, guruljon bennünk tovább, kigombolyítva a lelkünk néhány szálát, hadd lássuk és érezzük, bennünk merre és milyen útja van a saját fonalainknak.

Forrás: kulturfalat.hu

Megrendelem a láthatatlan fonal című könyvet (szállítási költség csak 790 Ft)