Dr. Kádár Annamáriát már sokan ismerik országosan, viszont sokan vannak olyanok is, akik számára új az Ön neve. Mit érdemes tudnunk Önről?

Marosvásárhelyen születettem. Tanítóképzőben érettségiztem, majd 1999-ben a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán szereztem pszichológusi oklevelem. A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán, a Kognitív Fejlődés programon végeztem doktori tanulmányait, amivel párhuzamosan a Budapest Műszaki Egyetemen szereztem meg munka és szervezetpszichológusi szakképesítésemet. Családterápia valamint relaxáció és szimbólumterápia irányzatokban képződtem tovább. Dolgoztam iskolapszichológusként valamint egyetemi adjunktusként a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Jelenleg a Babeș-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségén tanítok, az Óvoda és elemi oktatás pedagógiája szakon.

Munkám a hobbim is egyben, nagy szerelmem a tréningszakma, itt érzem magam legotthonosabban. Csapatépítő, kommunikációs, tárgyalástechnika, vezetői és érzelmi intelligencia fejlesztését célzó tréningeket tartok az M&Co Europe tréningcég keretében. Van egy lélektani heti rádiós és tévés műsorom, ami az Erdély FM Rádióban és Erdély TV-ben követhető, Pszichotrillák címen. 2015-ben két “mesés” kolleganőmmel megalapítottuk a LilaBuba mesehelyet Budapesten, ahol egyéni és közös beszélgetések, játékok, előadások, műhelyek és tréningek révén közelebb kerülhetünk a saját mesei élettörténetünkhöz és válhatunk hőssé abban. Itt az élőszavas mesélés bátorságának megalapozásában, az érzelmi intelligencia fejlesztésében, a minél tudatosabb meseválasztás segítésében és a népmesék és a kortárs mesék népszerűsítésében szeretnénk segíteni szülőknek és pedagógusoknak egyaránt.

Gyermekpszichológus, aki a mesepszichológia útját járja. Mit jelent ez pontosan?

17 éve foglalkozom a mesékkel, meséléssel. Ebben a témában született meg az államvizsga dolgozatom, doktori disszertációm és a Mesepszichológia című könyvem első és második része is. A mese ugyanis az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is - a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal.

Kecskemétre a Szülők Iskolája programsorozat kapcsán látogat el. Fontosnak tartja, hogy szülőként is képezzük magunkat?

Úgy gondolom, hogy szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magunk történetét meséljük. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólunk, a mi világképünkről szólnak. Tetteinkkel meséljük el, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben - és azt is, hogy mikor adjuk fel.

Bár egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermekünk viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni, rólunk mesél az is, hogy melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és az is, hogy mit kezdünk vele. A gyermek bámulatos pontossággal mutat rá arra, amin dolgoznunk kell, a vele kapcsolatos nehézségek jelzések - és egyben lehetőségek is a továbblépésre. Felhívják a figyelmünket arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk. Igen, ha engedjük, gyermekünk átírja a történetünket - és ebben a folyamatban mi válunk tanulóvá.

Van olyan kecskeméti szakember vagy oktatási, nevelési intézmény (óvoda, bölcsőde), akivel, amivel szorosabb kapcsolatot ápol?

Sok helyen adtam már elő Kecskeméten, de nincs olyan nevelési intézmény egyelőre, akivel szorosabb kapcsolatot ápolnék.

Önnek van gyermeke?

Egy 2 éves, örökbefogadott kislányunk van, aki egy hónapos korától van velünk. Lilla Maja a neve és a világ legtündéribb gyermeke.

Bizonyára Önnél is van az a pont a nevelésben/mindennapokban, amikor elfogy a türelme szülőként. Képes ilyenkor kívülről látni magát, szakmailag kezelni a helyzetet? Van valamilyen jó tanácsa?

Utólag természetesen képes vagyok arra, hogy kívülről lássam magam, de helyzetekben elsősorban én is “belülről” vagyok benne. Mit tanácsolnék? Úgy gondolom, hogy fontos, hogy ne csak a gyermekünkkel, de saját magunkkal is türelmesek legyünk, mert biztos, hogy előfordulnak olyan esetek, amikor elönt a bizonytalanság, a tehetetlenség, a düh, és nem leszünk a helyzet magaslatán.

Sokszor egyetlen módszer működik csak a dackorszakban, az, amit én egy vicc alapján Etelka-technikának neveztem el.

Anya és lánya utazik a buszon, amely egy játékbolt előtt áll meg. – Anyúúú! Vegyél nekem egy babát! Babát akaroook! – üvölti toporzékolva a gyermek. – Nyugalom, Etelka, nyugalom! – válaszolja az anya. A következő megállóban egy cukrászdát pillant meg a kislány. – Anyúúú! Vegyél nekem fagyiiiiit! Fagyiiiiit akaroook! Most!!!! – sikítja. – Nyugalom, Etelka, nyugalom! – ismétli meg higgadtan az anya. Az egyik utastárs nem tudja megállni, hogy meg ne szólítsa az anyát: – Hölgyem, magának hallatlan türelme van, én már rég felpofoztam volna a kis Etelkát. Maga hogy bírja ki? – Nehezen – válaszolja az anya. De valamit félreért: a kislányomat Panninak hívják, Etelka én vagyok!' A dackorszakban sok helyzetben az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy a szülő saját magát próbálja megnyugtatni!

Útravaló kényes nevelési helyzetekhez a címe az október 21-én, szerdán hallható előadásának, melyet a Hírös Agórában tekinthetünk majd meg (Deák Ferenc tér 1.). Kis közvélemény kutatást tartottam Édesanyák körében, hogy ők milyen kérdést tennének fel ehhez kapcsolódóan. Az alábbi kérdések születtek:

Ön szerint mi a kritériuma egy jó mesének? Milyen szempontok szerint válasszunk mesét a gyermekünknek?

A jó mese elsősorban a gyermek életkori sajátosságait veszi figyelembe.

A kisgyermek első éveiben figyel fel környezete tárgyaira, többek között a könyvekre. Még nem tudja, mire valók, játszik velük, tépdesi őket. Kétévesen már képes megfelelő módon bánni velük, és szívesen lapozgatja ezeket. Szereti, ha mesélnek neki, számára a valóság nagyon tarka, csodálatos, kissé kusza és érthetetlen. Nagyon fontos a szülői minta – ha a gyermek látja a szüleit olvasni, akkor maga is utánozni fogja ezt a viselkedést. A kétéves gyermeket egy mese kapcsán nem annyira a tartalom köti le, mint inkább a mese hangzása és a felnőttel való kapcsolat fenntartása.

A lapozgatókban, leporellókban olyan tárgyakról találunk egyszerű vonalakkal megrajzolt képeket, amelyek körülveszik a gyermeket. A keményfedelű könyvben a tárgyak, állatok más színben vagy eltérő formában is megjelenhetnek, mint a valóságban, és ha a gyermek így is ráismer a tárgyra vagy élőlényre, az azonosítást öröm kíséri. A könyvekben öröm rámutatni az ismerős tárgyakra, állatokra, és a könyv képei alapján elmesélni, milyen egy gekkó – akkor is, ha a valóságban nem látott még ilyen állatot.

Az ismeretlen tárgyakat ábrázoló képekre is felfigyel, megtanulja a nevüket, és rögzíti a szavakat, ami az “én is tudom” örömét nyújtja számára, segítve a világ megismerését, felfedezését, az összefüggések megértését. Így válnak a leporellók az auditív és vizuális memória fejlesztésének eszközévé, hozzájárulva a beszédértés és a szókincs fejlesztéséhez is. A gyermekkel együtt “olvashatjuk” a képeket, mintát adva neki arra, hogy később képek alapján ő is mesélni tudjon.

Két-hároméves korban gyermek- és kisállat történeteket mesélhetünk. Fontos, hogy ekkor a mesében még ne legyen gonosz szereplő, akadjanak viszont a gyermek számára ismerős elemek. Ebben az életkorban szívesen hallgat olyan történeteket, amelyeknek ő vagy egy hozzá hasonló gyermek van a középpontjában. Minél részletesebbek a hétköznapi történetek, annál jobban tetszenek neki. Ekkor még nem a varázslatosat, hanem az ismerős dolgokat várja, szívesen hallgat olyan meséket, amelyek arról szólnak, hogy az anya mit csinált, mielőtt érte ment volna az oviba. Ezek a történetek segítenek a napi eseményekre való visszaemlékezésben, az élmények rendszerezésében, ami pedig biztonságossá és kiszámíthatóvá teszi számára a világot.

Mesélhetünk a beszélni még nem tudó másfél éves gyermeknek is. Ha elutazunk nyaralni, az új helyen való első lefekvés előtt visszamesélhetjük neki röviden a napját. „Amikor reggel felébredtél, ott voltak a csomagok az előszobában. Megittad a tejet, felöltöztünk, és elindultunk az autóval. Beültél az ülésedbe, hallgattuk a zenét, majd elaludtál. Amikor ideértünk a tengerre, akkor megnéztük a nagy vizet, játszottál a homokban, kerestünk csigákat, majd megnéztük azt a szobát, ahol most aludni fogunk. Itt van a macid és a rongyod, anya pedig itt alszik melletted. Holnap is kimegyünk fürdeni, milyen jó lesz!” Ha a gyermek nem is érti a teljes szöveget, az ismerős kifejezések mentén megfejti a történetet. Később ugyanezt a mesét mesélhetjük neki állatszereplőkkel, mivel egy bizonyos kor után már jobban szereti úgy követni az eseményeket, hogy így ismerjen önmagára, mintha róla mesélnének. „Egyszer egy napon Nyuszi mama elment a kis nyuszikkal a piacra vásárolni. Vettek almát, diót, mogyorót, sárgarépát. A kis nyuszi nagyon szereti a sárgarépát, de a dió nem igazán ízlett neki. Képzeld, hogy...”

A hároméves óvodás már tudja, hogy melyik könyvben találhatók kedvenc versei, meséi, élvezettel hallgatja a láncmeséket, a kalandos állatmeséket, a rövid történeteket, a hármas tagolású ismétlődéseket. A mese akkor tartja ébren a gyermek figyelmét, ha váltakoznak benne a párbeszédek, a ritmikus ismétlések, szófordulatok.

Ekkor még nem tudja elkülöníteni a valóságot a mesétől, ezért félelmet, szorongást érezhet a varázsmesék kapcsán. Szókincse és figyelmi kapacitása sem teszik még lehetővé azt, hogy bonyolult és hosszú meséket hallgasson. Ebben az életkorban a legmegfelelőbbek a rövid és minél egyszerűbb cselekményű, ismétlődő részeket és kevesebb konfliktust tartalmazó hétköznapi történetek, melyeknek hőse ő maga. Ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon mesélni, mesét hallgatni, a szülő, az óvónő ölbe veheti őt, és visszamesélheti neki az aznapi történeteket.

A négyéveseknek az egyszerű szerkezetű, ismétlődő részeket is tartalmazó láncmesék, valamint a rövidebb állat- és novellamesék ajánlottak, mivel cselekményük egyszerű, a bennük szereplő állatok tulajdonságai és viselkedése is emberi. Fontosak maradnak a versek és dalok is. Ha többször is meghallgatja ugyanazt a történetet, már tudja, mi fog következni, így a világ kiszámíthatóvá válik számára, hiszen az események az elvárásainak megfelelően alakulnak.

A négy-ötéves kor egy mérföldkő a mesei érdeklődés szempontjából. Ekkor alakul ki a mesetudat, és kezdődik el a nagy mesekorszak, amikor a gyermek már el tudja különíteni a valóság elemeit a mesei elemektől. Képes beleélni magát a mesei helyzetekbe, azonosul a mesehőssel és szurkol neki, mégsem téveszti össze magát vele, vagy a mese eseményeit a valósággal. Az ötéves gyermek ezért különösen vonzódik a tündérmesékhez.

A szimultán kettős tudat középső és nagycsoportos óvodás kor táján jelenik meg, de a gyermekek között ebben a tekintetben nagy különbségek lehetnek. A gyermek már nem azért éli bele magát a mesékbe, mert valóságnak tartja azokat (hiszen tudja, hogy a szőnyeg nem repül, és a varázsszó nem elegendő az átváltozáshoz), hanem az általuk közvetített igazságban hisz.

A mesék már lehetnek bonyolultabbak, de azért elég áttekinthetőek ahhoz, hogy megértse őket. Ebben az életkorban szívesen hallgat hosszabb állatmeséket, novellameséket és egyszerűbb tündérmeséket. Öt-hétéves korban már következhetnek a terjedelmesebb és bonyolultabb tündérmesék valamint a cselekménydúsabb novellamesék. A gyermek már bővebb szókinccsel és ismeretanyaggal rendelkezik, ami által lehetővé válik az összetettebb cselekménysor megértése és a hősök élményeinek átélése.

A kettős tudat kialakulása előtt azért nem ajánlatos tündérmesét mesélni, mert ezek túl hosszúak, szerkezetük és cselekményük bonyolult, így a gyermek gyakran nem várja meg a mese befejezését, elmarad a pozitív végkifejlet, ez pedig szorongást válthat ki belőle. Ebben az életkorban a gyermek a képek alapján már képes önálló mesét mondani.

Elkerülhetetlen, hogy a gyermekünk a képernyőn keresztül is találkozzon a mesével. Hogyan tartsunk egyensúlyt abban, hogy a tv és a youtube ne váltsa ki a meseolvasást és a könyvet? Mennyire káros a gyermeknek, ha a képernyőn keresztül készen kapja a mesét?

Ha a gyermeket a televízió elé ültetjük, egyrészt megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy a mozgás segítségével dolgozza fel élményeit, másrészt a külső képek azonnal leállítják a belső képkészítés, képáramlás folyamatát, amit a gyermek mesehallgatás közben él át. Ilyenkor a fantázia nem működik, és a gyermek kreativitása sem fejlődik.

A tévénézés legfőbb veszélye az, hogy a gyermek nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között, nem tudja függetleníteni magát attól, amit látott. A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszere számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben nem sikerül, megjelenik a szorongás. A tévénézés másik problémája, hogy az a meghitt, intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön.

Persze azért ne ijedjünk meg: annak a gyermeknek a számára, aki lelkileg-érzelmileg rendben van, nem jelent veszélyt egy rajzfilm megnézése, amennyiben az nem túl hosszú, és a szülővel közösen megbeszélik a látottakat. A probléma ott kezdődik, amikor a tévénézéssel a meséket szeretnénk helyesíteni – hiszen a mesében a történet a gyermek elméjében kel életre, megmozgatva a fantáziáját, érzelmeit, félelmeit, vágyait. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető!

Például egy ilyen kényes helyzetben mit javasol: Hétvégi családi ebédnél a szülők-nagyszülők összevitatkoznak a nevelésen, a vita hevében sok minden elhangzik, amire a kisgyermek még rátesz egy lapáttal. Ezt mondja a Nagyszülőnek a vita feszült, pillanatnyi szünetében ismételve az elhangzottakat: - Szerintem Mama Neked nem kéne beleszólni ebbe?

Azt mondanám, hogy igaza van a gyermeknek. A gyermeknevelési kérdéseket nem a gyerek előtt kell elsősorban megvitatni. A nevelés elsősorban a két szülőre tartozik, nagyszülőként lehetnek javaslataink, de nem szólhatunk bele abba, hogy gyermekünk hogyan neveli a saját gyermekét. Nagyszülőként a dolgunk az, hogy jól szeressük az unokánkat." 

Forrás: http://kecskemet.imami.hu/

További információk Dr Kádár Annamária könyveiről az alábbi linken talál:

 http://netbutik.hu/shop_search.php?search=mesepsz