Photo by Ben White on Unsplash

Ki ne ismerné a mondást?

„Inkább legyen száz irigyem, mint egy, aki sajnál!”

Amikor azonban az ember már tényleg ott tart, hogy száz irigye van (de ne legyünk telhetetlenek, elég sokkal kevesebb is), akkor az esetek jelentős részében nagyon szívesen megszabadulna az összestől.

Mások irigysége ugyanis általában inkább nyomasztó és szorongáskeltő élmény, mintsem öröm vagy büszkeség. (Persze vannak ellenpéldák is, azokkal majd a következő fejezetben foglalkozom.)

Ha csak a több ezer év óta használatos védelmező talizmánokra gondolunk, könnyen beláthatjuk: mások irigységétől való félelem egyetemes emberi élmény. A német szociológus, Helmut Schoeck sok érdekes példát gyűjtött össze arra vonatkozóan, hogy a különböző régi társadalmakban miként igyekeznek az emberek elkerülni mások „gonosz pillantását”. Ha például Polinéziában több férfi halászott együtt egy csónakban, de csak az egyiküknek sikerült halat fognia, akkor a fogásából semmit sem tartott meg, különben rosszindulatú pletykát kockáztatott volna. Ennek a gyakorlatnak külön nevet is adtak (te pi o kaimeo), ami annyit tesz, hogy „az irigység gátolása”.

Forrás:pixabay

Természeti népeknél, például a hadzáknál az volt a szokás, hogy a vadászott vagy gyűjtögetett élelmet egyenlően kellett elosztani a törzs tagjai között – ha valaki hazafelé a zsákmány egy részét mégis elrejtette, és erre fény derült, az illetőt szigorúan megbüntették. A navahók kultúrája a személyes siker és az egyéni teljesítmény fogalmait nem is tudja értelmezni, ezért az Ő elképzelésük szerint gazdaggá valaki csak a többiek rovására válhat. A jobb helyzetű navahókra ezért folyamatos társadalmi nyomás hárult, hogy a vendégeiket pazarló bőkezűséggel halmozzák el, és ajándékokat osztogassanak nekik. Úgy tartották, ellenkező esetben

„az irigység hangja rontó varázslatot suttogna ellenük, hogy életük kellemetlen és feszült legyen”.

De bolíviai sziriono indiánok viselkedtek a legkülönösebben: ők rendszerint éjszaka ettek, hogy táplálékukat ne kelljen senkivel megosztaniuk, és mégis elkerüljék a törzsbéliek irigységét. Ha valaki nappal evett, néhányan köréje gyűltek, és irigykedve bámulták. Bár ilyenkor szinte senki nem adott a többieknek semmit, a bámulás mégis zavarta őket. Egy idő után az őket megfigyelő amerikai antropológus, Allan Holmberg is kénytelen volt követni ezt a szokást, különben nem tudott volna nyugodtan enni. A szirionok egyébként kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy élelmiszert raktároznak, és valóban mindenki elrejtett minden ehetőt, amihez csak hozzájutott. Mások irigységét – hacsak nem kifejezetten keressük – ma is igyekszünk elkerülni, mert a ferde, rosszindulatú pillantások, a hát mögötti összesúgások és esetleg a szándékos károkozás kísérletei érzelmileg rendkívül megterhelőek annak, aki mindezt elszenvedi.

Alig van olyan kliensem, csoporttagom, ismerősöm, akitől ne hallottam volna már ilyen vonatkozású fájdalmas történeteket – és persze nekem magamnak is vannak ilyen élményeim.

Amikor elkezdtem időként felbukkanni a tévében, előadásokat tartani, könyveket írni, vagyis látható lettem a nyilvánosság számára, belőlem is olyan projekciós felület vált, akire sok ember indulatokat, adott esetben irigy indulatokat tud vetíteni. Az elmúlt néhány év során ezt számos esetben kénytelen voltam megélni (nem véletlen, hogy ihletet kaptam ennek a könyvnek a megírásához), és személyes tapasztalatként arról számolhatok be, hogy mások irigysége sohasem büszkeséget és jó érzéseket keltő élmény a számomra, hanem egyértelműen teher és bosszúság.

Forrás: pixabay - a kép csak ilusztráció

Tavaly év végén az egyik nagy autógyártó cég felkért arra, hogy legyek a márkanagykövetük. Ez gyakorlatban annyit jelent, hogy egyéves használatra kölcsönkapok tőlük egy (gyönyörű) autót, én pedig néhány interjúba elmesélem, hogy az adott típussal járok és mik a tapasztalataim. Mi tagadás, nagyon örültem a felkérésnek – a saját kocsim épp akkor vált megbízhatatlanná (márpedig ez számomra az előadások miatt munkaeszköz), szóval igazán jókor jött lehetőség volt. Meg is jelent az első cikk, amelyet a szakmai Facebook-oldalamon is megosztottam – túlnyomórészt kedves, velem örülő, gratuláló kommentek érkeztek. Kicsit meg is lepődtem, mert ismerve a Facebook- kultúrát, ez ritkaság, általában sokkal rosszabbak jönnek. De azokra sem kellett sokáig várnom.

Éppen a kiadómban ültem, és a készülő könyvről beszélgettem a szerkesztőmmel, amikor pittyent a telefonom, és rápillantva azt láttam, hogy egy zárt Facebook-csoportnak, amelynek tagja vagyok, terítékre került az autóügy. A hozzászólók a tekintettben igyekeztek dűlőre jutni, hogy vajon jó-e a világnak az, hogy én egy évig ezt a kocsit vezetem, és lehetek-e még ettől hiteles szakember. A téma elképesztően népszerű volt, folyamatosan pittyegett a mobilom, ahogy jöttek az újabb és újabb kommentek, de azt egyetlen hozzászóló sem tudta levezetni, pontosan miképpen ronthatná a szakmai teljesítményemet az, hogy egy évig egy kölcsönautóban ülök. Nem voltak színvonalas érvek, csak köpködés és személyeskedés, harci indulatokról a Valahol Európában című film legendás mondata jutott eszembe:

„Könyörgöm, akasszuk fel!”

Egyszerűen megvadultak attól a ténytől, hogy átmenetileg vezethetek egy olyan autót …

„Amikor így viselkedünk, vagyis irigykedünk, rosszindulatúan kipletykálunk másokat, az mindig rólunk szól és arról a feszültségről, ami a másik sikerét látva keletkezett bennem”

„Amikor kibeszélünk másokat, magunkról beszélünk”

 részlet a Irigység, kibeszélés, rosszindulat - Értsük meg, hogy ne gyengítsen!

Bővebb információ a könyvről a lenti képre kattintva:

......................................................................................................................................................

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)