Könyvajánló - Hoztam, kaptam, átszabtam! A személyiségformálás lehetőségei
Bizonyos helyzetekben mindannyian megtapasztalhatjuk, hogy nem úgy cselekszünk és kommunikálunk, mint ahogy logikus volna, és az érdekeinket szolgálná. Voltaképpen magunk sem értjük, miért megyünk bele ismétlődően vesztes játszmákba, miért nem viselkedünk másként, okosabban. Ilyenkor gyakran különböző sorskönyvi parancsok és tilalmak lépnek működésbe, esetleg szüleink elvárásait igyekszünk beteljesíteni. Amíg pedig mindezt nem tudatosítjuk, esélyünk sincs a változásra.
A nagyszerű pszichológus, F. Várkonyi Zsuzsa, aki évtizedek óta foglalkozik a sorskönyvi előírásokkal, az emberi játszmákkal, a szülői tulajdonítások és elvárások gyakran bénító hatásaival, most egy élvezetes beszélgető-könyvben ad választ számos kérdésre, amelyek valószínűleg sokszor megfordultak már a mi fejünkben is. Akár a saját viselkedésünk, választásaink, ismétlődő kudarcaink mozgatórugóit akarjuk megtalálni, akár szülőként szeretnénk megkímélni a gyerekünket attól, hogy túl sok terhet rakjunk a vállára, ez a kötet mindenképpen nagy
Várkonyi Zsuzsa:Hoztam, kaptam, átszabtam! A személyiségformálás lehetőségei
- Miként formálják személyiségünket és életutunkat szüleink tudatos és tudattalan elvárásai?
- Hogyan érvényesül mindennapjainkban a sorskönyvi előírások parancsoló ereje?
- Miért megyünk bele olyan pszichológiai játszmákba, amelyek újra meg újra csak csalódást, vereséget, megaláztatást gyűjtenek be nekünk?
- Mi állhat a teljesítménykényszer, a kontrollmánia, a zsarnoki viselkedés vagy éppen a túlalkalmazkodó magatartás, a nemet mondásra való képtelenség hátterében?
- Miért menekül valaki az intimitás elől?
- Hogyan termeli egy család mindig újra a sikert vagy a kudarcot?
- Miért választ magának valaki ismételten alkoholista vagy bántalmazó partnert, miközben éppen ezt a típust akarná elkerülni?
Hazánk egyik legkedveltebb pszichológusa, F. Várkonyi Zsuzsa hat éven át, több mint kétszáz alkalommal beszélgetett Bódy Gergővel a Klubrádió Kontakt című műsorában. Ez a kötet, mely harminchat beszélgetés anyagát tartalmazza, szerteágazó témákon keresztül azzal az alapvető kérdéssel foglalkozik, hogy gyerekkori tapasztalataink miként alakítják felnőttéletünket, kapcsolatainkat, és milyen lehetőségeink vannak, ha változtatni szeretnénk a rossz beidegződéseken.
OLVASS BELE A KÖNYVBE!
„Érdemes tudni, hogy minél korábban érkezik egy üzenet magamról és a világról, annál mélyebb nyomot hagy. Azt szokták mondani, hogy ’Olyan kicsi voltál, nem emlékezhetsz’, és valóban, a tudat szintjén nem marad emlékkép a korai élményekről, ezek mégis meghatározóan fontosak – sejtszinten alakítják a személyiséget. Mondok egy példát: ha egy csecsemő azt tapasztalja, hogy türelmetlenül, kapkodva etetik, öltöztetik, fürdetik, hogy nagyon kevés a szemkontaktus, hogy sírására nem egy érdeklődő, megnyugtató, mosolygó arc jelenik meg, hanem egy szűk pupillájú, másfelé tekintő, zárt arc, az ő biztonságát veszélyeztető mozdulatokkal, abból azt az üzenetet veszi le, hogy az életben maradásához szükséges találkozások kellemetlenek. Ez nagyon erősen befészkeli magát a személyiség mélyére, és negatív irányban befolyásolja annak alakulását. Az így induló gyerek leggyakoribb megoldása erre a tartósan elutasító szülői magatartásra az úgynevezett ’negatív figyelemkeresés’. Tapasztalata alapján tudja, hogy együttműködő-közeledő viselkedéssel nem képes kivívni szülei figyelmét, így egyetlen eszközként marad a ’gondokozás’. Így alakul ki a ’problémás gyerek’, aki ezt a stratégiáját persze más kapcsolataira is átviszi, sok ütközést teremt a kortársaival és a felnőttvilággal egyaránt.”
"Sok áldozattípusú ember állítja, hogy párja 'az elején nem ilyen volt'. Bizonyos szempontból ez lehet igaz, de más fontos szempontból nem. A legtöbb domináns ember a kapcsolat elején inkább egy gondoskodó, megértő, jó szülő maszkját veszi föl, a másik fél pedig az alkalmazkodó, hálás gyerekét. Csakhogy, amint fordul a kocka, mert életükben jönnek a feladatok, a nehéz helyzetek, a konfliktusok, a jó szülőből egy pillanat alatt diktatórikus, kemény szülő válhat, az eddig alkalmazkodó, hálás kisgyerekből pedig lázadó, duzzogó gyerek vagy épp önfeladó, megbetegedő ember lesz. Az eredeti szereposztás erőviszonyai tehát maradnak, csak éppen a szerepek érzelmi előjele fordul az ellenkezőjébe."
„Többségünk fél az érzésektől, különösen a rossz érzésektől. Ezért aztán, akinél csak módunk van rá, beindítunk egy lebeszélő programot: ’Nem kell ezt érezned, nem is olyan rossz a helyzet, rosszul látod, gondolj inkább arra, hogy…!’ Pedig az érzések fontos kapcsolatban vannak az élményeinkkel, igényeinkkel, ráadásul mulandók! Ha nem szélsőséges elkeseredésről van szó, akkor nincs semmi kockázata annak, hogy megengedjük a másik embernek – gyereknek, felnőttnek egyaránt – az érzései átélését. Hadd mondjak egy egyszerű példát! Tegyük fel, hogy egy barátod ígért neked valamit, nem tartotta be, és emiatt most nem tudod leadni azt a munkádat, amit viszont te ígértél meg egy fontos emberednek, határidőre. Talán ezen múlik majd, hogy hajlandó lesz-e rendszeresen foglalkoztatni téged, amire nagyon vágysz. Te hogy éreznéd magad, ha én erre úgy reagálnék, hogy ’Nem érdekes! Ugyan már! Csak nem fogsz ezen bosszankodni! Végül is annyi más jó megbízásod van!’? Az lenne az érzésed, hogy baromian megértettelek? Ugye nem? Így van ezzel a gyerek is. Ha dühös, sértett, felháborodott, akkor egyszerűen át akarja mindezt élni. Aztán majd kimegy a gőz… Senkit sem kell azonnal kihúzni az érzéseiből, nem mélyvíz az!”
„A legtöbb családban élnek mítoszok a család sorsáról, történetéről, és ezekben a családi mítoszokban bőven lehetnek jó üzenetek, pozitív történetek és támogató elvárások is. Például arról, hogy ’A mi családunkban mindenki tehetséges, okos, és jól boldogul! Te is boldogulni fogsz, ehhez minden adott’. Itt nagy erőt sugároz a ’mi’ tudata: csapat vagyunk, közénk tartozol, körülveszünk, és te egyenes folytatása vagy a kollektív sikereinknek – természetes, hogy boldogulni fogsz. Ezt a gyerek rendszerint be is teljesíti. De sajnos ugyanúgy beteljesíti azt a családi mítoszt is, hogy ’Mi nem boldogulunk, nekünk nem jut, mi nem vagyunk olyan szerencsés emberek, hogy… Velünk mindig igazságtalanság történik…’, satöbbi. Ezekben a családokban többnyire ezt a jóslatot váltja be a gyerek. Ezzel a család folyamatosan újratermeli a sikert, illetve a kudarcot – de azért nem minden esetben! Erős alkatú és nagyenergiájú gyerekekben gyakran megszületik egyfajta erős dac a negatív jóslatokkal és elvárásokkal szemben. Ők azt válaszolják az ilyen huhogásra, hogy ’Juszt se, azért se! Hiába mondjátok, hogy sohasem fogok boldogulni, majd én bebizonyítom, hogy mégis!’.”
„Akit rendszeresen vernek, de emellett persze gondoskodnak is róla, meg néha még kedvesek is hozzá a szülők, az azt tanulja meg, hogy ez a két dolog együtt jár: aki engem szeret, aki mellett megvan az alapbiztonságom, aki ad nekem enni meg fedelet a fejem fölé, az ugyanaz az ember, mint aki bánt is. A bántalmazott gyerekek nagy része olyan partnert választ, aki megint csak bántalmazni fogja őt, mert azt tanulta meg, hogy ugyanattól az embertől várható a jó, mint akitől a rossz érkezik.”
„Nem ritka, hogy a szülők valamilyen érzést tekintenek elfogadhatatlannak, és ezt az üzenetet kevésbé szavakkal, mint inkább viselkedésükkel, reakcióikkal adják át a gyerekeknek. Ezeket az érzéseket nemcsak kimutatni tilos náluk, de még átélni sem szabad. Mintha az lenne az üzenet, hogy ’Mi ilyeneket nem érzünk, az ilyen érzés megengedhetetlen, felejtsd el!’ Van például olyan család, ahol az a parancs, hogy ’Ne légy dühös!’. Ezt leginkább lánygyerekek fogadják el, ahogy maga a düh tilalma is inkább nőktől, anyáktól ered. Mi, nők szoktuk inkább leplezni a saját dühünket, és ezzel párhuzamosan visszautasítani mások haragját is, mert félünk a vih aros érzésektől. Természetesen nem az a mondat hangzik el, hogy ’Ne légy dühös!’, hanem valami olyasmi, hogy ’Ha dühöngsz, akkor menj a szobádba, így nem viselkedünk, akkor nem állok veled szóba!’ Az ilyen kirekesztő elszigetelés kellően erős büntetés ahhoz, hogy a gyerek a jövőben ne merje kimutatni a dühét. Ez a tilalom egyébként rendkívül egészségromboló, hiszen a düh egy nagy feszültségmennyiség – olyan, mint a kuktából kitóduló gőz. Ha betömjük a szelep lyukát, akkor az a kukta fel fog robbanni!”
.............................................................................................................................................
Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.
Szeretettel várlak :-)
