Könnyű tippek, hangzatos tanácsok, és a másik két félre mutogatás helyett egyedül a kőkemény önismeret segíthet a döntésben. Almási Kitti pszichológus cikke.
Egy közösség, egy társadalom fontos lenyomatát adja, hogy milyen kérdéssel fordulnak tagjai leggyakrabban a terapeutákhoz. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a hűséggel kapcsolatban felmerülő kételyek, bizonyítékok, bizonytalanságok és vádak miatt szenvednek manapság a legtöbben. A hűség ebben az esetben nem csupán szexuális vonatkozásában értendő, hanem az elvek, az emlékek, a családi titkok világát tekintve is.
Amikor társat választunk, arról is döntést hozunk, hogy elhisszük a másiknak: kiáll majd mellettünk. Ez szövetség, amely létrejön két ember között, amikor szorosabban összefonódik az életük. Természetesen számos olyan szövetség létezik, ahol a pár tagjai lazán értelmezik a hűséget, de a lényeg mindenhol ugyanaz: világos szabályok körvonalazódnak, meghatározzák, mi az, amit még tolerálhatónak tartunk a kapcsolatban, és mi az, ami már biztosan bántó a másik számára.
Az ilyenfajta vállalásokhoz – ahhoz, hogy fel tudjuk mérni, mit tudunk betartani és mit elhinni – alapos önismeret szükséges, különösen akkor, ha nem szeretnénk csalódni. Ha kellő beleéléssel és önkritikával végig tudunk tekinteni addig megtett utunkon, látni fogjuk, hogy nagyjából mennyit vagyunk képesek megtenni és tolerálni.
A kognitív disszonancia
A legtipikusabb hiba, amit ebben a fázisban elkövetnek az emberek, hogy kihagyják az előbb említett lépést, és engedik, hogy elsodorja őket az élmény és a vágy. Ennek köze van a pszichológiában leírt úgynevezett kognitív disszonancia jelenségéhez, amelynek – ebben az esetben – az a lényege, hogy ha olyan dolgot teszünk, aminek ellentmondanának a tények, akkor nem érezzük jól magunkat, hiszen nem tudjuk mivel magyarázni tettünket. Két lehetőségünk van, hogy csökkentsük a feszültséget: vagy nem tesszük meg, amit eredetileg akartunk, vagy átértékeljük a helyzetet.
Ez a párkapcsolatban úgy működik, hogy ha már választottunk valakit, akkor azokat az információkat keressük és vesszük észre, amelyek a döntésünket alátámasztják. Az egyik leggyakoribb eset, amikor egy nő már nagyon szeretne gyermeket, és emiatt azt a partnert, aki hajlandó ezt vele vállalni, felmagasztalja még akkor is, ha nem illenek össze (például erős dohányos vagy italozó az illető, amit a nő nehezen visel, de abban hisz, hogy majd leszoktatja a párját). Bármit elhisz és átértékel, csak hogy lehessen alapja a választásának.
Gondolkodásbéli torzítás ez: ha szükségem van arra, hogy jónak lássak valakit, akkor bagatellizálom a negatív tulajdonságait, ugyanakkor felnagyítom a pozitívokat. Így már jó szívvel megyek bele a helyzetbe. A gondok aztán a legkülönfélébb frontokon jelentkezhetnek: előbukkannak az addig csak sejthető, titkolt rossz szokások, kötődések (zűrös családi élet).
Emellett hiába látom, hogy már nem jó vagy nem működik a kapcsolat, ha úgy érzem, hogy rengeteg energiát, türelmet és szeretetet tettem bele, mindaz az érték elveszne, értelmetlenné válna, ha elhagynám. Emiatt aztán tovább nyűglődünk a kapcsolatban, hátha visszakapunk valamit abból, amit adtunk.
Amíg tart a régi
Ezek a mechanizmusok akkor is megjelennek, amikor kilépnénk a kapcsolatból, mert elsodort minket egy új szenvedély. Kialakul a háromszöghelyzet, ami legtöbbször mindenkinek szenvedést okoz. Az egyik esetben a szerető nem érti, miért nem lép már ki partnere a megromlott kapcsolatából, hiszen egyértelmű, hogy rosszul érzi magát benne. De ha az illetőnek a fent említett tapasztalata van, azaz hogy túl sokat adott a párjának, túl sokat fektetett bele a kapcsolatba, akkor még remélhet. Ráadásul azt is megélheti, hogy az új kapcsolatba nem tud újra ennyit beletenni. Ilyenkor jönnek a kifogások: a gyerekek, az anyagiak, a botrány. A szerető pedig egy idő után éppen azért adja fel a várakozást, mert ugyanezt éli át: nem kap vissza annyit, amennyit adott.
Természetesen mindkét reakció megérthető, és az eseteket nézve nem is mindig eldönthető előre, hogy nem lesz-e túl nagy a váltás ára. Ez már újabb probléma: ha új kapcsolat miatt adjuk fel a meglévőt, akkor ennek a döntésnek a terhét jórészt átruházzuk új választottunkra. Minél több a lemondás, minél nagyobb a „költsége”, vesztesége az elválásnak, annál jobbnak kell lennie az új kapcsolatnak, mert csak így bizonyítható megnyugtatóan, hogy jól döntöttünk. Ha például újdonsült partnerünk nem viselkedik elég kedvesen, akkor rezeg a léc: talán mégsem érte meg végigmenni miatta ekkora tortúrán. Ez újabb önismereti és felelősségvállalási hiányra utal, hiszen a döntést mi hoztuk meg.
A fentiekből is következik, hogy mindig szerencsésebb, ha addig nem kezdünk új viszonyba, amíg tart a régi. Szakítani csak akkor érdemes, ha már ahhoz sem elég jó a kapcsolat, hogy megpróbáljuk helyrehozni. Nem sok tartós kapcsolat alakulna ki, ha ahhoz mérnénk a döntést, hogy van-e jobb. Sajnos egyre gyakrabban előfordul, hogy bizonyos dimenziók (szépség, anyagiak, szex) mentén sokan az egyre menőbbet hajtják, és nincs megállás. Mindig jön még csábítóbb –már önmagában az újdonságértéke miatt is.
A döntéshez azonban azt a kérdést kell megfontolni, hogy akkor is elhagynám-e a párom, ha senki sem jönne utána egy darabig. Mert nem valakiért hagyom el, hanem azért, mert már nem működik a kapcsolat. Ez egyrészt érzelmi szempontból érett gondolkodásmód, másrészt tiszta helyzetet teremt a régi és a következő kapcsolatot tekintve is.
Többet mosolygok-e?
A helyes döntéshez ismernünk kell azt a mechanizmust is, hogy amikor valamit nagyon hiányolunk a meglévő kapcsolatunkból, akkor beszűkülünk arra a területre, és olyasvalakit választunk helyette, aki abban a pár dologban kiemelkedő, és sokat ad nekünk. Ilyenkor könnyen elfelejtjük, hogy a meglévő kapcsolatnak vannak jól működő, az együttélés alapját adó részei is, és ezek legalább olyan fontosak.
De itt is jön a torzítás: ha el akarok valakit hagyni, akkor bagatellizálom a jó tulajdonságait is, mert csak így tudom elhagyni. Viszont miközben kicsinyítem ezeket, észre sem veszem, megvannak-e az új partnerben ezek a számomra értékes tulajdonságok. Emiatt aztán kaphatok olyan új társat, aki valóban jó abban a pár dologban, ami hiányzott, viszont egyáltalán nem jó abban a tizenháromban, ami számomra még fontosabb, csak eddig nem figyeltem fel rá, mert természetes volt. Például, ha valaki harmonikus kapcsolatban élt a párjával (és közös gyermekeikkel), szerettek együtt időt tölteni és egyformán élték meg a világot, viszont szexuálisan elhidegültek, beleeshetnek abba a hibába, hogy olyan viszonyba vágnak bele, amelyben teljesen előtérben van a szexualitás, viszont ezen kívül szinte semmi másban nem tudnak egymáshoz kielégítően kapcsolódni.
Ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk, fel kell tennünk néhány kérdést önmagunknak. Milyen tulajdonságaim erősödnek fel a kapcsolatban? Mivé válok a másik által? Több leszek-e, vagy kevesebb? Jobban mennek-e a dolgaim? Többet mosolygok-e? Összességében tehát az önismereten múlik minden: ha tisztában vagyok azzal, milyen vagyok, mi kell nekem, és én mire vagyok képes, akkor jobban tudok választani és dönteni is. Ez a biztonság csökkenti a pillanatnyi ingerek miatti elsodródás veszélyét. Ismerni kell magunkat ahhoz, hogy mások is megismerhessenek minket, és tudnunk kell, mi a jó nekünk, hogy mások jót tehessenek velünk.
Forrás: http://hvg.hu/pszichologiamagazin/20161102_Szerelmi_haromszogben_kit_valasszak
Almási Kitti pszichológus könyvei megvásárolhatók: itt!
