Szülőként számos helyzetben elkeseredettnek és tanácstalannak érezzük magunkat. Fogalmunk sincs, hogy az adott problémát mi okozhatja és hogyan oldhatnánk meg, sőt, az is lehet, hogy eddigi beavatkozásaink csak tovább rontottak a helyzeten. Ám ahol már minden más próbálkozás kudarcot vallott, a jól megválasztott játék csodákat tehet.
A közös játék által segíthetünk a gyerekeknek abban, hogy kifejezzék az érzéseiket, mi pedig sokkal könnyebben megérthetjük azokat. Együttes erővel áttörhetjük a félelem, a gátlások és a harag kemény falát, hogy eljussunk a bensőséges kapcsolatig és a felszabadult örömig. Megerősíthetjük az önbizalmukat, megmutathatjuk nekik, mi mindenre képesek. Megtanulhatunk velük együttműködni anélkül, hogy dühvel és erőszakkal próbálnánk érvényt szerezni szándékainknak. A játékos nevelés számtalan szelíd és kreatív megoldást kínál azokra a helyzetekre, amikor elkeseredésünkben kiabálni, büntetni, esetleg ütni szoktunk - meg fogunk lepődni, hogy mennyivel hatékonyabbak leszünk, a gyerekek pedig mennyivel boldogabbak. És a játék segítségével gyógyíthatunk is, ha valami vagy valaki lelki sérülést, fájdalmat okozott nekik.
A világhírű pszichológus és játékterapeuta lépésről lépésre vezeti be az olvasót a játékos nevelés gazdag eszköztárába. Nemcsak egy gyerekbarát szemléletmódot ad át, de konkrét ötletek sokaságát is, melyek nagy hasznunkra lesznek úgy a hétköznapokban, mint a problémás helyzetekben. Nem kezeli tabuként azt sem, ami a felnőtt számára nehézséget jelenthet a közös játékkal kapcsolatban: a kimerültséget, az unalmat, az ötlettelenséget, a gátlásokat, a nevetségessé válástól való félelmet. Egyikkel sem vagyunk egyedül, nem kell szégyenkeznünk - és mindezek dacára mégis nekünk való a játékos nevelés, csak rá kell kapnunk az ízére!
OLVASS BELE A KÖNYVBE - ÉRDEMES!
"Diane húgom egy ideig óvónőként dolgozott, és az egyik nyár végén családlátogatáson járt egy kislánynál, aki a tanév során nagyon erősen kötődött hozzá. Az anyuka engedte be, aki hátrakiabált a gyereknek, hogy Diane megérkezett. A kislány éppen elmélyülten színezett valamit, és ahogy a két felnőtt belépett, anélkül, hogy felnézett volna, gonoszkodva megkérdezte:
-Ki az a Diane?'
Csak némi könnyed csevegés után történt meg a nagy egymásra találás. Azért szeretem ezt a történetet, mert a kislány rövid kérdésében olyan sok minden benne volt. 'Hiányoztál. Nem tudtam, látlak-e még valaha. Nem tudom, közel merjek-e kerülni hozzád megint, vagy újból elmész és megbántasz. Megrángatom egy kicsit a fonalat, ami összeköt bennünket, hogy érezzem, mennyire erős.' Jó sok üzenet mindössze négy szóban."
"A játékidő ahhoz ad segítséget, hogy a játékon keresztül erősítsük a kapcsolatot a gyerekekkel, segítsünk nekik felfedezni a világot, regenerálódni a kisebb-nagyobb megrázkódtatások után és persze szórakozni. Ennek a módja elég egyszerű: a szülő (vagy más felnőtt) elkülönít egy rendszeres idősávot, amit a gyerekkel tölt. Ebben az időben csak rá figyel, semmilyen külső tényező nem térítheti el, és mindvégig a kapcsolódáson, a bevonódáson és a kettőjük közötti kommunikáción van a hangsúly. Ebben az időben nem vesszük fel a telefont, ha csöng, és nem állunk neki vacsorát készíteni, vagy szundítani egyet. A játékidő során nagyon hasonló dolog történik, mint amit a játékterapeuták csinálnak: vagy a gyerek határozza meg az események menetét, vagy mi igyekszünk úgy alakítani azt, hogy ezzel segítsünk neki túltenni magát valamilyen érzelmi problémán. A játékterapeuták persze általában olyan gyerekekkel dolgoznak, akiknek komolyabb gondjaik vannak, az általunk használt technikák azonban a játék valamennyi gyerek számára elérhető gyógyhatásán alapulnak. Ha a játék képes kimozdítani egy gyereket a szélsőséges elszigeteltségből, vagy helyreállítani a kapcsolódást egy krízishelyzetben lévő családban, akkor nyilvánvalóan arra is jó, hogy enyhítse a 'hétköznapi' elszigeteltséget és segítsen kezelni az 'átlagos' szintű agressziót vagy frusztrációt. Vagyis minden gyerek számára hasznos, és vannak olyan konkrét problémák, amelyekre konkrét megoldásokkal szolgál. Amikor épp jól mennek a dolgok, egyszerűen csak egy kellemes módja az együttlétnek és a közös élményszerzésnek, amikor kevésbé mennek jól, megkönnyíti az életet, ha pedig teljességgel lehetetlen a helyzet, segít megoldani a problémákat, meggyógyítani az érzelmi sebeket, vagy szorosabbá tenni egy meglazult kapcsolatot. Ha van kijelölt, rendszeres játékidő, azt a gyerekek előre várhatják, előre készülhetnek rá. Gyakran az érzelmeik kifejezését is ekkorra tartalékolják, amitől maga a játékidő esetleg nehezebben átvészelhető időszak lesz a felnőtt számára, viszont tehermentesíti a nap egyéb részeit."
"A testvérféltékenység látványosan enyhülni szokott attól, ha mindegyik gyereknek jut saját játékidő, amikor kettesben lehet valamelyik szülővel. Különösen sokgyerekes családokban gyakori, hogy a testvérek nagyon erősen vágynak arra, hogy a szülő kizárólag rájuk figyeljen, ha csak pár perc erejéig is. Tudom, nem könnyű erre időt találni, de bőségesen megtérül. Az a gyerek, akinek kétségbeesett szüksége van figyelemre, el is fogja érni, hogy megkapja - ha máshogy nem megy, aggasztó viselkedéssel éri el. Akkor már inkább kapja meg játékidő formájában."
"A játéknak az adja a rendkívüli erejét, hogy a valóságban érvényes hétköznapi szabályok szünetelnek benne. Egy kisfiú szuperhősnek képzelheti magát, egy kislány két vállra fektetheti az apukáját a szőnyegen, a tanár szerepében pedig maguk osztogathatják a feladatokat, jegyeket és büntetéseket. Végre kárpótolhatják magukat mindazokért a frusztrációkért, aminek a nagyobb, erősebb, ügyesebb felnőttek világában ki vannak téve."
"Egy válás zűrzavarában vergődő, vagy egyik családtagjukat nemrég elvesztett gyerekekkel különösen gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem beszélnek a dologról, aztán viszont verekszenek az óvodában, mindenkivel undokul beszélnek, nem hajlandóak elvégezni a házimunkát, nem írnak leckét. Egy gyerek azt vágja a fejünkhöz, hogy 'Utállak!', mert azt még nem tudja megfogalmazni, hogy olyan sebezhetőnek érzem magam, félek és szükségem van rád. A nagyobb gyerekek erőteljesebb eszközöket is bevethetnek, hogy elfojtsák nemkívánatos érzelmeiket – alkoholhoz, drogokhoz, felszínes, tartalmatlan szexhez folyamodhatnak. A játékos nevelés segít a gyerekeknek, hogy visszataláljanak az érzelemkifejezés szabadságához, ahelyett, hogy magukba fojtanák vagy kerülőutakra kényszerítenék érzéseiket."
"A felnőttek azért kerülik a játékosságot a kényes nevelési helyzetekben, mert félnek, hogy ezzel megjutalmazzák a rossz viselkedést. 'Szigorúnak, dühösnek és hidegnek kell maradnom, hogy érezze a tette súlyát.' A játékosság azonban nem a jutalmazásról vagy büntetésről szól, hanem a hiányzó hozzá való, a kapcsolódás pótlásáról, mivel már eredetileg is ennek hiánya okozta a problémát. Sokkal hatékonyabban át tudjuk adni értékeinket, és jóval több együttműködést fogunk tapasztalni a szabályok betartásában, ha játékosak vagyunk, mint ha szigorúak."
"Bevallom, sokszor én is azon kapom magam, hogy rávágom valamire: 'ez lehetetlen' vagy 'ez úgyse sikerülhet'. Miért teszem ezt, azon kívül, hogy kockafejű, fantáziátlan felnőtt vagyok? Azért, mert megpróbálom a legrövidebb úton elvezetni a gyereket a célhoz. Én már tudom, hogy a dolog nem fog menni, akkor meg minek tegyem ki őt ennek a kellemetlen tapasztalatnak? Ezzel azonban rossz döntést hozok. Természetesen nemet kell mondanom, ha olyasmiről van szó, mint hogy hozzányúljon-e a forró sütőhöz, vagy k iszaladjon-e az úttestre. A gyerekek legtöbb ötlete azonban nem olyan veszélyes, hogy ne engedhetném meg, hogy maguk tapasztalják meg a végkimenetelt. Ahelyett, hogy folyton azt mondjuk, 'ez úgyse működik', mondjuk néha azt, 'nézzük meg, működik-e'. Aztán vagy mi magunk lepődünk meg a legjobban, hogy mégis működik, vagy ők fogják saját tapasztalatból megtanulni, hogy nem. Annyi haszna mindenképp lesz a dolognak, hogy nem örök akadékoskodónak fognak minket látni, hanem a szövetségesüknek."
"Egy tizenkét éves fiú anyukája levélben számolt be nekem egy felkavaró élményéről. Náluk az volt a szokás, hogy a szerda estét mindig kettesben töltötték a fiával, és azt csinálták, amihez a gyereknek kedve volt. Ez általában annyit jelentett, hogy a plázában sétálgattak, és jól érezték magukat együtt, noha a srác soha nem volt túl beszédes. Amikor az anyukának váratlanul meghalt az egyik legjobb barátnője, elhatározta, hogy három napig nem szólal meg, így gyászol. Mielőtt önként vállalt hallgatását megkezdte volna, megkérdezte a fiától, áttegyék-e a másnap esedékes plázázást máskorra, de a fia vállat vont, hogy nem fontos. Amikor azonban másnap az édesanya érte ment az iskolába, a fiú egyszer csak beszélni kezdett. Kiöntötte a szívét, olyan dolgokat is elmondott, amikről korábban soha nem beszélt, az iskoláról, a barátairól, az érzéseiről. Az anyuka fogadalmához híven egész úton meg se szólalt. Amikor megérkeztek az autóval a pláza parkolójába, a fiú csak beszélt tovább – ki se szálltak egész estig. Nyilvánvaló volt, hogy az anyuka hallgatási fogadalma megadta neki a zt a szabadságot, hogy végre félbeszakítás nélkül beszélhet, amiről csak akar. Igen, néha csak el kell állnunk a gyerek útjából, és a kapcsolódás megtörténik magától. A gond az, hogy sokszor fogalmunk sincs róla, hogy útban vagyunk."
"Bevallom, sokszor én is úgy érzem, hogy nem megy nekem a játékidő. Ostoba szolgának érzem magam, és ezt utálom. Ha a gyerekek vezetik a játékot, gyakran kimerült és egykedvű leszek. Ha éppen legózunk, elkezdem szín és méret szerint szétválogatni a darabokat, hogy valamivel elfoglaljam magam. Ha kártyavárat építünk, szebbet és nagyobbat akarok építeni, mint a gyerek. Nem azért, hogy frusztráljam és megalázzam, csak mert a saját érzéseim veszik át az irányítást ahelyett, hogy őt követném. Akkor mégis miért teszem ki magam ennek újra meg újra? Először is, bár nem mindig csinálom olyan jól, ahogy szeretném, ilyenkor is rendkívül nagy hatással van a gyerekre és kettőnk kapcsolatára. Utólag mindig látom a pozitív hatásait – a gyerek nyugodtabb, vagy kevésbé agresszív, kevésbé frusztrált, vagy könnyebben tudunk együtt játszani. Másodszor, világosan érzem, hogy az idő múlásával egyre jobban megy nekem, még ha időnként továbbra is ostobának vagy inkompetensnek érzem magam. Harmadszor, a gyerekek újra meg újra kérik, hogy legyen játékidő, még ha közben folyamatosan mindenért kritizálnak is. Gyanúm szerint az, hogy állandóan panaszkodnak, mennyire ügyetlen és értetlen vagyok a játékidő alatt, az ő módjuk arra, hogy megmutassák, milyen mélyen eltemetett érzések feldolgozására használják a játékot."
Megrendelem a könyvet
"Egy adott viselkedésmódot át lehet alakítani úgy is, hogy először csatlakozunk hozzá, majd az élére állunk. Bet ty egy gyerekcsoportnak tart képzőművészeti foglalkozásokat, ám az egyik alkalommal különösen nehezen tudta őket rávenni, hogy koncentráljanak. Átsétált velük a közeli parkba rajzolni, abban a reményben, hogy ettől egy kicsit lenyugszanak, de az elgondolás nem vált be. A park közepén álló kilátótoronyhoz érve Betty azt mondta, tegyék le a rajztáblájukat. Lassan, kimérten beszélt, és a gyerekek biztosak voltak benne, hogy azt fogja mondani: keressen magának mindenki egy helyet, ahol leülhet rajzolni. Ehelyett azonban Betty hirtelen elkiáltotta magát: 'Aki utoljára ér fel, az a záptojás!', és már dübörgött is felfelé a keskeny csigalépcsőn, nyomában a gyerekekkel. Odafönt kiadta a parancsot: 'Most pedig lefelé!', de félút tájékán lassítani kezdett, míg a végére már nagyon-nagyon lassan cammogott az élen. 'Érezzétek minden lépésnél, ahogy a gravitáció lefelé húzza a lábatokat...', mondta nekik. Mire mindannyian l eértek, a gyerekek teljesen összeszedettek voltak, és készen álltak a koncentrált tevékenységre. Azzal, hogy először ő csatlakozott a gyerekek állapotához, akik be voltak vadulva, Betty képes volt átvezetni őket egy másmilyen állapotba, amelyben fókuszáltak és összeszedettek lehettek. Azt mondta, ez lett az egyik legsikeresebb foglalkozás az egész tanévben."
"Ha hiszik, ha nem, néha már az is elég, ha egy-két dührohamot hagyunk félbeszakítás, csillapítás nélkül végigmenni – és a gyerek utána varázsütésre felhagy a rendszeres hisztivel, mert azt érzi, hogy végre meghallották, amit mondani próbált. Ehhez pedig csak annyira van szükség, hogy az esedékes hiszt irohamnál egyszerűen maradjunk a gyerek mellett: se el ne zavarjuk, se ne bombázzuk tisztázó kérdésekkel és megoldási javaslatokkal. Ha a szülők érzelmileg nem zárnak le ilyenkor, miközben megingathatatlanul képviselik korábbi álláspontjukat, a dührohamok segíthetnek a gyereknek megtanulni, hogy lelkének legsötétebb démonaival sincs magára hagyva. A legtöbb család vagy behódol a hisztinek, vagy ellenkezőleg, jottányit sem hajlandó engedni eredeti álláspontjából, nehogy a gyerek úgy érezze, jutalmat kap azért, ami a családtagok szemében egyértelműen negatív viselkedés. Paradox módon azonban nemcsak az első, de a második módszer is ahhoz vezet, hogy a gyerek még gyakrabban fog hisztizni, nem pedig felhagy vele."
"A játékos nevelés szellemében a fegyelmezés is lehetőséget jelent arra, hogy javítsuk a kapcsolatunkat, ne pedig falat emeljünk kettőnk közé. Ennek az a feltétele, hogy úgy gondoljunk a dologra, hogy ne künk van egy problémánk, ne pedig úgy, hogy a gyerek nem megfelelően viselkedik. Ha a fegyelmezést úgy tálaljuk a gyereknek, mint közös problémát, amire közösen kell megoldást találnunk, sokkal jobban fognak menni a dolgok. Kevesebb lesz a hazudozás és a sunnyogás, ha a szülő nem a rendőr vagy a bíró szerepét játssza. Ha mindannyiunk közös problémájáról van szó, az eredmény mindig több és jobb együttműködés. Ezért mondom inkább azt, hogy gyere, üljünk le egy kicsit beszélgetni a kanapén, ahelyett, hogy most felmész a szobádba egy félórára."
"Annak idején nehezemre esett a lányomat lefektetni esténként. Ragaszkodott hozzá, hogy maradjak mellette az ágyban, amíg el nem alszik, ám ha elkezdtem kikászálódni mellőle, rögtön felriadt, és azt akarta, hogy maradjak még. Idegölő helyzet volt. Végül rájöttem, hogy Emma azért n em tudott rendesen ellazulni, mert tisztában volt vele, hogy amint elalszik, kimegyek. Akármilyen sokáig vártam, miután elaludt, ahogy kifelé indultam, mindig felébredt. Áttértünk hát arra, hogy akkor indultam el kifelé, amikor félálomban volt, de megnyugtattam, hogy csak átveszem a pizsamámat, aztán még benézek hozzá. Ha még mindig ébren találom, akkor bebújok mellé, de ha már alszik, akkor csak betakargatom. Ettől kezdve szinte mindig mély álomba merült, mire a küszöbig eljutottam volna kifelé menet. Azokban a ritka esetekben, amikor még ébren találtam, elég volt egy puszit adnom neki, és máris álomba zuhant – megnyugodva, hiszen láthatta, hogy tényleg visszajöttem, ahogy ígértem. Ahelyett, hogy az elválásra és annak megakadályozására kellett volna lélekben készülnie, most már tudta, hogy az következik, hogy visszajövök, így elengedhette magát, és mélyen elalhatott."
"Jeanie nővérem mesélt egy anyukáró l, akinek a kisfia komoly szeparációs szorongással küzd az óvodában. Amikor reggelenként bevitte és eljött, a kisfiú nem csupán pár percig pityergett, hanem az egész délelőttöt végigsírta. Jeanie azt javasolta az anyukának, játsszanak ovisat otthon. Legóból megépítették az óvodát, amiben az anyuka volt az óvó néni és a kisfiú játszotta a gyerekeket. Mindketten nagyon élvezték a játékot, de a kisfiú továbbra is nehezen viselte az óvodai délelőttöket. Az anyuka arra gondolt, egy lépéssel még tovább megy, és eljátszotta, hogy az óvoda előtt megáll egy kisautó, és kitesznek belőle egy legóemberkét, aki kétségbeesetten sír: 'Mama, ne menj el!' A játékbeli anyuka ezután megölelgeti a játékbeli kisfiút. Alig néhányszor játszották el ezt az új változatot, a kisfiú viselkedése teljesen megváltozott – immár sírás nélkül, szívesen maradt ott reggel az óvodában. Mi történt? Ő maga elkerülte a játékban a számára fájdalmas érzéseket, de az anyuka tudta, milyen motívumot érdemes bevinnie, és így már erős érzelmi töltése lett a legózásnak. Az anyuka kettős jelenléte, az óvó néni és a játékbeli anyuka szerepében, megnyugtató volt, és a kisfiú magával tudta vinni ezt az érzelmi muníciót a valódi óvodai helyzetbe, amit játékos formában már elpróbáltak otthon."
"Egyes szülők tiltják az erőszakos játékokat, mert attól félnek, ezek érzéketlenné teszik gyerekeiket az igazi erőszakkal szemben. Ám van, ami csak szimbolikus agresszióval jár: az akcióhős-figurák, játékpisztolyok, képzelt fegyverek világa. Ennél a típusú játéknál a tiltás hatástalan. Szin te mindig célszerűbb, ha a felnőtt beszáll a játékba, és szereplőként elkezdi más irányba vinni azt, mint ha kerekperec megtiltja. Ha a gyerekek arra vágynak, hogy ilyesmit játsszanak, az annyit jelent, hogy ezek az agresszív késztetések és pusztításra fókuszáló forgatókönyvek már ott vannak a fejükben. Azzal pedig nem lehet őket eltávolítani ettől, ha egyszerűen megtiltjuk, hogy ilyesmit játsszanak. A gyermekpszichológusok véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy segít-e egy dühös gyereknek, ha párnákat püfölhet, fatörzseket, köveket csépelhet. Vannak, akik szerint ez az agresszió kiélésének egészséges módja, míg mások szerint csak felerősíti az agressziót és erőszakra nevel. Szerintem pedig ez attól függ, hogy kíséri-e az adott viselkedést meleg emberi kapcsolat."
"Ha a gyerekek érzéseiből és igényeiből indulunk ki, a fegyelemmel kapcsolatos megközelítésmódunk teljesen megváltozik. Képzeljük el, hogy gyerekünk viselkedése egy kódolt üzenet. (Ami azt illeti, valóban az.) Ahhoz, hogy az üzenetet megfejtsük, próbáljuk lefordítani egy olyan mondattá, amely az 'Arra van szükségem, hogy…', vagy 'Úgy érzem, hogy…' szavakkal kezdődik. Próbáljuk kiegészíteni a mondatot, aztán pedig az ilyen módon megfogalmazott igényre reagáljunk, ne pedig a viselkedésre. Lehet, hogy a fordításunk nem minden esetben lesz pontos vagy helytálló, de mindig érdemes megpróbálni a minket zavaró viselkedés mögött megbújó szükségleteket és érzéseket azonosítani."
"Ha egy gyerek legapróbb szeszélyét is kiszolgáljuk, az egyáltalán nem azonos jogos igényeinek kielégítésével. Egy kisbabát nem lehet azzal elkényeztetni, hogy enni adunk neki, amikor éhes. Egy nagyobb gyereket nem lehet azzal elkényeztetni, hogy szeretjük, odafigyelünk rá, megvigasztaljuk. Másrészről viszont, ha csak azért teljesítjük egy kérését, mert fél ünk, hogy milyen érzelmi reakciót ad, ha megtagadjuk tőle, vagy azért, mert valami miatt bűntudatunk van, akkor igenis a túlzott engedékenység útjára léptünk. Az igazi elkényeztetés azt jelenti, hogy jobb belátásunk ellenére adunk valamit a gyereknek. Talán nem vagyunk képesek elviselni, hogy akár a legcsekélyebb szomorúságot, haragot vagy frusztrációt is megtapasztalja vagy kimutassa – vagy simán nincs kedvünk hallgatni a nyavalygását. Bármelyik esetről legyen is szó, ilyenkor nem adunk valamit a gyereknek, hanem a derekunkat adjuk be – vagyis behódolunk."
Részlet a Játékos nevelés című könyvből.
Szállítási költség csak 890 Ft.
Megrendelem a Játékos nevelés című könyvet
11-kor feküdt ágyba, és reggel 5-re húzta fel az órát - írja a Daily Mail. 
