2016.máj.27.
Írta: netbutik Szólj hozzá!

Éreztetek már olyat, hogy....

"Éreztetek már olyat, hogy rövid időn belül sok rossz élmény ér, és átlendültök egy ponton? Olyat, hogy az első fájdalmas tapasztalat nagyon fáj, aztán a második még nehezebb, de a harmadiknál, negyediknél már azt érzed, hogy ezt is elbírod? Valamiféle olyan ez, amikor elfogadod, hogy most ezt kell megélned, hogy ebben az érzelmi állapotban is van valami, ami rólad szól, és a hasznodra válik. Ahogyan mi magunk sem vagyunk mindig pozitívak, úgy a környezetünk sem az. Amikor megbarátkozol ezzel, önmagadhoz is közelebb kerülsz..."

dr Almási Kitti

dr Almási Kitti könyvei az alábbi képre kattintva megvásárolható:

Ma még a tiéd

anya_csecsemo_1.jpg

Ma még teljesen a tiéd,
Szeme éhesen kéri meséd.
Ma még, ha fél hozzád fut,
Két karod néki védelmet nyújt.

Ma még esténkét betakargatod,
Őt, ki néked éjjeled, nappalod.
Ékes, szép szavakkal dicséred,
Öleddel oltalmazod, s félted.

Ma még le tudod törölni könnyét,
Megsokszorozhatod örömét.
Vágyik jóindulatodra, lényedre,
Két kezedre, hogy felnevelje.

Hatalmad ma még korlátlan fölötte,
Nem nézi szavad, mi lapul mögötte.
Szeme kérdőn tereád figyel,
Apró dalokkal néked énekel.

De talán holnap, mire felébred,
Üres fecsegéssé válik beszéded.
Társakat, pajtásokat másutt keres,
De ma még, ma még a gyermeked.

Legyen rá időd, vele nevetni,
Lépj vele az úton, a dolgod vezetni,
Mert a gyermekévek fecskeszárnyak,
Suhanva lobbannak a nyárnak.

Mire felkapod fejed kirepülnek,
Észre sem veszed, s már felnőnek.
Ma még egészen, teljesen tiéd,
Öleld át, ringasd gyermek- szívét.

(Kerner Mariann; 2013.04.21.

Az élmény a modern ember új drogja - interjú Almási Kittivel

Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt, majd 2003-ban Ph.D. fokozatot szerzett. 2004-ben tette le klinikusi szakvizsgáját. 2000 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (Lipótmező) dolgozott, a III.-as Pszichiátriai Ambulancián, az intézet bezárása óta magánpraxist folytat. - See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf

1998-ban végzett az ELTE pszichológia szakán. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt, majd 2003-ban Ph.D. fokozatot szerzett. 2004-ben tette le klinikusi szakvizsgáját. 2000 óta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (Lipótmező) dolgozott, a III.-as Pszichiátriai Ambulancián, az intézet bezárása óta magánpraxist folytat.

Forrás: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/

dr Almási Kitti könyvét az alábbi képre kattintva megnézheted. Érdekes olvasmány és nagyon hasznos, mivel útmutató egy tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb élet felé - BÁTRAN ÉLNI

Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”. - See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf
Az élmények minden pillanatban való keresése komoly függőséghez vezethet. A pszichológust arról is kérdeztük, hogyan alakul ki a függőség ördögi köre, s hogy a modern ember miért fél egyedül maradni „önmagával”.

A Media Hungary konferencia május 11-12-én számos aspektusban járta körül az élmény mint szükséglet jelenségét. Almási Kitti pszichológus a függőségről tartott előadást, majd adott interjút a digitalhungary.hu-nak.

- Előadásában főleg az élményfüggőségről beszélt. Hogyan alakul ki ez az állapot, mi a mechanizmusa s mi táplálja ezt a fajta addikciót?
- Sok más függőséghez hasonlóan egyfajta hiányérzet megfogalmazódása indítja el a folyamatot, amire az egyén nem találja a megoldást. Rengeteg olyan pótcselekvésünk, álmegoldásunk van a különböző helyzetekre, amelyek ugyan ideig-óráig betömik az ilyen fajta „lyukakat”, de amikor elfogynak a lehetőségek, mardosó hiányérzet alakul ki. A tényleges tehetetlenség pontján kínálkoznak olyan alkalmak, amelyek sodrásuknál fogva elterelik az ember figyelmét a belső, lelki hiányokról. Ők pedig hálásak ezért. Ez a folyamat később már éppen úgy épül fel, mint minden függőség: a kívülről bevitt inger egy olyan létszükségletté válik, aminek hiánya rossz lelkiállapotot idéz elő.

- Hihetetlen mennyiségű inger éri az embert, így gyakorlatilag folyamatosan fenn lehet tartatni ezt az állapotot. Az élményhajhászás így válik egyfajta örvénnyé?
- Ez így van. Emiatt sok minden leszűrhető abból is, hogy valaki mennyi időt tölt azzal, hogy e külső ingereket megszerezze. Nem véletlen: ha valaki elég gazdag belülről, akkor csak limitált időszakban keresi a külső élményeket, mert belül is eléggé sok minden van ahhoz, hogy erre ne szoruljon rá. Minél inkább „üres” valaki, annál több időt tölt el a hiánypótlással, az internetre, a közösségi médiára fókuszálva. A másokkal történt események és élmények terítik be a szürke hétköznapokat.

- Arról is beszélt, hogy a modern ember fél egyedül maradni, fél a csendtől. Ez azért lehet így, mert ekkor rákényszerülhet arra is, hogy önmagával beszélgessen, s esetleg nem tetszik neki, amit ott talál?

- Ennek az egyik aspektusa az, hogy az ember mit talál magában és azzal kapcsolatban mi fogalmazódik meg benne. S itt jön a nagy félelem: mi van, ha semmit sem lel és azt nem tudja betölteni? Ekkor válik az egyedüllét kínzó magánnyá. Persze nem azt állítom, hogy ha vannak egyedül töltött percek az életünkben, akkor mindennek vége. Inkább érdemes arra használni e lehetségeket, hogy megéljünk sok olyan pillanatot, amire a hétköznapi rohanásban nincs lehetőség. Teljesen mindegy, hogy ötletekről, gondolatokról vagy valamilyen tevékenységről van szó, az a lényeges kérdés, hogy a belső teret be tudjuk-e tölteni. Az a legnagyobb félelem ekkor, hogy az ember rájön önmaga unalmasságára, egyfajta ürességére. Az már egy másik szint, amikor jön a felismerés: végig kell gondolni és ki kell mondani dolgokat s azokból valamilyen következtetést levonni. Ez azonban már komoly erőfeszítéseket igényel.

- Tehát arról van szó, hogy az önmagunkkal való szembenézés és önismeret komoly belső munkát kíván. Ehhez szükségesek az alapok is, hogy meglegyen a képesség a helyzetfelismerésre? Ha ez nem alakul ki a család vagy a szocializáció mentén, akkor az egyén mit tud kezdeni ezzel a helyzettel? Hol vannak a fogódzói, amivel az anómiás állapotból ki tudja magát emelni?
- Az önismeret fogalma manapság meglehetősen folyékony fogalom. Ebből fakadóan az emberek szeretik pótcselekvésekkel kitölteni az idejüket. Nagyon kevesen hozzák azt a családból, hogy igazán és jól kifejezzék az érzelmeiket, azokat jól megfogalmazzák, egyáltalán képesek legyek egy jót beszélgetni egymással. Sajnos nagyon ritkán hallok erről, a legtöbb ember nem ezt hozza magával, pedig a vágy ott van mindenkiben. Ez egyébként egy lassan, de fokozatosan felépíthető folyamat. A kérdés az, hogy hány réteget és milyen mélységben képes magából előhozni és bemutatni valaki másnak. Egy önismereti csoport keretein belül az egyén elindulhat azon az úton, ami mentén befogadóvá válik annak feldolgozására, hogy ő milyen reakciókat vált ki másokból, nekik milyen gondolataik vannak vele kapcsolatban. Amikor a mindennapi életét éli valaki a külvilágban, akkor e tényezőket legtöbbször elsöpri az útból, mert fél attól, hogy bántják. De ha létezik bizalmi személy – családtag, rokon, vagy egy barát – akkor el lehet indulni ebbe az irányba. S ez valóban egy olyan folyamat, ahol minden percben történik valami izgalmas önmagunkkal és másokkal kapcsolatban is. Ezen élmények hosszú távú és intenzív megélése adja az alapokat.

- Az nagyon izgalmas kérdés, hogy az ember mennyit mer megmutatni magából. Ha megnézzük például közösségi oldalakat, hihetetlen emberi minőségekkel találkozhatunk, s most főleg a negatívumokra gondolok. Elképesztő mélységű és intenzitású harag látszik, miközben a való életben jó néhányan öt percet sem képesek egymással beszélgetni egymásról, magukról, félnek, bezárkóznak. Honnan fakad a széttartás e két folyamat között?

- Ez egy nagyon ismerős szituáció. A csoportjaimban szoktuk „játszani” azt, hogy megnézzük, ki hogyan fejez ki akár egy kritikát, akár egy pozitív, intim dolgot. Amikor arról van szó, hogy valakinek fel kell állnia és a másik szemébe mondania a gondolatait, akkor legtöbbször leblokkolnak. S hogy miből fakad mindez? Abból, hogy ebben a helyzetben már azzal is foglalkoznia kell az emberek, hogy a másik fél milyen testbeszéddel, milyen reakcióval válaszol. Ez a helyzet már nem csak egy egyszemélyes történet: elindul egy komplex folyamat és ettől már nem tudja függetleníteni magát. Tarthat attól, hogy a kritika támadást, míg egy emberi közeledés elutasítást hoz magával. Ellenben ha valaki csak leírja – mondjuk egy közösségi oldalon – a véleményét, a gondolatait, akkor nem szembesül a teljes reakcióval, az érkező válaszokba pedig a „túlélés” érdekében sok mindent beleképzelhet. Tehát az intimitás ebből a szempontból egy sokkal veszélyesebb tényező.

- A posztmodern ember – bizonyos szempontból – elveszíti az intimitását vagy az intimitásra való képességét?
- Inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre jobban félnek. Ennek egyik oka az is, hogy egyre több negatív terhet raknak egymás vállára. Nagyon sokan túl sokat dolgoznak, elveszítik a saját életüket. A saját életük ürességét például a közösségi oldalakon élik meg. Minden ott leírt betű vagy fotó egyfajta kolonc és konc, ami lehet támadni vagy éppen dicsérni is. Ahogy említettem, az emberek nem magukra, hanem egymásra fókuszálnak. Jellemző a saját frusztráció kivetítése másokra. Ez gyakori: magukról nem mondanak semmit, de másokat keményen kritizálnak. Emiatt válik veszélyessé az intimitás, és ezért húzódnak sokan vissza a kis üregükbe. Ők pedig onnan kritizálnak, mert önmagunk megmutatása egy iszonyú erővel kell, hogy párosuljon a túlélés érdekében. Tehát nem arról van szó, hogy a modern ember képtelen az intimitásra, hanem azért szokik le róla, hogy meg tudja védeni önmagát.

- E viselkedés milyen társadalmat vetít előre? Bezárkózó, folyamatosan egymással harcoló egyének közössége jöhet létre?
- Sok más oka is van ennek, de tulajdonképpen valóban ebbe az irányba haladunk, az atomizálódás már a családok, a baráti társaságok, a rokoni kapcsolatok és az egyre masszívabbá váló szinglirétegben is megmutatkozik. De ez az atomizálódás már a szülő-gyerek kapcsolatban is megfigyelhető. Ritkán maradnak meg tartósan az egységek és az emberek ilyen szoros viszonyrendszerben is tudnak egymás ellen, a saját érdekük mentén gondolkodni. Nem örülni egymás sikereinek, éppen ellenkezőleg: azokkal szemben a saját kudarcukat élik meg erősebben.

- Ez a fajta erős egoizmus hozott, szocializációs folyamat eredménye, vagy a pillanat szüleménye?
- Azt gondolom, hogy leginkább a sok családódás áll a háttérben. Korábban olyan világban éltünk, amikor tudtuk: a családunk ott van mögöttünk. Manapság sok olyan tényező dolgozik, ami miatt nem érezzük, hogy van egy biztonságos bázisunk. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy megdőlt a házasság intézménye is, már nem képes szilárd hátteret biztosítani. Míg egy bizonyos időszakig nem kellett azzal számolni, hogy bárkit bármikor kirúghatnak, ma már senki sem tudja megmondani biztosan, hogyan is kell dolgoznia annak érdekében, hogy ne váljon munkanélkülivé. Manapság minden labilis: a középkorú emberek elhelyezkedése bizonytalan, az újak fúrják a munkahelyen. Amikor egy ember körül ennyi minden bizonytalan és változó, akkor válik szorongóvá, gyanakvóvá és ezt próbálja meg csökkenteni azzal, hogy csak magára fókuszálva nem bízik meg másokban.

- Akkor ezek a soktényezős folyamatok vezetnek a kiégéshez.
- Az ember egy ideig lelkes, megvan benne a kíváncsiság, az odaadás és a motiváció, ám telítődik, amikor túl sok inger és élmény éri. Kimerül az emocionális és empátiás kapacitása; elveszíti az érdeklődését, s már nem tud a külvilág felé fordulni érdeklődő, nyitott attitűddel. Ekkor zárul be a kör.

Almási Kitti

- See more at: http://www.digitalhungary.hu/interjuk/Az-elmeny-a-modern-ember-uj-drogja-interju-Almasi-Kittivel/2889/#sthash.oB0uqhmQ.dpuf

Bélügyek - A belek csodálatos világa és a jó emésztés

Bookline januári  listájában ez a 15-ik legolvasottabb könyv most Magyarországon!

"A szív és az agy nagy tiszteletnek örvendenek. A szív létfontosságúnak számít, mert ő pumpálja a vért a testben, az agyat azért csodálják, mert minden másodpercben bámulatos gondolatmeneteket talál ki. Mindeközben a bél legfeljebb a vécéig jut el, gondolják a legtöbben. Máskülönben csak hanyagul teng-leng a hasunkban, olykor-olykor pukizik egyet. Különleges adottságokat senki sem tételez fel róla.
Mondhatni, kissé lebecsüljük őt - pedig valójában nem pusztán lebecsülésről van szó, egyenesen szégyenkezünk a beleink miatt. Gázos belek!
Könyvem ezen a hozzáálláson szeretne egy kicsit változtatni. Mert a bél igenis menő!"


Giulia Enders (1990) német orvostanhallgató jelenleg a doktorátusához szükséges kutatásokat végzi a frankfurti Mikrobiológiai Intézetben. A Wilhelm-und-Else-Heraeus-Stiftung kétszeres ösztöndíjasa. Darm mit Charme (Bájos beleink) című előadásával - melynek videoklipje a YouTube egyik slágere - 2012-ben első díjat nyert az ifjú kutatók bemutatkozásának teret adó freiburgi Science Slamen. Ebből született Bélügyek című könyve.
Könyvét nővére, Jill Enders szellemes rajzai illusztrálják.


Miért pont a belek?

A bélrendszer közel 8 méter hosszával a legnagyobb szervünk, mégis kínos beszélnünk róla. Kakilás, hányás, hasmenés... pfuj, gusztustalan! Pedig ha meggondoljuk, hogy immunrendszerünk 80 %-ban a beleink állapotától függ, akkor ez nem kis dolog. Egyre nyilvánvalóbb - tudományos adatok igazolják -, hogy a túlsúly, a depresszió, a különféle allergiák és számos komoly betegség mind-mind összefüggenek beleink állapotával. Ha tehát egészségesek akarunk maradni, törődnünk kell az emésztésünkkel. Giulia Enders fiatal német kutatóorvos könnyed hangvételű könyvében közérthetően és szellemesen kalauzol el a belek világába. Számos praktikus tanáccsal is szolgál, hogy a sokak életét megkeserítő kisebb-nagyobb emésztési gondoknak végre búcsút lehessen inteni.


"Ez a kislányos külsejű, csinos diáklány nem csupán tabukat dönt, de az emberi test csodáiról is mesél." (Frankfurter Allgemeine Zeitung)


"Enders bebizonyítja, hogy a tudomány is lehet szórakoztató. Könyve lebilincselő olvasmány." (Fit For Run)

A könyv megvásárolható az alábbi képre kattintva (akár ingyenes kiszállítással):

5 lelki tényező, ami akadályozza, hogy új kapcsolatot kezdjünk – Almási Kitti előadása nyomán

Fotó: Barti Benjámin, Pszinapszis

A párkapcsolat vége nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban feldolgoztuk a volt kapcsolatunkban felmerülő sérelmeket, problémákat, és testileg-lelkileg készen állunk valami újra. Érdemes számot vetni a múlt történéseivel, tisztázni azt, hogy mi jelentett számunkra nehézséget a kapcsolat fenntartásában, mi esett rosszul, mi működött jól és min tudnánk változtatni ahhoz, hogy megteremthessük egy kiegyensúlyozott, minden téren jól működő kapcsolat lehetőségét. Almási Kitti, klinikai szakpszichológus Pszinapszison tartott előadása nyomán öt pontban gyűjtöttük össze, mit érdemes átgondolni az újrakezdéssel kapcsolatban. 

  1. A lecserélhetőség érzése miatti frusztráció

A szülők-gyermek kapcsolat szolgáltatja azt a mintát, amit később a párkapcsolatokban is keresünk. Az alapélmény tehát az, hogy a kapcsolat örökre szól, hiszen bármi történjék is, a családunk hozzánk tartozik.

A párkapcsolatban is a szülő-gyerek kapcsolaton alapuló „örökkön-örökké” vágya jelenik meg: a másik számára én legyek a legfontosabb a világon és ez hosszú távon maradjon így. Azonban a párkapcsolat során kénytelenek vagyunk szembenézni a lecserélhetőség élményével. Mivel egy párkapcsolat nem garantálja azt a fajta stabilitást, amit a szülő-gyermek kötelék nyújt, előfordul, hogy csalódunk.

Az első párkapcsolati tapasztalatok pedig meghatározóak, hiszen ha valaki rossz élményekkel indul ezen az úton, úgy a további kapcsolatokba vetett hite is meginoghat, és erősödik a lecserélhetőség érzéséből fakadó frusztráció.

(A mesék gyógyító ereje a párkapcsolati nehézségek kezelésében is sokat segíthet, erről szóló cikkünket itt olvashatod)

  1. Az elismerés utáni vágy

Gyakran előfordul, hogy már rég véget ért a kapcsolat, de még mindig volt párunknak akarunk megfelelni. De meddig is kell neki bizonyítani? Kell-e egyáltalán bizonyítani? És kinek is akarunk valójában megfelelni? Miért nem tudunk továbblépni?

Ennek a bizonyítási vágynak a gyökere legtöbbször a gyermekkorban keresendő, ugyanis sokan nem kapták meg azt a fajta elismerést, szeretetet és megbecsülést, amire gyermekként vágytak. Ilyenkor megjelenhet egy állandó és rejtett teljesítménykényszer, valamint a „soha a nem leszek elég” érzése.

Ez a kielégítetlen és gyakran a kapcsolati helyzetben nem adekvát érzés áthelyeződhet a volt, az aktuális, vagy éppen a potenciális partnerre. Az elismerés utáni vágy és az ebből fakadó teljesítménykényszer nem a másiknak, hanem a szülőnek, sőt – ha mélyebbre ásunk, rádöbbenhetünk, hogy – önmagunknak szól.

(Mi történik, ha egy kapcsolat nyomás alá kerül? Mi az a párkapcsolati stressz, és mit lehet vele kezdeni? Ebből a cikkünkből kiderül!)

  1. Az egyedülléttől való félelem

Gyakran előfordul, hogy egy teljesen kiüresedett kapcsolatból – ami már nem adja azt az élményt és érzést, ami egy kiegyensúlyozott párkapcsolat sajátja – nehezen tudunk kilépni, vagy éppen nem akarjuk, hogy a másik elmenjen. Ennek gyökere az egyedülléttől való félelemben keresendő: inkább az ismert rossz, mint az ismeretlen egyedüllét és az ettől való szorongás. Legszembetűnőbben talán a se veled, se nélküled kapcsolatokban jelenik meg ez a működésmód. Mindkét félnek rossz, de inkább bántom a másikat, vagy hagyom, hogy bántsanak, mert ha ez sem marad, akkor teljesen elveszettnek és magányosnak érzem magam.

  1. Csomagok, amelyeket nem tudunk lerakni

Egy párkapcsolatban nem indulunk tiszta lappal, hiszen már a korai szülő-gyerek kapcsolatban, illetve a későbbi barátságok, szerelmek során átélt élményeinket és sérüléseinket is magunkkal hordozzuk. Korábbi tapasztalatainkkal felvértezve van olyan akadály, amit könnyebben veszünk, azonban vannak olyan elakadások, amiket nem tudunk olyan egyszerűen lerakni és folyamatosan újrajátsszuk azokat – többek között – a párkapcsolatainkban. Egy-egy kapcsolatokon átívelő, állandóan visszatérő probléma tehát mélyebb gyökerű lehet, amivel érdemes foglalkozni és ezáltal is növelni önismeretünket, hogy jobban megérthessük, hogyan is működünk a kapcsolatban.

(Vannak kérdések, amelyeket fontos még az eljegyzés előtt tisztázni. Ezeket a kérdéseket ebben a cikkben gyűjtöttük össze.)

  1. „Nem adok bele mindent, mert elhagyhatnak”

Sokan kezdenek egy párkapcsolatot óvatoskodva, a „nem adok bele mindent” hozzáállással, így védve önmagukat a sérülésektől. Hiszen ez a fajta menekülőút – ha nem működik, legfeljebb elválunk viszonyulás – a biztonságérzet illúzióját nyújtja. Azonban a fent leírt viselkedésmód a kapcsolat felbomlásának veszélyével fenyeget, egy ördögi kört indítva el: azért nem adok bele mindent, mert elhagyhatnak, és azért hagynak el, mert nem adtam bele mindent.

 Ki felelős az én rossz érzéseimért?

Saját belső feszültségeink miatt gyakran párunkat hibáztatjuk, esetleg úgy érezzük, miatta nem tudunk kiteljesedni, nem adja meg, amire vágyunk és ő az oka annak, hogy nem tudunk olyanok lenni, amilyenek lenni szeretnék.

Azonban mielőtt a kapcsolatból való kilépés mellett döntenénk, érdemes felmérni, hogy mit is nyújt a kapcsolat, és mit hiányolok belőle. Ugyanis amit a másiktól kapok, gyakran sokkal több és jobb, mint amit más nyújtani tudna, illetve később ráébredhetünk, hogy amit hiánynak éreztünk, az valójában apróság volt a partnerünk hiányához képest

– figyelmeztetett előadásában Almási Kitti, klinikai szakpszichológus.

Fontos tudatosítani, hogy a partner által, vagy éppen őt hibáztatva nem lehet megúszni azt a munkát, amit magunkkal kell lejátszani, így érdemes minél előbb belevágni és megismerni önmagunkat.

Fotó forrás: itt

Forrás: http://pszichoforyou.hu/parkapcsolati-tenyezok/

Almási Kitti, Bátran élni című könyve megvásárolható az alábbi képre kattintva (akár ingyenes kiszállítással):

Szeretnél változtatni az életeden? Ha igen akkor ez neked szó!

Különlegesen hasznos és értékes kiadványt ajánlunk a figyelmedbe. Az elmúlt években világszerte, így hazánkban is egyre nagyobb érdeklődés és népszerűség övezi az úgynevezett mindfulnesst, azaz a tudatos jelenlétet. Nálunk is megjelent már a témáról egy nagyon jó könyv, Dr. Szondy Mátétól, Megélni a pillanatot címmel.



Ezúttal egy komplett oktató programot kínálunk azok számára, akik szeretnék a gyakorlatban is elsajátítani az éber tudatosság művészetét. A nyolchetes program lépésről lépésre vezet végig a folyamaton - jól átgondolt felépítésének és a letölthető hanganyagoknak köszönhetően oktató nélkül, teljesen önállóan is könnyen boldogulhatunk.



A kötet az Oxford Mindfulness Center hivatalos kiadványa, világszerte ezt használják a képző csoportokban is - a legjobb és leghitelesebb forrás azok számára, akik szeretnének megismerkedni a módszerrel. Előszavát a világhírű Jon Kabat-Zinn írta, magyar szakmai lektora pedig Dr. Szondy Máté volt.

Aki megvásárolja a könyvet és következetesen végigcsinálja a nyolchetes kurzust, garantáltan élete egyik leggyümölcsözőbb befektetése mellett dönt - jelentősen jobb életminőséget, egészségi állapotot és emberi kapcsolatokat nyerhet általa. Szívből ajánljuk!


Megrendelem a könyvet 3190 forintért

Tudatos jelenlét a gyakorlatban

Az MBCT-programot eredetileg a visszatérő depresszió kezelésére dolgozták ki a szakemberek (a tudományos bizonyítékok szerint éppolyan hatásos, mint az antidepresszánsok szedése!), de a kutatásokból kiderült, hogy más érzelmi problémák oldására is kiváló: csökkenti a szorongást, javítja a hangulatot, fokozza az aktivitást és a vitalitást. A gyakorlás már nyolc hét alatt képes megváltoztatni agyunk működését és szerkezetét - pozitív irányú biológiai változásokat indít el, gyógyszeres kezelés nélkül.

 

E kötet az Oxfordi Mindfulness Központ által kidolgozott hivatalos MBCT-munkafüzet magyar kiadása - a leghitelesebb forrás azok számára, akik szeretnék megismerni ezt a módszert. A kiadványt nemcsak azoknak ajánljuk, akik visszatérő depresszióval küzdenek (de nekik feltétlenül!), hanem azoknak is, akik szeretnének kevesebbet rágódni a múlton és szorongani a jövőn, helyette pedig aktívabb, élményekben gazdagabb, kielégítőbb életet élni.

A nyolchetes tréning segít elsajátítani mindazokat az ismereteket és készségeket, amelyek lehetővé teszik, hogy kiszabadítsuk magunkat fájdalmas érzéseink hálójából, és radikális javulást idézzünk elő életminőségünkben. Megtanít minket elgyönyörködni a világ apró szépségeiben, valamint bölcsen és elfogadó módon fordulni az emberek és események felé.

Az ilyen változások ritkán történnek meg pusztán attól, hogy olvasunk ezekről - arra van szükség, hogy cselekvő módon elköteleződjünk mellettük. E kötet ezért úgy működik, mint egy útikönyv, amely napról napra végigkalauzol bennünket a folyamaton. Használhatjuk önállóan, vagy barátokkal közösen, egy tréner által tartott tanfolyam keretében, és egyéni terápiában is. Bármelyik esetről legyen is szó, utunk minden egyes állomásához részletes leírást nyújt, és naponta találunk segítséget a könyvet kiegészítő, letölthető hanganyagokban is.

Ha elköteleződtünk amellett, hogy követjük a felkínált utat, nyugodtan hátradőlhetünk, mert csak az aznapi feladatra kell koncentrálnunk, miközben felfedezzük elménk és testünk addig ismeretlen működését.

A pillanatról pillanatra végbemenő szemléletváltás a lényeg. Ez adhatja vissza életünket a maga teljességében és szépségében. Ha híven követjük az utat, amelyen ez a könyv végigvezet minket, rendkívül hatásosnak bizonyul majd a kurzus. Jó kezekben vagyunk - többek között és nem utolsósorban a saját kezünkben.
Megrendelem a könyvet 3190 forintért


OLVASS BELE A KÖNYVBE!

"A kötet leghasznosabb elemei közé tartoznak a szövegbuborékok, melyek fölteszik azokat a kérdéseket, amik bennünk is felmerülhetnek, és válaszokat is adnak rájuk. Ezek a válaszok segítenek, hogy új, együtt érzőbb, felszabadultabb módon szemléljük a világot magunk körül. A buborékokban láthatjuk elképzelt csoporttársaink kérdéseit és megjegyzéseit is, akik a mieinkhez hasonló élményekről adnak számot, és itt kaptak helyet az elképzelt oktató megnyugtató és világos válaszai mindazokra a kételyekre, amelyek a napi gyakorlással kapcsolatban felmerülnek - amikor elbizonytalanodunk, hogy vajon "jól" csináljuk-e, vajon érvényes-e mindaz, amit átélünk. Ez a figyelmes és megnyugtató hang mindvégig visszaigazolja, hogy amit az olvasó átél, az igenis érvényes, éppen mert átéli és tudatosítja."

"Amikor elménk cselekvő üzemmódban van, mintha robotpilóta irányítaná működésünket: a járás, az evés, az ivás, az autóvezetés, de még a beszéd is alacsony tudatosság mellett történik. Amikor nem egyezik egymással az, ahol vagyunk és ahol lenni szeretnénk, automatikusan ez az üzemmód kapcsol be. A cselekvő üzemmód folyamatos mentális időutazás. Előreugrunk a jövőbe, hogy elgondoljuk, miként alakuljanak a dolgok, majd vissza a múltba, a hasonló helyzetekhez, hátha azok útmutatást nyújtanak. Eközben úgy érezzük, mintha valóban ott lennénk az adott múltbeli vagy jövőbeli pillanatban. Ez azonban elvág minket a jelen pillanat megélésének lehetőségétől. A múltidézés könnyen rágódásba csaphat át, amikor újra átéljük a korábbi veszteségeket és kudarcokat. A jövő pedig mindig bizonytalan, így rágondolni aggodalommal, szorongással, félelemmel jár. A létezés üzemmódban ezzel szemben közvetlen kapcsolatot teremtünk az élettel - magunk döntjük el, mit teszünk, nem pedig jól bevált rutinokat működtetünk. Úgy tekintünk mindenre, mintha először látnánk, újra birtokba vesszük a jelen pillanatot, és tudatosan viszonyulunk életünkhöz. Friss szemmel észleljük a világot körülöttünk, mintha újra elkezdenénk élni, mintha álomból ébrednénk. Az elme teljes egészében az itt-és-mostban van, és elfogadja mindazt, amit a jelen pillanat kínál. Persze lehetnek gondolataink a múltról és a jövőről, de ezeket jelenbeli élményeink részeként éljük meg, és nem engedjük, hogy magukba szippantsanak."

"Ugyanaz a helyzet merőben különböző értelmezéseket hívhat elő - márpedig azt, hogy milyen érzéseket kelt bennünk az adott esemény, ez az értelmezés határozza meg. Ha azt gondoljuk például, hogy valaki azért nem vesz észre minket, mert haragszik ránk, bűntudatunk támad. Ha ugyanezt agressziónak tekintjük a részéről, dühösek leszünk rá. Ha attól tartunk, őt bántja valami, aggódni kezdünk érte, és így tovább. Saját értelmezésünknek azonban gyakran nem is vagyunk tudatában. Gondolataink ugyanis nem a valóság hű leképezései - vagyis nem mindig helytállóak. Gyakran nincs reális megfelelés aközött, ahogy a dolgok vannak, és amit mi gondolunk róluk, mert hangulatunk erősen befolyásolja, hogyan látunk. Depressziós hangulatban például hajlamosak vagyunk mindent negatív színben látni, és ugyanez a helyzet akkor is, ha szorongunk, feszültek vagyunk. Elménk azokra a dolgokra fókuszál, amelyek el tudnak romlani, nyomasztóak, vagy valamilyen bajjal fenyegetnek. Ettől persze még feszültebbek és szorongóbbak leszünk. Ez az ördögi kör, amelyben a gondolataink és érzéseink kölcsönösen erősítik egymást, a depresszió és a szorongás fogságába zár minket. Ha azonban váltani tudunk agyunk működési módjai között, képesek leszünk kilépni ebből a körből, és másképpen reagálni, mint ahogyan automatikusan tennénk. Ehhez észre kell vennünk, amikor gondolataink kezdenek elnyelni minket, és átlépni testi érzeteink tudatos, közvetlen észlelésébe. Ezen a héten ezt fogjuk gyakorolni."

"Evolúciónk során a veszélyes jelenségekkel a külvilágban találkoztunk - például a kardfogú tigrissel, az ellenséges törzzsel, az erdőtűzzel -, és létérdekünk volt, hogy ezeket elkerüljük. A probléma akkor merül fel, ha a kellemetlen vagy nehéz dolgok belülről jönnek - amikor az 'ellenségek' saját nyomasztó és fenyegető gondolataink és érzéseink. Senki nem tud ugyanis olyan gyorsan futni, hogy saját maga elől elmeneküljön, és harcolni is hiába akarunk belső élményeink ellen, mivel azok hozzánk tartoznak. Ha puszta akaraterővel próbálunk megszabadulni tőlük, annál erősebben tartják magukat - minél inkább igyekszünk ellökni őket magunktól, annál intenzívebbé válnak. Az elkerülés mindenkinél más és más formát ölthet, de alapvetően az alábbiakból áll: 1.) egyfajta általános 'nemakarás-érzés': nem akarjuk, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy vannak, nem akarjuk átélni, amit éppen átélünk, nem akarunk azok lenni, akik szerintünk vagyunk - így vagy úgy, de nem akarjuk, hogy az legyen, ami van. 2.) Mindehhez társul egy sor jellegzetes testi érzet, általában feszülés, összehúzódás, nyomásérzet. Van, aki a halántékában, a homlokában érez ilyenkor feszültséget, másoknak a válla 'áll be', megint másoknak esetleg a hasa görcsöl, a mellkasa szorít, vagy a keze kezd remegni. Ezek önmagukban is kellemetlen érzések."

Megrendelem a könyvet 3190 forintért


"Az a tény, hogy a legtöbb klinikai depresszióban szenvedő beteg hasonló negatív gondolatokkal küzd, egy nagyon fontos tanulságot rejt: ezek a gondolatok a depresszióból fakadnak. Amikor letörtek vagyunk, színtiszta igazságnak tűnnek, pedig valójában a depresszió tünetei, ahogy a megfázásé a láz. A hangulatunkkal együtt ezért változhat meg drasztikusan az, hogy mennyire érezzük őket igaznak. Mivel e negatív gondolatok nem a valóság pontos leírását adják, hanem csak hangulatunk kivetülései, azzal összhangban jönnek, majd elmúlnak. Ha képesek vagyunk ezeket a negatív gondolatokat és érzéseket azoknak látni, amik - vagyis tüneteknek, nem pedig valódi önmagunknak vagy az 'igazságnak' -, máris nem kell őket annyira magunkra vennünk, ezért kevésbé akarjuk őket elkerülni is."

"Az elfogadás nem azonos a beletörődéssel! A beletörődés azt jelenti, hogy bár belül tiltakozunk az adott tapasztalat ellen, úgy érezzük, hogy semmit sem tehetünk ellene - hát passzívan tudomásul vesszük. Elfogadni valamit ezzel szemben annyit tesz, hogy aktívan, szándékosan megnyitjuk magunkat az élmény számára. Ez tudatos elköteleződést és energiaráfordítást igényel. Magunk döntjük el, hogyan reagálunk, nem pedig áldozatául esünk automatikus reakcióinknak vagy az elkerülésnek. Nem kell szeretnünk a kellemetlen gondolatokat és érzéseket, ahogy egy fogadósnak sem szimpatikus mindenki, aki betér hozzá. De ettől még nem csapja rájuk az ajtót! Mindenkit tisztelettel fogad, szállást ad nekik, amíg maradni akarnak, és elbocsátja őket, amikor már mennének. Fontos megértenünk azt is: a megengedés a saját érzéseinkre vonatkozik, nem pedig mások velünk szemben tanúsított bánásmódjára! A megengedés első lépése, hogy tisztán lássuk, mi is történik. Sokan azért tűrnek el tűrhetetlen dolgokat, mert nem engedik meg maguknak, hogy valóban lássák, mi folyik igazából. Ha elfogadó módon viszonyulunk saját érzéseinkhez, és együttérzéssel öleljük őket magunkhoz, az segíthet abban is, hogy tisztábban lássuk, mit kell tennünk."

"Amikor felidéztem a nehézséget, a testem egy része egészen megfeszült, összerándult. Akkor elkezdtem 'belelélegezni', és hirtelen olyan lett, mint egy nagy, üres tér, amiben szabadon jár a levegő. Olyan volt, mint amikor az ember hazajön a nyaralásból, és kinyitja az összes ablakot meg ajtót, hogy kiszellőztessen. Közben a feszültség még mindig ott volt, de azt gondoltam: 'Még mindig itt vagy, de átfúj rajtad a szél, és minden rendben van.' Valahogy hely lett a számára, és távolabbról tudtam ránézni. A feszültség még mindig ott volt, de sokat enyhült, és mintha szabadon járt volna körülötte a levegő. Eleinte csak ennyi történt. A feszültség kezdetben olyan volt, mint egy szikla, olyan hatalmas, hogy meg se lehetett kerülni, de aztán akkorára zsugorodott, mint egy kavics. Még mindig kőből volt, de kicsi. Nagyszerű élmény volt. Azt hiszem, korábban az egész dolgot megpróbáltam ellökni magamtól, vagy elnyomni magamban, nem hagytam, hogy a felszínre törjön. Nem engedtem, hogy egyszerűen csak legyen, mert féltem, hogy maga alá gyűr. De most rájöttem, hogy meg tudok vele lenni."

"2007-ben súlyos gerincsérülést szenvedtem. Olyan komoly fájdalmaim voltak, hogy egy évre meg kellett szakítanom a tanulmányaimat, és amikor visszamentem az egyetemre, még mindig nagy dózisban kellett fájdalomcsillapítókat szednem. Idén tavasszal beiratkoztam a nyolchetes MBCT kurzusra, és megváltozott az életem. A tréning segített abban, hogy tudatosítsam az egész testemet, és ennek hatására jobban viseltem a fájdalmat. Már nem akartam kizárni a tudatomból, hanem elfogadtam, hogy van, és azóta kevésbé hat a gondolataimra, érzéseimre, tetteimre. A testtartásom is sokat javult. A tanfolyam végére képes voltam letenni a fájdalomcsillapítót, helyette azokat az egyszerű meditációs gyakorlatokat végzem, amelyeket a hétköznapi életben is könnyű alkalmazni."

"Ha kitartóan figyeljük elménk működését, és azt látjuk, hogy mindig ugyanazok a gondolatok bukkannak fel, egy idő után megtapasztalhatjuk, hogy már nem ugrunk a csalira. Ha megnevezzük ismerős gondolati mintáinkat, az segíthet felismerni őket, amikor beindulnak. Hohó, ezt a programot már ismerem. Ez a ‘hogy utálom a főnököt’, vagy a ‘senki nem ismeri el, milyen keményen dolgozom’ program. Ez a felismerés távolságot teremt köztünk és a gondolatok között. Végül olyan tisztán fogjuk látni, mi történik, hogy már nem leszünk kiszolgáltatva a gondolatainknak."

"Depressziós állapotban a motiváció fordítva működik. Amikor nem vagyunk depressziósak, kivárhatjuk, hogy megjöjjön a kedvünk egy adott tevékenységhez, és akkor fogjunk hozzá. Depressziósan el kell kezdenünk csinálni ahhoz, hogy képesek legyünk akarni a folytatást. Vagyis: nem érdemes arra várni, hogy megjöjjön a kedvünk a dologhoz - inkább vágjunk bele, és lássuk, milyen érzés. Amikor nem vagyunk depressziósak, jót tesz a pihenés. Amikor depressziósak vagyunk, a pihenés csak fokozza fáradtságunkat. Vagyis: nem érdemes rögtön abbahagynunk az adott tevékenységet, valahányszor fáradtnak érezzük magunkat. Folytassuk, amit csinálunk, sőt, akár egy kicsit fokozzuk is ilyenkor az erőfeszítést, még ha nincs is kedvünk hozzá."

"Ne feledjük, hogy a testünk mindig kéznél van, mint a tudatossághoz visszavezető út. Ez jelentheti egyszerűen azt is, hogy tudatosítjuk magunkban a testtartásunkat. Ezeket a sorokat feltehetőleg ülve olvassuk. Milyen érzetek vannak a testünkben ebben a pillanatban? Amikor az olvasás végeztével felállunk, érezzük az állással, a járással, az esti lefekvéssel járó érzeteket, legyünk benne a testünkben, ahogy mozdulunk, ahogy valamiért nyúlunk, ahogy megfordulunk. Ez ennyire egyszerű. Csak türelmesen érezzük meg azt, ami van - márpedig a testünk mindig jelen van -, amíg második természetünkké nem válik, hogy a legapróbb mozdulatainkat is tudatosan végezzük. Amikor valamiért odanyúlunk, azt így is, úgy is megtesszük, vagyis semmi extra dologra nincs szükség, csak vegyük észre az odanyúlást. Mozgunk. Rá tudjuk-e szoktatni magunkat, hogy jelen legyünk, és érezzük is, amint mozgunk? Nagyon egyszerű. Gyakoroljuk újra meg újra, hogyan vigyük vissza a figyelmünket a testünkre. Ez az alapvető erőfeszítés, amely paradox módon ellazulással jár, a kezünkbe adja annak a kulcsát, hogy a tudatosságot a formális meditáción túl kiterjeszthessük az életünk egészére.

"Amikor nagyra nő bennem a kétségbeesés
és éjjel minden apró neszre felriadok,
rettegek, mit hoz a jövő nekem és a gyermekeimnek,
megyek és leheveredem a tópartra, ahol vadkacsa pihen a vízen,
és a nagy kócsag ejti el zsákmányát.
Eltölt engem is a vad dolgok békéje,
azoké, akik nem terhelik életüket a jövőn való töprengéssel,
és nem gyászolják, ami nincs már. Átadom magam
a csendes vizek jelenlétének, és érzem,
hogy fölöttem a csillagok fénye nappal is
az éjszakára vár. Megpihenek kissé
a világ pompájában, és szabad vagyok."

Megrendelem a könyvet 3190 forintért.


Ezeket a könyveket is ajánljuk:

Dr. Szondy Máté:
Megélni a pillanatot

 

PROF. DR. BAGDY EMŐKE: RELAXÁCIÓ, MEGNYUGVÁS, BELSŐ BÉKE

- KÖNYV ÉS HANGOSKÖNYV 4+3 RELAXÁCIÓS GYAKORLATTAL Relax*

Hogyan tudnék továbblépni? - A bosszú és a megbocsátás pszichológiája

ESTI MESE FONTOSSÁGA A GYERMEKÜNK ÉLETÉBEN - MESÉSKÖNYV AJÁNLÓ 2 RÉSZ

A Titoktündér 1 rész - meséskönyv

 

Ajánlott óvodás és kisiskolás gyerekeknek.A szerző 4 meséskönyvet írt a Titoktündérekről, amelyből most az elsőt szeretném bemutatni.

Szerző: Beck Andrea (bővebb infót találsz az íróról itt)

Titokmesék gyerekeknek és felnőtteknek a pozitív gondolkodásról, önbizalomról és megannyi másról, hogy minden egy kicsit könnyebb legyen. 

Egy mese, melyben nincsenek robotok és halálfejek, sem fegyverek, űrlények vagy topmodell kinézetű teremtmények. Nincs benne csúnya beszéd sem, és a bugyuta, értelmetlen, semmitmondó történések is kimaradtak. 

Hogy mi az ami megmaradt?

Varázslatos mesevilág egy különleges könyvben, mely szórakozás és hasznos segítség szülő és gyermek számára. Többek között, HA: kicsúfolják, fél a sötétben, verekszik vagy őt bántják, beteg lesz, barátkozni vagy békülni kell, kistestvér születik, netán elveszít valamit.. 

Ilyen és még számos, hasonlóan hétköznapi szituációt él át e mesék főhőse Tobias, akit - és vele együtt a mesét hallgató gyerekeket is - Lola, a Titoktündér könnyedén átlendít a problémákon, de akkor is önfeledt mesés perceket nyújt, ha ezek mindegyike szerencsésen elkerüli gyermekét.

Tobias és Lola tündéri történetei tündérien asszimilálódtak az életünkbe. Merthogy mostanság minden apró negatív gondolatunkat ez a kérdés követi: “Jaj, mit szólna ehhez aTitoktündér?” Ja és emelje fel a kezét, aki olvasott már a könyvből a gyerekeiknek, és feltette már ezt a kérdést a lurkóknak, ha nem fogadtak szót.

Merthogy Lola nem csak valóra váltja az álmokat, hanem észrevétlenül ülteti el a pozitív gondolkodás magjait a kicsikben (és nagyokban). Például így:

…minden csak rajtad múlik! Eldöntheted, hogy egész délután mérgeskedsz és haragszol valaki másra itt a játszótéren, ahogy most Tina és Albert döntöttek., vagy vidáman játszol tovább.”

Játék és mese, melyben észrevétlenül kap helyet a pozitív gondolkodásra való nevelés, az önbizalom fejlesztése és mindenekelőtt a vidám, gondtalan életszemlélet kialakítása és megtartása. 

És íme az olvasók visszajelzése a könyvről: 

Az oviban az egész gyereknek ez a legkedvesebb meséje!”- Áron 5 éves 

„Minap próbáltam visszaszerezni a titoktündért az oviból, ahova az öt éves fiam jár, de lehetetlen, mert a gyerekek annyira szeretik, hogy az óvó néninek ebből kell mesélnie minden nap. Így döntöttünk, hogy karácsonyra meglepem a csoportot egy saját titoktündérrel és akkor végre megint olvashatjuk itthon is!” Krisztina, az 5 éves Áron édesanya 

 „Mostanában, ha Kata nem fogad szót, vagy valamit nem akar megcsinálni, elég csak megkérdeznem, hogy szerinte mit szólna ehhez a titoktündér, és egyből másként áll a dologhoz…” – Éva a 6 éves Kata édesanya 

„A iskolában folyton ezt olvassuk, rajzórán még le is rajzoljuk. Még a fiúknak is tetszik, pedig ők csak az ilyen Star Wars-okat szeretik…” Dorka, 10 éves 

„Nagyon tetszik a gyereknek, már második napja az óvodában is ezt olvassák! Nagy sikere van!” – Zsuzsanna, az 5 éves ikrek: Eszter Mira, Zoé Zsuzsa és Áron Márk édesanyja 

„Végre elhitte a kislányom, hogy nem kell félnie a sötétben, Köszönjük, Titoktündér!” Csilla, a 7 éves Lili édesanyja 

„ A gyerkőceimet teljesen elbűvölték a titok…” – Adrienn, a 9 éves Lilla és 6 éves Levente édesanyja

„Anya ez tök jó!” –Szabolcs, 8 éves

A cikk első része itt olvasható!

Meséskönyv megrendelhető itt!

 

Önbizalom növelés

a_szeretet_3.jpg

Az önbizalomhiány Magyarországon sajnos “népbetegség”. Ez mintha bele lenne kódolva nemzetünkbe. És a magabiztosság hiánya ott áll sikereid útjában!

Viszont a jó hír az, hogy  az önbizalomhiány egy tanult szokás, ahogyan mondani szokták, “apáról fiúra” száll. De ha tanult szokás, akkor tudatosan le is küzdhető.

.
Az önbizalom növelésére számos technika létezik, ezekből mutatok most néhányat:

  1. Írd össze sikereid.
    Fogj egy papírt, meg egy tollat, és írd le, hogy miket értél el eddig.  Legyen az otthoni (pl. család), munkahelyi (pl. előléptetés), vagy netán iskolai (pl. vizsgák). Mindent.
    Ezáltal láthatod, hogy mennyi sikert elértél már az életben. Sőt ez a módszer arra is jó, hogy amikor negatívabb hangulatban vagy, ránézel eddigi sikereire és ez energiával fog feltölteni.
    .
  2. Tudatosítsd magadban, hogy egy teljesen egyedi ember vagy.
    Hidd el, hogy nincs még egy ugyanolyan ember a földön, mint Te. Éppen ezért ne is hasonlítsd magad másokhoz. Mi értelme lenne? Mindenkinél vannak jobbak. Viszont mindenkinek megvan az, amiben erős.Itt az idő, hogy végre összeírd, hogy mik a TE erősségeid.
    .
  3. Legyenek nagy álmaid, céljaid.
    A célok elérése növeli önbizalmad. Figyelj az alábbiakra:

     

    • A célok legyenek leírva. (Ha nincsenek leírva, akkor nem is fognak teljesülni, úgyhogy MOST azonnal végy a kezedbe egy papírt, és írd le céljaid, határidővel ellátva. Ismétlem MOST azonnal! Írd oda mindhez a motivációt is, hogy miért szeretnéd elérni.)
      .
    • Tegyél értük. (Hiába vannak céljaid, ha nem vagy hajlandó tenni értük. Döntsd el, hogy amit kitűzöl magad elé, azt mindenképp megvalósítod. Ha teszel is értük, céljaid megvalósulnak.)
      .
    • Merj értük küzdeni! (Sokan nem merik felvállalni céljaikat, mondván, hogy “csak az én ötleten úgysem lehet jó” – ez nem igaz. A Te célod -ha valóban a Tied, és nem a főnöködé, párodé- akkor igenis jó. Akkor pedig vállald fel őket és merj értük küzdeni.)
      .
  4. Vizualizálj naponta.
    Ha megvannak a célok, tégy meg mindent ezek megvalósításáért. VIZUALIZÁLD a sikereid, eredményeid! Lásd magad, amint már elérted céljaid, és érezd is át azokat.
    .
  5. Alakítsd át önbeszéded.
    Szoktál ilyeneket gondolni, vagy mondani, hogy “nem tudom megcsinálni”, “nem vagyok rá képes”?
    Akkor azonnal tedd az alábbiakat: Önbeszéded alakítsd át a “meg tudom csinálni”, “képes vagyok rá” gondolatokra. Ez felturbózza az önbizalmat.
    .
  6. Használj naponta pozitív megerősítéseket.
    Mondj hasonló mondatokat önmagadnak:

     

    • “Jól érzem magam.” ,
    • “Kitűnő vagyok ebben vagy abban.”,
    • “Tökéletes az életem”,
    • “Szeretem magam”,
    • “Egyre eredményesebb vagyok”,
    • “Sikeresebb vagyok a munkámban, sikeresebb vagyok az életben.”
      .
  7. Cseréld le negatív gondolataid.
    Elménk zseniális, ugyanis egyszerre csak 1 gondolattal képes foglalkozni. Így tehát amint megjelenik egy negatív gondolat a fejedben, azonnal cseréld le az egy pozitívra.
    .
  8. Alakítsd át énképed.
    Énképed úgy alakítsd át, ami lenni szeretnél, vagy ahogyan élni szeretnél. Ha vagyonos szeretnél lenni, énképedbe azt a pénzösszeget ültesd el, amennyit keresni szeretnél. Az énkép formálható, tehát ha többet szeretnél keresni, akkor be kell tudnod fogadni azt az összeget. Ha énképed nincs felkészülve a nagyobb összegre, nem fog menni.
    .
  9. Te vagy az irányítói székben.
    Önbizalmad növeli, ha tudatosítod magadban, hogy életedet Te irányítod! Nincsenek véletlenek. Felelős vagy életedért, felelős vagy tetteidért.
    .
  10. Alakítsd át gondolkodásod.
    Gondolkodásod alakítsd megoldás központúvá (“Hogyan tudom megcsinálni?”), ahelyett, hogy a problémát keresed (“Hogyan nem lehet?”)
    .
  11. Tégy úgy, mintha már magabiztos lennél.
    Tanulmányozz sikeres és magabiztos embereket, és vedd át szokásaikat, utánozd őket. Ha másolod szokásaikat, előbb-utóbb Te is olyan leszel, mint ők.

 

Itt az ideje, hogy máris nekikezdj a megvalósításnak. Nem jövő héten, nem holnap, nem 2 óra múlva, hanem MOST! Ha eredményeket szeretnél elérni most azonnal el kell kezdened a cselekvést.

Menj végig (akár többször is) pontról pontra a leírt technikákon, és ALKALMAZD őket!

Forrás: http://pozitivgondolkodas.hu/onbizalom-noveles/ 

Figyelmedbe ajánlom az alábbi könyvet a témában:

Útmutató egy tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb élet felé - DR. ALMÁSI KITTI: BÁTRAN ÉLNI

Mit üzen a tested?

Marékszámra kapkodjuk a gyógyszereket, és képesek vagyunk naphosszat sorban állni a rendelőkben azonnali javulást remélve. Ám a tüneti kezelés csak ideig-óráig hatásos.

Sokan, akik hozzám jönnek gyógyulásért, szenvednek a testüktől. Pontosabban: attól a viszonytól, amely a testükhöz fűzi őket. Egyszer azt mondta nekem valaki: a szeme, a lába, a keze (a körmök kivételével) és talán időnként a bőre – ezek az ő szövetségesei. Minden egyéb rész kitagadott családtag, hidegen elutasított alkatrész, esetleg forrón gyűlölt ellenség. A testtől való elidegenedés azonban nem csak a látható, önmagát megmutató felszínre érvényes.  

A tudomány korlátai

Évezredek óta tart a lázas érdeklődés, a szenvedélyes kutatás: mi van a bőrünk által határolt belső térben? Számtalan megkínzott, feldarabolt állat és felboncolt ember teteméből igyekeztünk kinyerni a titkot, és a tudomány minden létező eszközével folyamatosan pontosítjuk elképzeléseinket a rejtőzködő testről.

A mai nyugati ember gondolkodására, hiedelemrendszerére talán a természettudományos paradigma gyakorolja a legnagyobb befolyást. Bár már Sartre felhívta a figyelmet arra, hogy a holttest tanulmányozása aligha adja kezünkbe az élő test titkának kulcsát, a nyugati medicina anatómiai tudásbázisa a boncasztalokról került a tankönyvekbe. Napjainkban orvosok és egészségügyi dolgozók milliói gondolnak az emberi testre bonyolult biomechanikai gépezetként, melynek betegségei alapvetően biológiai jellegű folyamatok. E koncepció szerint ezeket genetikai adottságok, mikrobák, környezeti ártalmak és életmódbeli sajátosságok „okozzák”, illetve időnként a szervek működése egyszerűen csak megváltozik, „elromlik”. A kezelés vagy kimondottan a tünetek enyhítésére irányul, vagy olyan testi folyamatok befolyásolására, melyeknek valami miatt oki szerepet tulajdonítanak. A módszerek dominánsan kémiai vagy sebészeti jellegűek. Az egészségügyi intézmények személytelen és gyakran félelmetes „kór-házak”, ahol a betegek kiszolgáltatottan, kontrollvesztetten, de legalább a felelősség súlya alól felmentve várják sorsuk jobbra fordulását.

Ha ebben a paradigmában gondolkodsz, tested lényegében elvész számodra, és csak problémák, panaszok esetén kerül elő a „semmiből” – olyankor azonban már nehéz jó kapcsolatot kialakítani vele. A legtöbben a testükre mint „dologra” gondolnak, amelyet „karban kell tartani”, adottságait pedig a mindenkori divatnak megfelelően előnyös színben feltüntetni. Sokan keményen dolgoznak azért, hogy testük bizonyos szempontból „szép” maradjon. Élvezik az örömöket, amelyeket általa átélnek, mégis, összességében hűvös, sokszor ellenséges a viszonyuk vele. Amikor elromlik, ijedelemmel vagy haraggal reagálnak, és – ha nem múlik magától – segítséget kérnek egy kémiai vegyülettől vagy szakembertől.

„A tünetek üzenetek, tükrözik tudattalan, szőnyeg alá söpört, esetleg generációkon át hurcolt témáinkat.”

Az elutasított test

Viszonylag ritka jelenség, hogy valaki a szenvedély, hála, szeretet, jóindulat, gyengédség, elfogadás, tisztelet, csodálat érzéseit a saját testével kapcsolatban rendszeresen megélje. Emiatt az emberi testek világszerte súlyos érzelmi elhanyagolástól szenvednek, s ennek jeleit egyértelműen (mégis gyakran fel nem ismerten) közlik tulajdonosukkal kimerültség, testsúlyproblémák, apróbb kellemetlenségek vagy súlyosabb betegségek formájában. Napjainkban a téma sok szakértője egyetért azzal, hogy az egészség természetes hozzátartozója lehetne életünknek. Ám a felcseperedés során számtalan negatív visszajelzés és másoktól átvett téves hiedelem torzítja testünkhöz való viszonyunkat, egészséges önbecsülésünket és általános életszeretetünket. Így felnőttkorunkra elfojtott érzelmek, elkeserítő gondolatok, ijesztő képek tömegei raktározódhatnak el bennünk testszerte. Ahhoz, hogy mindettől megtisztuljunk, nagy segítség, ha tudatára ébredünk elképesztő lehetőségeinknek! A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik.

Légy a saját testőröd!

Ha felidézel egy emléket, gondolsz valakire, vagy csak próbálod összeszedni, mit kell vásárolnod hazafelé, a másodperc törtrésze alatt biokémiai folyamatok szédületesen összetett hullámzása vonul végig a szervezeteden. Ennek köszönhető, hogy az egész tested érez, gondolkodik, emlékezik. Ha izgulsz valami miatt, az arcod elpirul, de ha nagyon izgulsz, a beleid is furán kezdenek viselkedni. Ahhoz képest, hogy ez milyen hétköznapi tapasztalat, viszonylag kevesen fontolják meg, hogy az elhúzódó izgalmak, mint az aggódás, az egzisztenciális félelmek, a veszteségekkel kapcsolatos bánat és gyász, a ki nem mondott, ősrégi neheztelések mit művelhetnek az arccal vagy épp a belekkel...
Érzelmeink és gondolataink, félelmeink és vágyaink tehát kivetülnek a háromdimenziós térbe, és biológiai folyamatokként nyilvánulnak meg. Sejtjeink pontosan érzékelik lelkivilágunkat, és azt mintegy leképezve, ahhoz igazodva, folytonos kommunikációban, együttműködésben vibrálnak. Ebben az összehangolt, jól szervezett „társadalomban” körkörös és nem csupán fentről lefelé történő irányítás zajlik, így a szervezet minden sejtje „tud” az összes többiről, és képes befolyást gyakorolni a nagy egészre!

Dr. Buda László: Mit üzen a tested? Gyógyító kommunikáció belső világoddal
Az orvos-pszichoterapeuta szerző felkavaró utazásra invitál saját tested világába. A könyv nemcsak azt fedi fel, mit üzennek a betegségeid, de útmutatót is ad, hogyan kommunikálhatsz szerveiddel.

Ha így szemléljük testünket, egész más viszonyulást alakíthatunk ki hozzá! Ráébredünk, milyen csodálatos, komplex rendszer teszi lehetővé azt, hogy tudatunkkal, szellemi lényünkkel otthonra leljünk benne. Minden, ami a testünkben zajlik, egyéni tudatosodási folyamatunkat támogatja. A tünetek, panaszok üzenetekké válnak, a betegségek könnyebb-nehezebb leckékké – mind-mind tükrözve tudattalan, szőnyeg alá söpört, esetleg generációkon át hurcolt témáinkat. Ez a test kivívja tiszteletünket és csodálatunkat, megérdemli hálánkat és szeretetteli figyelmünket. Így talán már nem hangzik furcsán, ha azt mondom: lelkesedem a testemért! És ha rálépsz erre az útra, te is megtanulsz lelkesedni a sajátodért.

Forrás: http://www.nlcafe.hu/eletmod/20131003/uzen-a-test/

A könyv megrendelhető az alábbi képre kattintva:

Figyelmedbe ajánlom dr. Buda László új könyvét:

Kádár Annamária: Minden mese az életünkről szól, a mesében minden mi vagyunk

Fotó: Kovács Szilvia

„A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül” – hangsúlyozza Kádár Annamária pszichológus, egyetemi adjunktus, a Mesepszichológia 1., 2. című könyvek szerzője. A Könyves Magazin legújabb számában a jó mese titkait kutattuk, és számos szakértőt – kutatókat, pszichológusokat, meseírókat, főszerkesztőket – megkerestünk azzal, osszák meg velünk, hogy mit jelent az ő életükben a mese. Kádár Annamáriával a legfőbb mesebeli képességről és a csoda fontosságáról beszélgettünk, a végén pedig megosztotta velünk kedvenc meséjét is.

Szakemberként hogyan látja: mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Mi a jó mese öt legfontosabb ismérve?

• Teljes, eredeti formában jut el a gyermekhez, nincs rövidítve, nincs kilúgozva belőle a konfliktus. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el.
• Feszültsége teremt és feszültséget vezet le. A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll. Ugyanez történik a mesében is: a jó végkifejlet bejósolható, a feszültséget pedig az előre nem látható események adják.
• Gazdagítja, mozgásba hozza a gyermek képzeletét, belső képalkotásra ösztönöz
• Eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyaival, komolyan veszi nehézségeit, problémáit, erősítve a gyermek bizalmát.
• Megfelel a gyermek életkori sajátosságainak és érdeklődésének.  A mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ. Ebbe a sajátos gondolkodásba azért illeszkednek tökéletesen a mesék, mert ugyanolyan egyszerűnek és szélsőségesnek mutatják a világot, mint amilyennek azt a gyermek megéli.

Mit tapasztal, melyik mesét szeretik jobban a gyerekek: amelyik egy teljesen távoli mesevilágban játszódik (mesebeli helyeken, mesebeli lényekkel, igazi hősökkel és hősnőkkel), vagy amelyik nagyon is a saját életükről szól? Az életkor, a lelki állapot, egy adott élethelyzet, vagy szimplán egyéni ízlés az, ami megszabja, hogy mivel azonosulnak a legkönnyebben a gyerekek?

Minden mese az életünkről szól. A mesében minden MI vagyunk: nem csak a legkisebb királyfival, szegélylegénnyel azonosulhatunk. Az elindulás jelenti a saját komfortzónánkból való kimozdulást, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok nagyon gyakran belső sárkányok, a saját félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk, amit meg kell szelídítenünk, a segítőtársak szimbolizálják a társas kapcsolati hálónkat, a párválasztás, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk megtalálását, a mesében az elérendő cél pedig az önmegvalósításunk. A mesehős utazása személyiségfejlődésünket, az önismereti utunkat is szimbolizálja. „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – fogalmazza meg a belső utazás lényegét Hamvas Béla. A népmesékből jól ismert hol volt hol nem volt világa nagyon hasonlít ahhoz, amely a lelkünk mélyén él. Ebben a megközelítésben nem a megtervezett életvitelről van szó, hanem azokról a mélységekről, ahol megalapozódik kitartásunk, elszántságunk, reményünk. Az életbátorság, a magabiztosság az a képességünk, hogy túl tudunk merészkedni saját határainkon. Bár úgy tűnik, hogy az utazás külső tájakon történik, ez egy mély, belső barangolás, ahol rejtett erőforrásainkat keltjük életre. A saját életünkben is a gebéből táltos paripát varázsolunk, ehhez pedig meg kell találnunk az életre keltő „parazsat”.

A laikus általában tematika (állatos, királylányos, stb.) vagy életkor szerint csoportosítja a mesekönyveket – de milyen szempontok alapján differenciál egy olyan szakember, aki nap mint nap professzionális szinten foglalkozik a mesékkel?

Én a jungi lélektani iskola álláspontjával értek egyet, amely a mesét szimbolikus történetnek tekinti, amely általános emberi problémákat és lehetséges megoldásokat fogalmaz meg. A mese mindig valami olyan dologról szól, ami az élet folyamatát veszélyezteti, többnyire ez a mese kiinduló helyzete, és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából egy új élethelyzetbe. Az új élethelyzet az egyensúly fölborulásával, krízissel, kerülőutakkal jár együtt, a növekedés pedig fájdalommal, de ezek mind fejlődésünk szükségszerű állomásai. A mesében a személyiségfejlődés különböző állomásai jelennek meg: a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Szimbolikus formában fellelhetők benne a lelkünkben felmerülő konfliktusok is: az irigység, a féltékenység megzabolázásának módjai, az életkori krízisek, a szülőkről való leválás, a párválasztás próbatételei, a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon.

A mesékben elsősorban azt vizsgálom, hogy milyen krízishelyzetet kell megoldjon a mesehős és ezt hogyan, milyen eszközökkel valósítja meg. A hős átváltozása azt közvetíti számunkra, hogy ahhoz, hogy bizonyos életfeladatokat megoldjunk, külsőleg-belsőleg át kell alakulnunk, úgy, hogy közben azonosak maradunk önmagunkkal. Személyiségfejlődésünkben is egy korábbi szakaszon úgy tudunk túljutni, hogy hagyjuk, hogy a régi „meghaljon" és az új megszülethessen. Erik Erikson fejlődéselméletének egyik kulcsfogalma a krízis, ami az egyik szakaszból a másikba történő átlépésnél jelenik meg. A személyiségfejlődésünk ezen fordulópontok mentén alakul, a feszültség arra készteti az egyént, hogy személyes identitását újraértelmezze, hogy ciklusonként „újjászülessen”. A népmesék témája legtöbbször az az életszakasz, amely a felnövéssel, az érett személyiség megszületésével zárul.

Egy másik szempont, ami szerint a meséket vizsgálom, az az, hogy mi az, amiért a mesehős elindul, mi az, amit kíván. A kívánságok által adunk lehetőséget olyan dolgok megszületésének, amelyek a legmélyebb lényegünkkel függenek össze, mert nagyon sok kívánság pont amiatt nem jut eszünkbe, mert védekezünk ellene. A mesében az átváltozás a legfőbb képesség, amely által a csoda megvalósítható, és ami az ember örök vágyát testesíti meg, hogy erejét megsokszorozza, és a boldogságeszményét megvalósítsa. A kívánság valami új megszületését szimbolizálja, a hitet abban, hogy a dolgok megváltoztathatóak, ami a bennünk lakó gyermek jelenlétére utal. A felnőtt dolga pedig az, hogy a kívánságot szemügyre vegye, elemezze, mérlegelje, a lehetségest a lehetetlennel szembeállítsa, kitágítsa a határokat és higgyen az új megszületésében.

Ha nem szakemberként, hanem magánemberként választ könyvet (például ajándékba, vagy az esti meseolvasáshoz), akkor mi alapján dönti el, hogy melyik könyvet veszi le a polcról?

Az esti mese kiválasztásában a két és fél éves Lilla Maja kislányom érdeklődése a döntő, jelenleg a Boribon, Kipkopp korszakot éljük, böngészőket, lyukas könyveket lapozunk. Gyakran szoktam varázsmeséket olvasni, mondhatni szomjazom a csodát. A mesében, akár az életben is nem lehet a hatalom eszközeivel, csupán erővel a problémák nagy részét megoldani. Az akarat és a tudatos erőfeszítés önmagában még nem elég. A mesében ilyenkor történik meg váratlanul a csoda. A saját életünkben sem lehet erőszakkal kikényszeríteni.  Milyen szépen fogalmazza meg ezt Anselm Grün: „Csodák ott történnek, ahol az ember várni tud. (...) Ahol valaminek valóban növekednie kell, annak türelmes várakozásra van szüksége”.

Fontos, hogy egy mese, ha rejtetten is, valamiféle tanulságot közvetítsen, választ adjon bizonyos élethelyzetekre?

Az óvodás és kisiskolás gyermeken sokszor feszültség, szorongás, félelem uralkodik el, nem tudja kezelni érzelmi élete ambivalenciáját. Mivel testi és lelki adottságai, akaratának fejletlensége, alacsony frusztrációtoleranciája még nem teszi lehetővé, hogy egy felnőtthöz hasonlóan eligazodjon a bonyolult külső és belső világban, gyakran tehetetlennek érzi magát. Ennek ellensúlyozására természetesen nem elegendő egy megfelelő történet, mese elővarázsolása, amiből a gyermek megtanulja, mit is kell tennie, és máris „gombnyomásra” megoldódnak a dolgok. Bármiféle értelmezés, kioktatás, hasonlítgatás a mesén keresztül éppen szándékainkkal ellentétes irányba hat, mert a gyermekben csak azt az érzést erősíti meg, hogy képtelen megfelelni, hogy elégedetlenek vele.

Az esti mesemondásban mi a fontosabb: maga a történet? Vagy aki meséli? Vagy az, hogy az illető hogyan meséli azt a történetet? A tapasztalatai alapján, ma egy szülő mennyit mesél a gyerekének? Mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye? Ismerünk esetleg olyan kutatásokat, melyek azt mérték, hogy mi a különbség azok között, akik rendszeresen olvastak meséket gyerekkorukban, és azok között, akik nem?

A gyermek a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel, lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit.‎ A mesélő szülő vagy pedagógus is segítheti ezt a folyamatot, ha beleéli magát a történetbe, odafigyel a hanglejtésére, a mesemondás vagy olvasás ritmusára. A mese dallama könnyen átalakul képpé, és a belső képkészítés folyamatában lehetővé válik az érzelmi azonosulás a számunkra kedves hőssel. Minél ráérősebben, megváltoztatott tonalitással, dallamosabban mesél a szülő – úgy, hogy maga is egy belső képet készít a meséhez –, annál kidolgozottabb lesz a gyermek belső képe is. Ehhez nem kell tudatos erőfeszítés, a gyermek úgy éli meg ezt a folyamatot, hogy a belső kép magától, spontán módon megjelenik. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető! Számos kutatás mutatott rá arra, hogy ha valakit nem engednek álmodni, akkor nehézségekbe fog ütközni a valóság problémáinak feldolgozásában. Bruno Bettelheim ezzel kapcsolatban írta azt, hogy „egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyermekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel”.

A meseolvasásnak mi az elsődleges célja? Hogy lekössük a gyereket? Hogy neveljük? Hogy szoktassuk az irodalomhoz, olvasáshoz?

A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül. Ez lesz az alapja a későbbi bizalmas szülő-gyermek beszélgetéseknek is. Szerintem ez az egyik legfontosabb cél. Ahogy Zelk Zoltán mondja: „elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én”.  

Ki lehet nőni a mesékből? Ha nem, akkor a felnőttek miért van szükségünk mesékre? Mit pótolunk ezzel?

Gyermekkorban a mesei optimista világkép és a gyermek vágyai egymásra rímelnek, a mesei vágyteljesülést nem akadályozzák sem természeti törvények, sem időbeli vagy térbeli korlátok. Minden lehetséges, mindenné át lehet változni. Az a felnőtt, aki mesét olvas, később is megőriz egy keveset a gondolat mindenhatóságából. Az Omuskego Cree törzs tagjai úgy készítik fel a fiatal generációt a túlélésre, hogy tapasztalataikat történetek formájában mesélik el, és ahogy nőnek a gyermekek, velük együtt változnak a történetek is – ezeket ugyanis mindig másként mesélik el, rugalmasan változtatva a narratívát. Vagyis a gondolkodásmódot teszik rugalmassá, ami által a felnövekvő ifjú generáció az életben is képes lesz rugalmasan viselkedni, bízni. A történetek élni segítenek, állítja a törzs vénje. A felnőtteknek is! A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni.

A Grimm-mesékkel régen a felnőtteket szórakoztatták – tele voltak félelmetes momentumokkal –, ám egy időben mintha tendencia lett volna, hogy a könyvekből kifilézték, kiirtották az erőszakot. Jó úton jár az a szülő, aki meg akarja kímélni a gyerekét az erőszakos jelenetektől?

Én is ismerek olyan szülőt, aki a mesék félelmetesebb részeit átkölti a gyermeke védelme érdekében. A gyermek szimbolikus úton dolgozza fel a mesét, belső képek formájában. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amennyire a gyermek el tudja viselni. Tilos átkölteni a mesét! A népmesékben, hogyha az életkori sajátosságoknak megfelelően meséljük őket, nincsenek veszélyes, ártalmas részek.

Létezik káros mese? És gyógyító mese? Melyek azok az élethelyzetek, amelyekben az ön tapasztalata szerint a legjobb eredményeket lehet elérni a mesékkel?

Már a hagyományos hindu orvoslásban is a lelki zavarokat mesékkel gyógyították: egy olyan mesét adtak a betegnek meditáció céljából, amelyben megfogalmazódtak problémái, ezáltal megtalálhatta szenvedése okát és a megoldást is. Bár a mese tartalmának látszólag semmi köze nem volt a beteg hétköznapi életéhez, valójában mégis az övéhez hasonló belső folyamatokról, érzelmekről szólt. Clarissa Pincola Estes a Farkasokkal futó asszonyok című könyvében mondja azt, hogy a mesékben gyógyító erő lakozik, csak meg kell hallgatnunk őket. Hatalmuk van fölöttünk, úgy, hogy közben nem követelik meg, hogy bármit tegyünk, cselekedjünk. A káros mese ebben a tekintetben kioktató, bagatellizáló módon viszonyul a bennünket foglalkoztató kérdésekhez. A kisgyermek nagyon nehezen tudja megfogalmazni problémáit, csupán az érzések szintjén éli meg a feszítő állapotokat. Számtalan olyan feladattal kell megbirkóznia, amelyek nagy megpróbáltatások elé állítják: le kell válnia szüleiről, meg kell tanulnia, hogyan kezelje félelmeit, késleltesse vágyait, győzze le a testvérféltékenység érzését. Gyakran átéli az érzések ambivalenciáját is: egyszerre imádja és gyűlöli szüleit, és tehetetlennek érzi magát ebben a belső zűrzavarban.

A gyermek élményeit szimbolikusan, a játék és a mesehallgatás során képek segítségével tudja kifejezni, kivetítve dühét, haragját egy állatfigurába vagy mesehallgatás közben egy negatív szereplőbe. Amikor a gyermek újra és újra ugyanazt a mesét kéri, akkor is a félelmeivel, szorongásaival dolgozik. Minél többször hallhatja azt, annál biztosabban mozog a cselekményében, mind mélyebben át tudja élni minden aspektusát, így egyre jobban oldódnak a feszültségei, szorongásai. A sokszor ismételt kedvenc mese énerősítő hatással bír.

Az érzelemszabályozás kialakulása azt jelenti, hogy a gyermek fokozatosan képes lesz arra, hogy saját érzelmi állapotait érzékelje, és azokat a megfelelő intenzitással fejezze ki, valamint az önmegnyugtatásra, az intenzív érzelmek csillapítására. Mindazonáltal szülőként folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, hogy ebben segítsünk neki. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy nincs mitől félned, akkor egyedül hagyjuk félelmeivel. Fontos, hogy a szülő vegye komolyan a gyermek félelmeit, mert ha arra várunk, hogy ezeket kinövi a gyerek, akkor a legtöbb esetben a félelem inkább nő, mint csökken. Ne minimalizáljuk, és ne tegyünk úgy, mintha tudomást sem vennénk róla, mert ilyenkor a gyermek önbecsülése is sérülhet.

A kortárs magyar meseírók az utóbbi időben sokkal bátrabban nyúlnak bizonyos, akár a közelmúltig tabuként kezelt témákhoz is. Szakemberként hogyan látja, milyen tendenciák érvényesülnek a kortárs magyar meseírásban?

A betegség, veszteség, speciális szükségletek, másság elfogadása, kirekesztés, örökbefogadás témák most már jóval gyakrabban jelennek meg a kortárs magyar meseírásban. A gyerekek keresik kérdéseikre az őszinte, hiteles válaszokat.

Általánosságban elmondható, hogy a mesékkel tanuljuk meg a történetmesélést, alapstruktúrákat, sőt bizonyos szempontból a világképünk is ekkor alakul ki. Az utóbbi években sokkal színesebb és szélsőségesebb a kínálat – ez milyen hatással van az olvasókra/szerzőkre?

A mese az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amit önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal. A népmese optimista életfilozófiája is akkor lesz igazán gyümölcsöző a gyermek életében, ha azt az édesanya és édesapa saját életmeséje is alátámasztja, hitelesíti.

Szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magam történetét mesélem el. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólam, az én világképemről szólnak. Ebben a mesében helyet kapnak a szorongásaim, félelmeim, kétségeim, ugyanakkor az erőforrásaim, álmaim, vágyaim, céljaim is. Tetteimmel mesélem el, hogy miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és azt is, hogy mikor adom fel. Ez a hitem vagy hitetlenségem története is. Megbízom-e abban, hogy egészséges gyermekem képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy „versenyhátrányba kerül” a többiekhez képest, ezért programszerűen „fejlesztem” őt? Képes vagyok-e a problémás helyzetekben nyitottan figyelni és rugalmasan alkalmazkodni, vagy mereven ragaszkodom ahhoz, amit egyszer elhatároztam? A gyermeknevelésről vallott gondolataim, a nevelésben alkalmazott módszereim mind-mind engem mesélnek.

Ma már szinte közhely, hogy a tévé nem helyettesítheti a meseolvasást (még akkor is, ha nem mindenki tartja ezt be), de mi a helyzet a különféle applikációkkal? Könnyítik vagy inkább kiváltják az olvasást?

Fontos, hogy egy kisgyermek minél többet mozogjon és szabadon játsszon. Amennyiben egy érzelmileg érintett, de testileg passzív gyermek nem tudja levezetni a felfokozott izgalmi állapotot, akkor ennek súlyos következményei lehetnek a személyiségfejlődése szempontjából.

Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséje, és miért?

Kedvenc mesém: a Kisködmön főhősének, a jómódú parasztembernek volt egy lánya és egy felesége. Egy nap érkezett hozzájuk háztűznézőbe egy legény, és az apa leküldte a lányát a pincébe, hogy legyen mivel megkínálniuk a vendéget. A lánynak ekkor szemébe ötlött a pince oldalához támasztott káposztáskő. Erről az jutott eszébe, hogy ha majd férjhez megy, és kisfia születik, vesz neki egy ködmönt a vásárban – de ha a kisfiát agyonüti a káposztáskő, akkor kire marad majd a kisködmön…? Ezen úgy elkeseredett, hogy bánatában sírva fakadt. Mivel sokáig nem tért vissza, hamarosan lement utána az apja és az anyja is, és meghallva a nagy problémát, mindketten rázendítettek a sírásra. A kérő épp csak hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett, és azt mondta: ha még három ilyen bolondra akad, mint ezek, elveszi a lányt feleségül. El is indult, s az út során hamarosan találkozott egy emberrel, aki a diót vasvillával hányta fel a padlásra. A legény vett egy vékát, és fél óra alatt felhordta benne a diót. A következő ember, akibe beleütközött, teknővel hordta be a világosságot a házba. A legény rajta is segített: fejszével vágott két ablakot a falba, és mindjárt világosabb lett. Harmadjára egy asszonnyal hozta össze a sorsa, aki a csirkéket akarta a kotló alá dugni, de ez nem sikerült neki. A legény megmagyarázta neki: ha jön a héja, akkor a kotló dugdosás nélkül is maga alá veszi a csibéit. Miután továbbállt, azt gondolta magában: hála Istennek, megtaláltam mind a három bolondot! Hazament, és két hét múlva megülték a lakodalmat. Lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki egy ködmönt, de a káposztáskő nem ütötte agyon. Itt a vége, fuss el véle. A mese a nem megfelelő problémamegoldási stratégiákról, az önbeteljesítő jóslatok erejéről szól.

Forrás: http://konyves.blog.hu

Ha érdekesnek találod a fenti cikket akkor figyelmedbe ajánlom dr Kádár Annamária alábbi könyveit (kattints a képre):

süti beállítások módosítása
Mobil