Amit rosszul tudtunk a gyerekekről
Po Bronson és Ashley Merryman műve 2009 egyik legnagyobb példányszámban értékesített könyve volt az Amazonon, óriási visszhangot keltett az amerikai sajtóban és a szülők körében, azóta pedig a világ számos országában kiadták. A két tudományos újságíró több évig tartó aprólékos munkával gyűjtötte össze azokat a friss kutatási eredményeket, amelyek valami újat, érdekeset mondanak nekünk a gyerekekről.
- Mikor ártunk a dicsérettel, és hogyan motiválhatunk vele igazán jól?
- Milyen, eddig nem ismert következményekkel jár, ha egy gyerek a szükségesnél kevesebbet alszik?
- Miért hazudik nekünk a gyerekünk, és mit tehetünk azért, hogy ezt ritkábban tegye?
- Milyen módszerrel ösztönözhetjük a legjobban kisbabánk nyelvi fejlődését? Mi a testvérkonfliktusok oka, és miként csökkenthetjük gyakoriságukat? Miért követnek el a tinédzserek teljesen nyilvánvaló őrültségeket?
- Mikor derül ki, hogy egy gyerek tehetséges-e?
- Miért állítják a tudósok, hogy kamaszoknál a szülőkkel való vita a tisztelet jele, és éppen hogy erősíti a kapcsolatot?
- Hogyan tanítható az önkontroll, és mit nyerhet vele a gyerekünk?
- Miként lehetséges, hogy közösségben gyakran a legjobb családi körülmények közül jövő, népszerű gyerekek is agresszíven és kegyetlenül viselkednek?
----------------------------------------------------------------------------------------------
Olvass bele a könyvbe:
Előszó
 |
Cary Grant, az ajtónálló
A hatvanas évek vége felé volt Hollywoodban egy Elvarázsolt Kastély nevű szórakozóhely, amelyet profi illuzionisták működtettek. A látogatók olykor örömmel tapasztalhatták: még arra is volt gondjuk, hogy egy Cary Grant-hasonmást fogadjanak fel ajtónállónak. Az érkezők előtt egy vakító mosolyú, kifogástalan szabású öltönyt viselő úriember tárta ki az ajtót; "Üdvözöljük önöket a kastélyban" , duruzsolta, szemlátomást nagy átéléssel. Az előcsarnokon áthaladó vendégek izgatottan tárgyalták, milyen nagyfokú a hasonlóság az ajtónálló és a híres filmszínész között. A klub mindössze pár méterre volt a Hírességek Sétányától és a sztároktól nyüzsgő Chinese Theatre mozitól, így az ötlet, hogy a világ legélethűbb Cary Grant-hasonmása tárja ki az ajtót a klub vendégei előtt, a hollywoodi csoda tökéletes megtestesülése volt.
A Cary Grant-külsejű ajtónálló azonban egyáltalán nem hasonmás volt, hanem maga Cary Grant.
A színészt gyerekkora óta elbűvölték az illuzionisták, nem véletlenül volt tagja és rendszeres látogatója az exkluzív klubnak. Az intézmény másik fő vonzereje azonban sok más híresség számára is abban rejlett, hogy a legszigorúbban kitiltotta falai közül a fényképezőgépeket, kamerákat és riportereket. A sztárok itt végre eltűnhettek a pletykalapok újságíróinak árgus szeme elől egy nyugodt este erejéig.
Grant azért töltött különösen sok időt az előcsarnokban, mert szeretett Joan Lawton recepcióssal beszélgetni. Joan és ő a varázslatnak egy valódibb és izgalmasabb formájáról társalogtak, amely sokkal fontosabb volt Cary Grant számára, mint a színpadi mutatványok.
A gyerekekről.
Lawton ugyanis csak éjszakai műszakban dolgozott a klubban, napközben fejlődéslélektant hallgatott. Grant, akkoriban egy kisgyerek édesapja, élénk érdeklődést mutatott Lawton tanulmányai iránt, részletesen kifaggatta minden újabb kutatásról, amiről csak olvasott. "Mindent meg akart tudni a gyerekekről", idézte fel Lawton ezeket az estéket. Grant valahányszor meghallotta, hogy megállt egy autó a bejárat előtt, automatikusan az ajtóhoz ugrott, ám bárhogy ostromolták máskor autogram reményében, ebben a helyzetben békén hagyták.
Miért nem jöttek rá a vendégek, hogy a valódi Cary Grant áll előttük?
A kontextus tévesztette meg őket. Senki sem gondolta volna, hogy egy ekkora sztár nekiáll ajtót nyitogatni a klub látogatóinak. Az intézmény a világ legjobb illuzionistáit szerződtette a vendégek szórakoztatására, így azok eleve arra számítottak, hogy elsőrangú szemfényvesztésben lesz részük – feltételezték, hogy a sármos ajtónálló már ezek közé tartozik.
Amikor ugyanis minden szórakoztatásnak van feltüntetve, amikor mindentől azt várjuk, hogy varázslatos, meglepő és lenyűgöző legyen, hajlamosak vagyunk a valóságot is a mi szórakoztatásunkra kieszelt újabb trükknek vélni.
Tudományos berkekben ma már ugyanez a helyzet.
A nap huszonnégy órájában szünet nélkül elérhető információáradat korában, a hírcsatornák, blogok, repkedő sajtóközlemények és e-mailek világában már-már azt hisszük, hogy nincs az a tudományos áttörés, amely elkerülhetné a közfigyelmet. A tudományos eredményeket azonban úgy kezeljük, mint a B-kategóriás celebeket: csak helykitöltésre szolgálnak azokban a percekben, amikor az Igazán Fontos Emberek éppen semmi említésre méltót nem tesznek. Soknak kijut az a bizonyos tizenöt percnyi hírnév, de inkább csak a szórakoztatásunk kedvéért, nem azért, hogy komolyan elgondolkodjunk rajtuk. Másnap máris félredobjuk őket, elhasználódtak, jöhet helyettük a következő napi adag tudomány. Amikor "kis színes" hírként találkozunk velük, lehetetlen eldönteni, melyik kutatási eredmény érdemel valóban figyelmet, és melyik nem.
A legtöbb valódi tudományos kutatás nem elég vonzó ahhoz, hogy a sajtó a nyilvánosság elé tárja. A gyermekek fejlődésének kutatása terén legalábbis ritkán fordulnak elő olyan "heuréka!" típusú pillanatok, amelyek kiérdemelnék a "tudományos áttörés" nevet. Az új gondolatok jellemzően nem is egy-egy tudós munkájának gyümölcsei, hanem sok, olykor több tucatnyi kutató dolgozik rajtuk hosszú időn át, a világ különböző pontjain lévő egyetemeken. Az új igazságok általában nem egy-egy úttörő jelentőségű kísérlet szárnyain érkeznek, hanem csigatempóban vánszorognak, ahogy újabb és újabb kutatók ismétlik meg javított és módosított formában elődeik kutatásait, akár egy egész évtizeden keresztül.
Az eredmény pedig az, hogy számos fontos új gondolat már jó ideje itt van az orrunk előtt, itt növekszik és izmosodik, csak éppen mi, egész társadalmunk, mind mostanáig nem hittük el, hogy a valóságot látjuk.
***
Mi az oka annak, hogy a gyerekekkel kapcsolatos ösztöneink olykor nagyon is félrevezetnek minket?
A feleségemnek remek ízlése van a művészetek terén – egy kivétellel. Lakásunk vendégszobájában lóg a falon egy akrilfestékkel készült csendélet: egy cserép piros muskátli, mellette okkersárga fém locsolókannával, a háttérben barna léckerítéssel. Egyszerűen ronda, de nem is ez a legnagyobb bűne. Az én szememben az a fő baj vele, hogy egy számkódos kifestőkészletből származik.
Valahányszor csak ránézek, a legszívesebben leakasztanám a falról, és szépen kilopakodnék vele az utcasarki szemetesig.
A feleségem persze nem engedi, mivel a dédnagyanyja festette még 1961-ben. Egyébként magam is lelkesen támogatom, hogy puszta érzelmi értéküknél fogva ragaszkodjunk egyes tárgyakhoz, és a lakásunk zsúfolásig teli van a feleségem családtagjainak műalkotásaival, csak éppen azt nem hiszem, hogy ez a konkrét festmény bármifajta érzelmet képes átadni vagy felidézni. Talán azon a napon, amikor a dédi betért egy hobbiboltba, és megvette a készletet, még hordozott ilyesmit – egy kreatívabb, ihletettebb élet ígéretét –, de a kész mű véleményem szerint még ennek az ideálnak is az arculcsapása. Inkább sérti a dédi emlékét, semmint méltóképpen őrizné.
A számkódos kifestőkészletek népszerűsége az ötvenes években szökött az egekbe Amerikában. Úgy imádta őket a nép, ahogy manapság az iPod-ot. Megjelenésüket az a feltételezés inspirálta, hogy a porszívók, mosó- és mosogatógépek elterjedésének hála, a háziasszonyoknak egyszeriben rengeteg szabadidejük lesz. A Palmer Paint Company mindössze három év alatt tizenkétmillió készletet adott el, de bármilyen népszerűek is voltak ezek, a jelenséget kezdettől nagy szakmai vita övezte. Vajon annak a demokratikus eszmének a megtestesüléséről van szó, hogy mindenkinek legyen lehetősége a művészi önkifejezésre, vagy ellenkezőleg, a számkódos kifestők még az önkifejezésben is a mechanikus, monoton, konformista jelleget állították középpontba?
A minap megpróbáltam felidézni, mi mindent is gondoltam a fejlődéslélektanról az előtt, hogy Ashley Merryman és én évekkel ezelőtt nekiálltunk megírni ezt a könyvet – és akkor egyszer csak megjelent lelki szemeim előtt az a muskátlis csendélet. Haza kellett mennem, és egész este a kép előtt ácsorognom ahhoz, hogy végre megértsem, mi volt az összefüggés. A következőre jöttem rá:
Azok a vegyes érzések, amelyek a számkódos kifestőkhöz kötődnek bennem, igen hasonlóak azokhoz, amelyeket a gyerekekkel foglalkozó szakkönyvek váltanak ki belőlem. Méghozzá azért, mert a szakkönyvek üzenete is az, hogy "ezt a dolgot úgy kell csinálni, ahogy ide le van írva". Ha a szakemberek szerint ez vagy az a teendő, akkor kutyakötelességünk ahhoz tartani magunkat, csakúgy, mint a kifestő esetében: a locsolókanna füléhez a 426-os színkódú, "őszi avar" fantázianevű színbe kell mártani az ecsetet.
Így aztán, ha valaki pár évvel ezelőtt azzal fordul hozzám, hogy "Feltétlenül olvasd el ezt a könyvet a gyermeknevelés új megközelítéséről", akkor udvariasan bólintok, és még véletlenül sem veszem kézbe az ajánlott kötetet.
A legtöbb szülőhöz hasonlóan a feleségem és én is beszereztünk pár szakkönyvet, amikor világra jött a fiunk. Egyéves korában aztán szépen el is raktuk ezeket, és csak három évvel később kerültek elő, amikor megszületett a lányunk. Ott díszelegtek a polcon, de az után, hogy a lányunk is elérte az egyéves kort, az égvilágon semmi érdeklődés nem maradt bennünk e könyvek iránt.
A barátaink közül a legtöbben ugyanígy voltak ezzel. Egyetértettünk abban, hogy mi nem könyvből neveljük a gyerekeinket, és nincs is ilyen szándékunk. Minket az ösztöneink vezérelnek. Imádjuk a gyerekeinket, és igyekeztünk a legaprólékosabban odafigyelni az igényeikre és a fejlődésükre – ez pedig elegendőnek tűnt.
Ugyanebben az időben Ashley-nek és nekem volt egy közös rovatunk a Time magazinban. Ashley korábban évekig dolgozott egy mentorprogramban Los Angeles-ben – egyfajta tündér-keresztanyaként működött negyven gyerek mellett, állandóan jelen volt az életükben, óvodáskoruktól a középiskola végéig. Ösztöneire bízva magát mindvégig számos ötlete volt, hogyan terelgesse a rábízott gyerekeket, és soha nem érezte úgy, hogy ne lenne honnan ihletet merítenie. Úgy érezte, a program jobb működéséhez egyszerűen még több mentorra és jobb infrastruktúrára volna szükség.
Ebben az értelemben sem Ashley, sem én nem tudtuk, mi mindent hagytunk ki. Nemigen mondogattunk olyasmiket magunknak, hogy "hm, ideje lenne már utána olvasni, mit is mondanak erről a gyermekpszichológusok, mert csak ügyetlenkedem itt". Nem, igazából elég vidáman elműködtünk, amíg csak mintegy véletlenül bele nem botlottunk ennek a könyvnek az ötletébe.
Kutatásaink során a felnőttek motivációja volt az egyik témánk, és egy napon azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon honnan is merítik a gyerekek az önbizalmukat. Elkezdtük megvizsgálni ezt az újabb kérdést. (Az az írásunk, ami végül kikerekedett belőle, a New York magazin címlapján jelent meg 2007 februárjában, jelen kötet első fejezete pedig ennek kibővített változata.) Mindaz, amit megtudtunk, rendkívül meglepett és el is bizonytalanított minket. Korábban, ösztöneinkre hallgatva, szilárdan hittük, hogy a kisgyerekeknek fontos gyakran mondogatnunk, hogy okosak, mert ettől nő az önbizalmuk. Találtunk azonban egy halom nagyon is meggyőző tudományos bizonyítékot arra nézve, hogy ha minduntalan ezt hajtogatjuk, az bizony éppen hogy aláássa az önbizalmukat.
A kutatás eredményeképpen megváltoztattuk a saját viselkedésünket, de továbbra is ott motoszkált bennünk a kérdés, hogyan vezethettek bennünket ennyire tévútra az ösztöneink.
Mindenki úgy tartja, hogy az anyai ösztön velünk születik. A nőket mindenki azzal nyugtatgatja, hogy nem gond, ha húszas éveik során végig kerülték a kisgyerekek társaságát, vagy ha nem tartják magukat kifejezetten anyatípusnak. Abban a pillanatban, amikor a kezükbe veszik újszülött gyermeküket, az anyai ösztönök varázsütésre bekapcsolnak. Anyaként az ember egyszerűen tudja, mit kell tennie, és ez így is marad az elkövetkező évek során. A tudásnak ez a kútfője ugyanúgy gyárilag a női szervezet sajátossága, mint a két petefészek vagy a drága tűsarkú cipők iránti vonzódás.
Ennek a mítosznak köszönhetően "ösztönnek" tituláljuk mindazt a kollektív bölcsességet, amit gyereknevelési tapasztalatainkból intuitív módon szűrünk le. Ez azonban az eredeti fogalom túlzott általánosítása. Maga az anyai ösztön – az a biológiai késztetés, amely magától működésbe lép – csak arra irányul, hogy az anya mindenáron védelmezze és gondozza gyermekét. A neurológusoknak még azt a pontos agyi területet is sikerült beazonosítaniuk, amelyet ez az ösztön aktivál. A várandós anyák arra tehát valóban számíthatnak, hogy ez a bizonyos impulzus bekövetkezik – de hogy mi a védelmezés és gondoskodás legmegfelelőbb módja, arra bizony maguknak kell rájönniük.
Másként megfogalmazva, "ösztöneink" azért működhetnek olyan rosszul, mert egyáltalán nem is ösztönök.
Ma, három évi kutatómunkával a hátunk mögött, Ashley és én már pontosan látjuk, hogy mindaz, amit ösztönöknek véltünk, valójában olyan reakciók voltak, amiket magunk raktunk össze az agyunkban. A szakirodalom olvasása közben azonban rá kellett jönnünk, hogy ezeket a reakciókat alaposan átszínezték vágyálmaink, előítéleteink, az aktuális divatok, saját élettörténetünk és elavult (már eleve nem megfelelően alátámasztott) pszichológiai elméletek – a józan ész rovására.
Az újdonsült szülők körében nem ritka az úgynevezett "gyereknevelési pánik": az attól való szorongás, hogy a tudásnak ez a mitikus kútfője valahogy mégsem válik varázsütésre elérhetővé a gyermek születésének pillanatában.
Könyvünk is egy ehhez hasonló sokkot ígér. A fejlődés-lélektani szakirodalom lenyűgöző új eredményeinek segítségével arra igyekszik majd rámutatni, hogy a gyerekekre vonatkozó sziklaszilárd előfeltevéseink jelentős részét ideje sutba dobnunk.
A könyv központi állítása az, hogy a modern társadalom gyereknevelési stratégiái közül számos nemhogy nem éri el a kívánt hatást, de egyenesen visszaüt, mivel figyelmen kívül hagyja a kutatásokból újabban kirajzolódó, a korábbinak gyökeresen ellentmondó képet.
A gyereknevelésre vonatkozó téves előfeltevések eltorzították a szülők szokásait, az iskolák oktatási programjait és a társadalmi döntéshozók megfontolásait. Hatással vannak arra, ahogyan a gyerekekre tekintünk, ahogyan a viselkedésüket értelmezzük, és ahogyan kommunikálunk velük. Könyvünk célja nem az, hogy valamiféle vészharangot kongassunk, hanem hogy megtanuljunk máshogyan gondolkodni a gyerekekről – mélyebben és világosabban. A mai gondolkodásunkat érintő apró módosítások hosszú távon komoly társadalmi változásokat idézhetnek elő, ha az egyén szintjén indulnak is.
A konkrétumokat tekintve külön fejezetet szenteltünk az önbizalomnak, az alvásnak, a hazugságnak, az intelligenciának, a testvérek közötti feszültségeknek, a tizenéves kori lázadásnak, az önkontrollnak, az agressziónak, a hálának és a nyelvelsajátításnak.
Arra biztatjuk az olvasót, hogy gondoljon újra jó néhány, a gyereknevelésben szent tehénként tisztelt alapelvet - a könyvben többet is érintünk közülük. Azért választottuk épp ezeket a témákat, mert az általunk talált kutatási eredmények megleptek minket, ugyanis tökéletesen ellentmondtak a jelenleg széles körben elfogadott nézeteknek.
Amint azonban gondosan végigrágtuk magunkat a kutatási eredményeken, és áttekintettük a felsorakoztatott bizonyítékokat, a gyerekekről való újfajta gondolkodásmód teljesen magától értetődőnek és logikusnak tűnt számunkra – még azt is mondanánk, nyilvánvalónak. Nem éreztük úgy, hogy "könyv alapján" kezdtünk volna gyereket nevelni. Inkább természetesnek éltük meg, a józan észhez való visszatérésnek. Korábbi előfeltevéseink immár nem tűntek egyébnek, mint saját vágyálmaink kivetüléseinek. Amint túltettük magunkat az első sokkon, elkezdtünk teljesen máshogyan tekinteni a gyerekekre, mint addig.
Megrendelem 16%-os kiadói kedvezménnyel, azaz 3190 forint helyett 2690 forintért! ( a kedvezmény érvényes: 2015.11.15-ig)
Olvass bele a könyvbe:
"Ha fokozzuk a büntetés fenyegetését, attól a gyerekben csak még erősebben tudatosul a személyes kockázat. Kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akiknek Damoklész kardjaként függ a fejük felett a kilátásba helyezett büntetés, semmivel sem hazudnak kevesebbet - sőt, hamarabb válnak profi hazudozóvá, mert megtanulják, hogyan kerüljék el a lebukást. Talwar egy nyugat-afrikai gyerekcsoporttal is végzett kísérleteket, ahol bevett dolog, hogy a tanárok nyakleveseket osztogatnak, pálcával ütik, fájdalmasan megcsípik a gyerekeket lényegében bármiért. Ezek a gyerekek ugyanúgy hazudnak, folyamatosan. Mindent bevetnek, csak hogy elkerüljék a lebukással járó szigorú büntetést, és már háromévesen is tökéletesen meg tudják előzni a 'kiszivárgást' – pedig erre az amerikai Nick még hatévesen sem volt képes. A potenciális büntetés hiánya azonban még nem elég ahhoz, hogy a gyerekek őszinték legyenek. Ennek ígéretével a szülők gyakran próbálkoznak, de önmagában nem csökkenti a hazudozás mértékét. A gyerekek ugyanis azt gondolják: 'A szüleim azt szeretnék, ha eleve el se követtem volna a dolgot – még mindig azzal tudom a leginkább megörvendeztetni őket, ha azt mondom, hogy nem tettem meg.' Vagyis az érdekli őket a legjobban, hogyan kerülhetnek vissza a kegyeinkbe. Éppen ezért sokkal hatásosabb, ha azt mondjuk: 'Nem leszek rád mérges, ha kiderül, hogy hazudtál, és ha megmondod az igazat, nagyon elégedett leszek veled.' Ez ugyanis nemcsak a büntetlenség ígéretét jelenti, hanem azt is, hogy egyúttal a kegyeinkbe is visszakerül. Vagyis, ha azt mondjuk a gyerekeknek, hogy az igazmondásnak fogunk igazán örülni, azzal azt üzenjük nekik, hogy a kellemetlen igazságot is érdemesebb megosztaniuk velünk, mint a hamis jó hírt."
"Kiderült, hogy azok a gyerekek, akik a legvadabb dolgokat követik el, és a legtöbbször kerülnek bajba, általában éppen azok, akiknek a szülei semmilyen szabályt vagy elvárást nem fogalmaznak meg. Az ilyen gyerekek a szabályok hiányát úgy élik meg, hogy a szüleiket nem érdekli, mi van velük. Dr. Darling ugyanakkor azt tapasztalta, hogy a legtöbb szülő, aki viszont nagyon sok szabályt állít fel gyerekei számára, a betartatásukban már nem jeleskedik. Túl sok munkával járna. Jóval nehezebb három szabályt betartatni, mint húszat deklarálni. Az ilyen szülők gyerekei elkerülik a nyílt lázadást, a szülő háta mögött azonban kijátsszák a szabályokat. Persze a kutatás során is akadtak anyák és apák, akik kontrolláló módon teljesen rátelepedtek gyerekeikre. Ezek a gyerekek valóban nem lázadtak. Engedelmesek voltak - csak épp búskomorak. Érdekes módon a leginkább elfogadó szülők voltak a legkövetkezetesebbek a szabályok betartatásában is. Kevés szabályt fektetnek le az élet legfontosabb területein, és azokat mindig megindokolják a gyerekek számára – utána viszont számon is kérik a betartásukat. Az élet egyéb területein pedig a gyerek autonómiáját támogatják, és megengedik nekik, hogy maguk döntsenek. Az ilyen szülők gyerekei hazudnak a legkevesebbet."
"A nőket mindenki azzal nyugtatgatja, hogy abban a pillanatban, amikor a kezükbe veszik újszülött gyermeküket, az anyai ösztönök varázsütésre bekapcsolnak. Anyaként az ember egyszerűen tudja, mit kell tennie, és ez így is marad az elkövetkező évek során. Ez azonban az eredeti fogalom túlzott általánosítása. Maga az anyai ösztön – az a biológiai késztetés, amely magától működésbe lép – csak arra irányul, hogy az anya mindenáron védelmezze és gondozza gyermekét. A neurológusoknak még azt a pontos agyi területet is sikerült beazonosítaniuk, amelyet ez az ösztön aktivál. A várandós anyák arra tehát valóban számíthatnak, hogy ez a bizonyos impulzus bekövetkezik – de hogy mi a védelmezés és a gondoskodás legmegfelelőbb módja, arra bizony maguknak kell rájönniük. Másként megfogalmazva, 'ösztöneink' azért működhetnek néha olyan rosszul, mert egyáltalán nem is ösztönök."
Megrendelem 16%-os kiadói kedvezménnyel, azaz 3190 forint helyett 2690 forintért! (a kedvezmény érvényes: 2015.11.15-ig)
