„Szép tavaszi nap volt, mi megszöktünk a munkahelyünkről egy hosszított ebédszünetre és kiültünk a Duna-partra kajálni és dumálni. Minden adott volt egy igazán jó pillanathoz, de ehelyett arról kezdtünk beszélni, hogy érdemes-e beszereltetni a macskaajtót a házba vagy sem. Aztán elmeséltem, mennyire leteremtett az anyja, mert rászóltam a gyerekre, ő meg sztorizott valami kütyüről, amit szívesen megvenne, aztán nekiállt képet keresni róla a neten. Ültem ott a parton, néztem őt, néztem a vizet és a fákat, és arra gondoltam, hogy soha nem éreztem még magam ilyen kilátástalanul magányosnak” –mesélte egy kedves barátnőm a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy befejezi évek óta nehézkesen döcögő házasságát. A legfőbb ok pedig ez volt: a konstans, kilátástalan magány. 

Ami, mondjuk, így elsőre furának hangzik. Párban magányosan? De hát úgy ritkábban van az ember egyedül! Az egyedüllét és a magány azonban nem ugyanaz: míg az előbbi egy objektív dolog, az utóbbi korántsem az. A magány ugyanis nem azt jelenti, hogy fizikailag nincs mellettünk senki, hogy nincs párkapcsolatunk, nincsenek barátaink vagy családunk. A magány érzése akkor lép fel, amikor az aktuális emberi kapcsolataink mennyiségben és/vagy minőségben eltérnek a számunkra szükségestől, az ideálistól. Tehát a magány teljes mértékben szubjektív érzés. Szubjektív, viszont átkozottul rossz: szorongatóan szomorú, sivár, néha szégyenteli, az ember bizonytalan általa, védtelen, esetenként céltalan. És ezzel még nincs vége.

A magány megöl. Szó szerint. 

Nem véletlenül vagyunk társas lények. A túlélésünk szempontjából mindig is elengedhetetlen volt a közösség, kellettek a jól működő, bizalmon és megosztáson alapuló kapcsolatok. Megfelelő társas támogatással ugyanis sokkal nagyobb eséllyel éltünk túl a természetben, és nincs ez máshogy most sem. A magányhoz társuló kellemetlen érzések azt jelzik, hogy a túlélésünk alapfeltétele hiányzik. (Éppen úgy, ahogy az elviselhetetlen gyomorkorgásra ingerlékenységgel reagálunk.) Ahogy pedig az a tartósan fennálló, életünket veszélyeztető állapotok esetében lenni szokott, nemcsak a lelkünk, de a szervezetünk sem működik megfelelően. Olyan ez, mintha folyamatosan fenyegetné valami a testi épségünket, ezt pedig megsínyli a szervezet. Ezért van az, hogy a tartós magánytól csökken az immunrendszerünk ellenállóképessége, valószínűbben keletkezik a szervezetünkben gyulladásos reakció, nagyobb lesz az esélye a kardiovaszkuláris megbetegedéseknek, a rák kialakulásának. És valószínűbben is halunk meg előbb. 50 százalékkal valószínűbben. Tehát magányosan kétszer akkora az esélye a korábbi halálnak, mint kövéren, és a magány ugyanúgy veszélyezteti az egészségünket, mintha napi 15 szál cigit szívnánk el.

De nemcsak a testünk, a lelkünk is megbetegszik a magánytól. Hajlamosabbak leszünk a depresszióra, a szorongásos zavarokra, ráadásul ebben az állapotban megváltozik az a mód is, ahogy a körülöttünk lévő emberekhez és önmagunkhoz állunk, és nem, nem pozitív irányba. A magányos ember gondolkodását ugyanis idővel meghatározza az önvédelem: jobban szorong, pesszimistább, kevésbé jár el társaságba (ahol egyébként kevésbé is tűnik kellemesnek), kevésbé lelkiismeretes, kevésbé bízik másokban, és kevésbé hisz abban is, hogy ő elég értékes lehet ahhoz, hogy mások megbízzanak benne. Így pedig nehezebb barátkozni, megnyílni, új embereket elfogadni. Igazságtan ördögi kör. 

Mind máshogy vagyunk magányosak

Az, hogy ki mikor és mennyire érzi magát magányosnak, számos dologtól függ. Először is a génektől. A kutatások szerint ugyanis az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek az izolációra, a szociális elutasításra nagyban a génjeinken múlik, de nyilván a körülmények, az aktuális élethelyzet az, ami aztán kiváltja belőlünk a magányosság érzését. Nem véletlen, hogy sokan kevés baráttal, párkapcsolat nélkül is képesek jól érezni magukat a bőrükben, míg másokban tucatnyi ember között is ott motoszkál a hiányérzet. Persze, vannak olyan nyomasztó, de általános élethelyzetek, amikben szinte biztos, hogy felbukkan a magány érzete, ilyen például a szakítás vagy egy közeli hozzátartozó, barát halála. De ezekben az esetben az érzés mulandó, átmeneti, és ilyenkor a magányosság egészségügyi következményeitől sem kell annyira tartani. Baj akkor van, ha az érzés krónikus, ha tartósan fennáll, ha az élet jellemzőjévé válik. 

De kiút innen is van. Ennek pedig a legfontosabb eleme, hogy az ember leálljon a folyamatos önvédelemmel, hogy a figyelmi fókusz a saját maga jóllétéről a másokéra terelődjön, hogy a jó dolgokra, az erősségekre kerüljön a hangsúly, és ezt közvetítse is a környezetének. Ezt persze sokkal nehezebb megvalósítani, mint leírni egy mondatban. De gyakorolni kell. Sokat. Ahogy gyakorolni kell azt is, hogy képesek legyünk kérdezni a másiktól, mert legjobban megnyílni kérdések hatására tudunk, és minél többet, minél mélyebb dolgokat tudunk meg valakiről, annál mélyebb lesz maga a kapcsolat is, és annál többet is ad. Meg persze idő kell ahhoz is, hogy közel kerüljünk valakihez, ebben pedig rengeteget segít az ismerősség. Ezért van szükség rutinokra, hobbira, helyszínekre, ahol rendszeresen felbukkanunk, legyen az edzőterem, hastánccsoport, szokásos kávézó vagy a kedvenc zenekarunk koncertjei. Minél többet látunk ugyanis valakit, annál szimpatikusabb lesz, ösztönösen is bizalmat kelt bennünk, így könnyebben kezdünk vele barátkozni. És persze az is segít, ha az ember párkapcsolatban él. Jó párkapcsolatban. 

A kutatások többsége ugyanis állítja, hogy a házasság, a tartós párkapcsolat – épp a biztonság, a támogatás miatt – a magány ellen hat, így jót tesz mind az egészségnek, mind az életkilátásoknak.De párkapcsolatban is élhetünk magányosan. A rosszul működő, nem kielégítő viszonyokban a felek szépen lassan eltávolodnak, elszakadnak egymástól, a napi rutin, az élet menedzselése egy idő után felőrli a közös programokat, a közös érdeklődést, az álmokat, a célokat, a jövőképet. (És ezzel párhuzamosan felőrli a szexuális vágyat is.) Pedig a közös életnek nem kellene unalomba fordulnia, hiszen mindannyian változunk: változnak a vágyaink, a terveink, fejlődünk és alakulunk. Ha pedig nem tudjuk követni a másikban zajló változásokat, ha nem tudjuk megosztani a saját fejlődésünket, eltávolodunk, elmagányosodunk. Ráadásul gyakran a nyilvánvaló magányosság ellenére is benne ragadunk a rosszul működő kapcsolatainkban, mert rettegünk az egyedülléttől. Újabb ördögi kör. 

Ahhoz, hogy egy kapcsolatot elmozdítsunk erről a pontról, harcolni kell, keményen. Fel kell rúgni a rutint, a szokásos ritmust, új alapokat lefektetni, újra megismerni, felfedezni egymást. Újra megtudni, miről álmodik a másik, mik a céljai, vágyai, félelmei. (Nagyjából így. Kevesebb sziruppal, nyilván.) Ehhez viszont jelen kell lenni a kapcsolatban, fel kell ébredni, és nekiállni tenni. 

Forrás: divány.hu

Ha szeretnél javítani a párkapcsolatodon nézd meg a kiadványainkat. Megéri!

http://netbutik.hu/spl/867189/Parkapcsolat-javitasa---Boldognak-lenni

Különösen figyelmedbe ajánlom az alábbi csomagunkat:

http://netbutik.hu/spd/Csom_V2_/Parkapcsolat-csomag2--Maganyos-vagyok-holott-parka

"Tényleg szeretnék megbocsátani és továbblépni - de egyszerûen nem megy!" "Bosszút akarok állni azért, amit ellenem tett - ha megkapná, amit érdemel, akkor végre megkönnyebbülnék!" Ismerõs mondatok, érzések? Egy-egy súlyos (sõt, olykor akár apróbb, de komolynak megélt) sérelem után az ember könnyen válhat múltjának foglyává, aki nem tudja élvezni a jelent, mert figyelmét a fájdalom, a veszteség, a méltánytalanság érzése és az intenzív bosszúvágy köti le. Ráadásul sokszor még bûntudat és szégyen is kínozza, amiért minden igyekezete ellenére képtelen megbocsátani, és agresszív gondolatok járnak a fejében.

Hogyan tehetjük le azokat a terheket, amelyek cipelése nemhogy nincs hasznunkra már, de megakadályozza, hogy teljes, örömteli és értelmes életet éljünk? Miért nem hozza el a remélt megkönnyebbülést a bosszú? Ha megbocsátunk, azzal nem mentjük-e fel a sérelem elkövetõjét a felelõsség alól? Milyen testi és lelki hatásai vannak a bosszúvágynak és a megbocsátásnak?

A népszerû pszichológus szerzõ a tõle megszokott tudományos igényességgel, ugyanakkor könnyen érthetõ, élvezetes és felszabadító stílusban vezet be a megbocsátás lélektanába. A továbblépést megcélzó belsõ munkát számos önállóan elvégezhetõ gyakorlat is segíti.

Megrendelem a könyvet a könyvet 2.990 Ft-ért!

OLVASS BELE A KÖNYVBE!

"Az érzéseinkre vonatkozó elvárásokkal (érkezzenek akár a szüleinktõl, akár a vallásos vagy spirituális tanításokból) az a baj, hogy teljesíthetetlenek. Utasításra vagy parancsszóra nem tudunk nem érezni valamit (bosszúvágyat), vagy érezni valamit (megbocsátást). Ezért ezek az elvárások sokszor rendkívül nyomasztóvá válnak: 'jó kereszténynek tartom magam, ezért meg kellene bocsátanom, de képtelen vagyok rá'. Ez a gondolat pedig gyakran vezet rágódáshoz vagy súlyos, állandósult önkritikához. Ezt a jelenséget nevezzük a 'kell zsarnokságának' vagy Albert Ellis amerikai pszichológus kifejezésével 'musterbation'-nak (a must - kell és masturbation - önkielégítés szavak összevonásából)."

"A megbocsátásnak gyakran tulajdonítunk erkölcsi minõséget. Az önsegítõ könyvek, az önjelölt 'terapeuták' és a kulturális mítoszok ellenére azonban a bosszúvágy nem betegség. Egy olyan érzésrõl van szó, amely meglehetõsen gyakori (az emberek 64%-a állítja, hogy az elmúlt hónap során érezte), és amely az emberi lélek természetes megnyilvánulása. Tévedés azt gondolni, hogy a bosszúvágy embertelen, "emberalatti" érzés, míg a megbocsátásra való képesség a humánum valódi jele. A bosszúra és a megbocsátásra való képességünk párhuzamosan alakult ki az evolúció során, és bizonyos körülmények között mindkettõre szükség van. (Ez pedig még azzal együtt is igaz, hogy a krónikus bosszúvágynak vitathatatlanul káros hatásai vannak.)"

                                                                     Dr. Szondy Máté

"A pszichológus Steven Hayes a bosszúvágy állapotát a következõ szemléletes hasonlattal írja le: amikor valamilyen sérelem után elégtételre szomjazunk, olyanok vagyunk, mintha felnyársaltak volna egy hatalmas kampóra, amelyre közvetlenül utánunk ráhúzták a minket megbántó személyt is, így õ szorosan hozzánk nyomódik. A kampó mélyen a húsunkba szánt, mindenhova elkísér - eképpen persze a sérelmet okozó személy is részese valamennyi élményünknek. Hiába napozunk a tengerparton, veszünk részt kellemes beszélgetésekben, vagy megyünk moziba, a kampó (és persze a rá felszúrt másik fél is) ott van velünk. Ez pedig érthetõ módon megnehezíti az élményeink tudatos megélését és élvezetét. Egyetlen módon szabadulhatunk a kampóról: ha engedjük, hogy elõbb a másik fél lemásszon róla. Ha ezt nem tesszük meg, akkor akár egy életen keresztül is szenvedhetünk tõle és a helyzettõl. Mi tehát a megbocsátás? A sérelem elõtti állapotunk helyreállítása, melynek során visszaadjuk magunknak mindazt, amire korábban képesek voltunk."

"Mind állatoknál, mind embereknél kimutatták, hogy a fizikai fájdalom megnöveli az agresszív viselkedés valószínûségét. Evolúciós szempontból ez teljesen érthetõ: amikor a fájdalom valamilyen fizikai támadás következménye, a gyors ellentámadás hatékonyan csökkentheti a további sérülés veszélyét. Sõt, a fájdalominger már azelõtt hatással van a motoros (mozgató) rendszerre, mielõtt tudatosulna maga a testi kín: ebbõl az következik, hogy az általa kiváltott agresszió tudatos kontrollálása nem könnyû. A másoktól elszenvedett elutasítások, sérelmek a fizikai fájdalom átéléshez kapcsolódó agyterületeket aktiválnak - ezért hajlamosak vagyunk ezekre a társas élményekre ugyanolyan automatikus (vissza)támadással reagálni, mint a testi fájdalomra. Ez azért jelent problémát, mert - szemben a fizikai támadással - társas helyzetekben a visszatámadás felerõsíti és fenntartja a konfliktust. Ezekben a szituációkban nem hasznos ez a stratégia, sokszor mégis így reagálunk, mert agyunk nehezen tud különbséget tenni a fizikai és a társas fájdalom között."

"A falumba való visszatérés traumatikus élmény volt - a múltam megsemmisült, mindenütt csak fû és törmelék. Ennek ellenére nem volt bennem gyûlölet. Ám nem azért határoztam el, hogy nem akarok gyûlölni, mert jó ember vagyok. Azért döntöttem így, mert a gyûlölet befejezte volna azt a munkát, amit a szerbek sikeresen elkezdtek. Megmérgezett volna."

Megrendelem a könyvet a könyvet 2.990 Ft-ért!

"'Rendõr vagyok, spanyol vagyok és ki....ott gyilkológép vagyok. Értve vagyok?' - így jellemzi magát Torrente, az agresszív, lusta, gyáva, szexista, rasszista ex-rendõr, a nárcisztikus személyek mintapéldánya az azonos címû filmben. Az ilyen embereket elõször is erõs feljogosítottság-érzés jellemzi: meg vannak gyõzõdve arról, hogy megkülönböztetett figyelem és törõdés jár nekik, gyakorlatilag bármit szabad megtenniük, nem kötik õket a korlátok, törvények, szabályok. Nekik nem kell sorban állniuk, nem kötelezõ betartaniuk a KRESZ szabályait, soron kívüli szolgáltatás és különleges bánásmód jár nekik mindenhol. Nagyfokú elismerést és csodálatot várnak el másoktól, és ha úgy érzik, ezt nem kapják meg, akkor általában dühvel, sértõdöttséggel, esetleg agresszióval reagálnak. Saját maguk fontosságáról túlzó elképzeléseik vannak, gyakran ábrándoznak határtalan sikerekrõl, szépségrõl, intelligenciáról, gazdagságról - olyanok, mint Karinthy Tanár Úr kérem címû írásának diákja, aki miközben idétlenül lóg a szeren, fejben szuperhõssé, a világ urává válik."

"Bizonyos esetekben szorongáskeltõnek tûnik, hogy az iránt éljük meg a haragunkat, akitõl elszenvedtük a sérelmet. Ekkor alkalmazzuk az áttolást: valaki más felé irányítjuk a haragunkat. Klasszikus példa az a beosztott, akit a munkahelyén leszúrnak. A fõnökével nem mer ellenkezni, de otthon ordítani kezd a feleségével, valamilyen apróságra hivatkozva. A neje erre beront a fiuk szobájába, és felpofozza egy mondvacsinált ügy miatt. Szegény fiúnak csak a család kutyája marad - tehát belerúg egy nagyot. Ha ez az eseményláncolat gyakran megismétlõdik, akkor a fiú késõbb sokkal nagyobb valószínûséggel fogja apjához hasonló módon áttolni a dühét - és így igazságtalanul reagálni, ha sérelem éri."

"Az, hogy fájdalmat érzünk, a legtöbb esetben nem azt jelzi, hogy "rosszul", hibásan reagálunk. Éppen ellenkezõleg: a nehéz élethelyzetekben megjelenõ szorongás, félelem, fájdalom annak a jele, hogy egészségesen mûködünk. Az a középkorú nõ például, aki a férje és a szerelme között õrlõdik, és közben szorong attól, hogy döntése hogyan befolyásolja a családja, a gyerekei és saját jövõjét, egészséges módon reagál. Ha ebben a helyzetben egyáltalán nem érezne szorongást, akkor nagy valószínûséggel pszichopata lenne. Ennek ellenére a fizikai fájdalomhoz hasonlóan a lelki fájdalmat is megpróbáljuk elkerülni. Ez azonban nemcsak hogy nem csökkenti a fájdalmat, de sok esetben még fel is erõsíti azt, és lehetetlenné teszi a továbblépést: a valóság tényeinek és fájdalmunknak a tagadása szenvedést eredményez. A radikális elfogadás azt jelenti, hogy nem harcolunk a valóság ellen. Elfogadjuk annak (így a fájdalmunknak is) a realitását. Elfogadjuk a rossz laborértéket vagy a házasságunk boldogtalanságát, mert ez az egyetlen módunk arra, hogy változtassunk rajta, és a szenvedésünket fájdalommá csillapítsuk."

Megrendelem a könyvet a könyvet 2.990 Ft-ért!

"Ahogy egy kártyapartin sem tudjuk befolyásolni, hogy milyen lapokat kapunk, úgy abba sincs beleszólásunk, hogy kik a szüleink, melyik országba születtünk, milyenek a fizikai és intellektuális adottságaink vagy a temperamentumunk. A jó kártyajátékos azonban nem attól lesz sikeresebb, hogy mindig jobb lapjai vannak, mint a többieknek, hanem attól, amit azokkal kezd, amelyek éppen neki jutottak. Nem azon bosszankodik, hogy miért nincs jobb lapjárása, hanem a kezében tartott kártyákból próbálja kihozni a legtöbbet. Ha azon rágódunk, ami nincs a hatalmunkban, akkor nem tudunk a valóban kontrollálható dolgokra figyelni. Helyzetünk és érzéseink elfogadása azonban nem passzív, apatikus belenyugvást jelent, hanem az elsõ lépést a változás, az enyhülés felé."

"A zavaró gondolatokat elképzelheti internetes felugró ablakokként, például böngészés közben kéretlenül a szeme elé tolakodó, potencianövelõt vagy más csodaszert népszerûsítõ reklámokként. Ezekben az ablakokban azonban most nem reklámszövegek, hanem az Ön gondolatai jelennek meg. Ezek a pop-up hirdetések kellemetlenek, zavaróak, de azon kívül, hogy némi bosszúságot okoznak, semmilyen káros hatásuk sincs. A jobb felsõ sarokban található X-re kattintva bezárhatja õket."

"Amikor mások viselkedését próbáljuk értelmezni, általában "belsõ" okokkal magyarázzuk azt: úgy gondoljuk, hogy azért bántott meg, okozott nekünk csalódást, fájdalmat, mert õ ilyen. Ám miközben a másik személyiségét tesszük felelõssé a tetteiért, elfelejtkezünk arról, hogy az emberek viselkedését milyen nagymértékben befolyásolják a külsõ tényezõk. Gondoljon bele abba, hogy az Ön viselkedésére milyen jelentõs hatással vannak a körülmények: valószínûleg teljesen máshogy szokott viselkedni a vasárnapi családi ebéd közben, mint a munkahelyén a fõnökével, és nem pont úgy cselekszik, amikor részegen szórakozik a barátaival, mint amikor a templomban istentiszteleten vesz részt, vagy éppen krízishelyzetben van, és különösen nagy érzelmi nyomás alatt áll. Mások viselkedését ugyanilyen mértékben befolyásolják a külsõ körülmények, ezt azonban gyakran nem vesszük figyelembe. A pszichológusok alapvetõ attribúciós hibának nevezik ezt a jelenséget."

"Mária egy (nem pszichológus által tartott) önismeret-fejlesztõ kurzuson azt a tanácsot kapta, hogy ha dühös, akkor engedjen szabad folyást az indulatainak. Mária erre hazament és kritikátlan módon ordítozva férje szemére hányta az elmúlt évek összes sérelmét. Annyira megrészegítette az újfajta viselkedés nyomán kialakuló hatalomérzet, hogy az agresszív ordítozást gyakorlatilag fél éven keresztül folytatta. Férje ekkor bejelentette, hogy el akar válni. Amikor Máriával találkoztam, magányos, megkeseredett és kétségbeesett volt. Mire támaszkodhatott volna Mária viselkedése irányításában, ha nem az automatikusan felbukkanó érzéseire és gondolataira? Az értékeire - mindazokra a célokra, amelyek miatt értelmesnek találja az életét. Ha értékes és teljes életet akarunk élni, akkor hosszútávon jobban járunk, ha pillanatnyi impulzusaink helyett az értékeink és céljaink alapján alakítjuk a viselkedésünket. Tetteink így nem feltétlenül állnak majd összhangban aktuális belsõ élményeinkkel - viszont összhangban állnak értékeinkkel."

Megrendelem a könyvet a könyvet 2.990 Ft-ért!

Munkavégzés zenével!

„A legjobb agy a kiegyensúlyozott agy”

                   Albert Einstein

Mit kell tudni a Tanuljunk zenével! című kiadványról?

"Három amerikai szerzője rengeteg hasznos tanács mellett olyan klasszikus zenei hangfelvételekkel is segíti a tanulás folyamatát, amelyeket több ezer zeneszám közül azért válogattak össze, mert azok bizonyítottan pozitív hatást gyakorolnak az agyra. Három Mozart-darab is hallható a CD-korongról. Mozart zenéjéről ugyanis közismert, hogy – igaz, csak átmenetileg, de- megnöveli az IQ-t.

Ezzel kapcsolatban döbbenetes kísérletről olvashatunk a könyvben. Egy fiatalember 72 egeret egymás után betett egy útvesztőbe, s mérte, hogy mennyi idő alatt találnak ki onnan. Ehhez átlagosan 10 perc kellett nekik.

Ezt követően az egerek egyharmadának egy hónapon át Mozart-zenét, egy harmadának heavy metal-zenét játszott, s a többi egeret csöndben tartotta. Ezután ismét betette az egereket az útvesztőbe. A csöndben tartott egerek 5 perc alatt találtak ki, mert még valamennyire emlékeztek, hogy merre is kell menni a labirintusban. a heavy metal-zenét hallgató egerek 30 perc, a Mozart-zenét hallgató egerek pedig 1,5 perc alatt jutottak ki az útvesztőből!” 

                                                                                      Forrás: agykontroll.hu

Ezt a kiadványt nem csak tanulásra lehet használni hanem a hatékony munkavégzésre is. Saját tapasztalatomat szeretném megosztani veletek:

Én a könyvhöz található CD tartalmát felmásoltam a telefonomra és munka közben ezt a különleges zene válogatást hallgatom munka közben.

Miben segít ez nekem?

• sokkal összeszedettebb vagyok
• hatékony a munkavégzésben
• remek ötleteim vannak
• frissnek érzem magam, így nehezebben fáradok - különösen hasznos ez, ha túlórázni kell és meg kell oldani egy új feladatot
• kizárom a stresszt és a feladatra összpontosítok

Bővebb információt találsz az alábbi linken:

http://netbutik.hu/spd/A22/Rendkivul-hatekony-tanulasi-modszerek---Tanuljunk-

A megcsalásról már magyar nyelven is sok kitűnő könyv kapható, ám azok elsősorban a bekövetkezett esemény feldolgozásával, az abból való kilábalással foglalkoznak. Ez a kötet megelőzési céllal közelít a témához. Azoknak szól, akik készek tudatosan tenni azért, hogy jól működő kapcsolatukba hosszú távon se léphessen be külső szereplő, valamint azoknak, akiknek még nincs párjuk, de ha lesz, hűségben szeretnének élni vele. Meggyőződésem (és ezt a kutatások is alátámasztják), hogy a kölcsönös hűségre és elégedettségre épülő kapcsolat nem a szerencsének köszönhető, hanem olyasmi, amiért mi magunk tehetünk. Hogy pontosan mit, azt mutatom be ebben a könyvben.

A terület legkiválóbb kutatóinak eredményeit és saját terápiás tapasztalataimat felhasználva tekintem át, hogyan védhetjük kapcsolatunk határait, építhetjük fel és óvhatjuk meg a bizalom légkörét, miként dolgozhatjuk fel azokat a múltbeli sérüléseket, amelyek távolságot teremtenek közöttünk, és alkalmat adhatnak arra, hogy közénk álljon egy harmadik. Bőségesen foglalkozom a szex és a kommunikáció szerepével a megcsalásban és a megcsalás megelőzésében is. Igyekszem minél több eszközt adni az olvasó kezébe, hogy ami jó, az még jobb legyen, s hosszú távon is az maradhasson.

Megrendelem a Megcsalás nélkül című könyvet!

OLVASS BELE A KÖNYVBE!

"Mi számít megcsalásnak egy kapcsolatban? Nemrég erről beszélgettünk az egyik kereskedelmi televízió egészségügyi műsorában, ahol négy hölgy és három férfi mondta el a véleményét. Volt, aki szerint a csók még nem megcsalás, odáig el lehet menni különösebb veszély nélkül. Más azt mondta, hogy a csók már túl sok, de egy ártatlan randi még belefér. Valaki úgy gondolta, hogy a megcsalás konkrétan a behatolásos szexuális aktus, de az is megbocsátható, ha nem hosszú távú és rendszeres. Amikor rám került a sor, elmondtam, miért tartom problémásnak, ha a megcsalást ilyen konkrétan egy-egy magatartásformához akarjuk rögzíteni. Az ember hajlamos arra, hogy ha egy kerítést nem léphet át, elkezdjen azon morfondírozni, hogyan közelíthetné meg a kerítés által körülhatárolt valamit anélkül, hogy átmászna rajta. Tehát a kecske is lakjon jól, a káposzta is maradjon meg. Elkezd kibúvókat keresni: 'Ha randizom, de nem csókolom meg, az még rendben van.' 'Ha csak csókolózunk, de nem bújunk ágyba, akkor az nem megcsalás.' 'Ha csak két-három évente fekszem le valaki mással, de amúgy nagyon szeretem a feleségemet, akkor nincs veszélyben a házasságunk.' Ennek a gondolkodásmódnak nem az áll a középpontjában, mit tehetnénk azért, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki kettőnk kapcsolatából, hanem az, hogy meddig mehetünk el a kapcsolat veszélyeztetésében anélkül, hogy visszafordíthatatlanul tönkretennénk. Ezt a mentalitást ma sok területen tetten érhetjük. Az élelmiszeriparban például ritkán az a valódi cél, hogy tápláló, egészséges, teljes értékű táplálékot tegyenek az asztalunkra, inkább gondosan kiszámítják, mennyi adalékot tehetnek bele, amitől még senki nem kap rövid távon olyan betegséget, amelyik közvetlenül kapcsolatba hozható lenne az adott cég termékével. Az autógyártásban nem az a cél, hogy a lehető legnagyobb védelmet nyújtsák az utazók számára, hanem a haszonmaximalizáció jegyében gondosan kiszámolják, hogy mennyire vékonyíthatják le a bádogot ahhoz, hogy a benn ülők még ne haljanak meg egy esetleges ütközés során. Nekünk azonban nem azzal érdemes foglalkoznunk, hogy meddig mehetünk el valaki mással anélkül, hogy azzal már veszélybe sodornánk a kapcsolatunkat, inkább tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a meglévő kapcsolatból mindazt kihozzuk, ami lehetőségként benne van!"

"Ha úgy gondolná, hogy a határok védelmére csak a gonosz külső betolakodók miatt van szükség, vagy úgy érezné, hogy a határátlépők csupa olyan emberek, akik tudatosan, gátlás nélkül keresik a kalandokat, szeretném egy kicsit árnyalni ezt a képet. Úgy gondolom ugyanis, hogy egyikünknek sincs írásos garanciája arra, hogy ez vele sohasem fog megtörténni. Mindannyiunkban szunnyadhat egy olyan lény, akit nem volna szerencsés felébreszteni, mert olyan dolgokat tenne, amelyek felett nem tudunk uralkodni. Sokáig tiltakoztam e gondolat ellen, ám egyik németországi professzorom megváltoztatta a véleményemet. Ez a tanár, aki a posztmodern filozófiáról tartott kurzust, az első órán így köszöntött bennünket: 'Szeretettel üdvözlöm a potenciális gyilkosok osztályát!' Amikor látta az arcunkon a sértett döbbenetet, elmagyarázta, mire gondolt: 'Képzeljék el, hogy éjjel furcsa zajra riadnak. Ahogy magukhoz térnek, önökbe villan a felismerés, hogy valaki van a házban. A zaj forrását keresve lábujjhegyen elindulnak kifelé a hálószobából. A gyerekszoba ajtaján bepillantva meglátják, hogy egy nagydarab idegen férfi hajol az ötéves lányuk ágya fölé. A semmiből egyszer csak egy pisztoly terem a kezükben… Emelje fel a kezét az, aki biztos abban, hogy nem lőne!' Senki sem emelte fel a kezét. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy csoporttársaimhoz hasonlóan bennem is szunnyadhat egy potenciális gyilkos. A tanáromnak a gyakorlattal az volt a célja, hogy rábírjon bennünket, gondolkodjunk magunkról egy kicsit más megvilágításban. Sikerült neki. Ha pedig gondolatban végignézem azt a sokféle embert, akikkel a megcsalás témájában mint érintettel beszélgettem, akkor azt kell mondanom, mindannyiunkban ott alszik egy potenciális megcsaló, akit jó volna, ha sohasem ébresztenénk fel. A határaink védelme azonban segíthet az alvó oroszlánt alvó állapotban tartani."

"Sokan azt szeretnék, ha a múlt fájdalmait valahogy ki lehetne törölni a memóriából – ez azonban nem lehetséges. Talán furcsának tűnik, de azt gondolom, hogy ez így is van jól. A múlt fájdalmai ugyanis nemcsak megsebeznek bennünket, de figyelmeztetnek, óvnak és ösztönöznek is. Olyanok, mint a ráncok az arcunkon: történeteket mesélnek rólunk, meghatározzák az önértelmezésünket, bizonyítják, hogy megéltük az életünket. Kívül is megjelenítik azt, ami belül rejlik. Elgondolkodott már azon, hogy a temetőben az idős emberek síremlékeire miért az időskori képüket teszik, és miért nem a fiatalkorit? Pontosan ezért. Mert a fiatalkori kép nem ugyanazt az embert ábrázolja, mint akit oda temettek. Az időskori képen meglátszik az élet lenyomata. Ám ha a múltat nem lehet és nem is lenne jó kitörölni a memóriából, fontos levonni a történések tanulságait, és beépíteni azokat a jelenkori működésünkbe, hogy a jövőnket jobb irányba tereljék. A pszichoterápia több módszert is kidolgozott erre, amelyek közül az egyik leghatékonyabb az átkeretezés technikája. Az átkeretezés azt jelenti, hogy egy fájdalmas életeseménynek megváltoztatjuk a vonatkoztatási keretét, amitől az egész új színezetet ölt. Így érzelmi távolságot nyerünk a fenyegető eseménytől, és képessé válunk arra, hogy új szempontok mentén is végiggondoljuk azt. A rém szelídebbé és kezelhetőbbé válik, sőt arra is felszabadulhatunk, hogy valami pozitívat is meglássunk benne."


Dr. Mihalec Gábor

"Ha egy kertben szép virágokat, rendezett pázsitot akarunk látni, akkor ott naponta el kell töltenünk bizonyos időt. Be kell szereznünk a megfelelő szerszámokat, magokat, hagymákat és palántákat, elő kell készítenünk a talajt, el kell ültetnünk a növényeket, majd rendszeresen locsolnunk és ápolnunk kell azokat. Ha elég kitartóak voltunk, akkor egy idő után olyan kertünk lesz, ahol szívesen ülünk ki a padra, és ahova mások is szívesen jönnek be. Ez mind kemény és tudatos munka eredménye - magától ugyanis csak a gyom fog nőni benne. Pontosan így működik a párkapcsolat is. Sokat láttam már, amelyek gyönyörű virágoskertre emlékeztettek, és még többet, amelyek olyanok voltak, mint az elhagyatott, gondozatlan, gaz lepte telkek. Az első fajtát a párok tudatos és kemény munkával alakították. A másik 'magától' lett."

"A párkapcsolatban sem működik az, hogy én 60%-ot teszek bele, de a másik részről 120%-t várok cserébe. Ez a legvilágosabban a megcsalásos helyzetek párterápiájában derül ki - méghozzá abban a fázisban, amikor a megcsaló fél még őrlődik a társ és a szerető között, nem tudja, melyik mellett döntsön. A társ felé azonban úgy kommunikálja ezt, mintha megfigyelő álláspontra helyezkedne, hogy működik-e még ez a kapcsolat olyan beteljesítő módon, amiért a másikat érdemes feladni. Vagyis csak fél lábbal marad a kapcsolatban, és közben azt figyeli, tud-e még az 100%-os válasz lenni minden érzelmi szükségletére, vagy sem. Ezt a helyzetet úgy is felfoghatjuk, hogy a megcsaló fél a szeretetét szétosztotta két partner között, így a társára (jó esetben) csak 50% jut. Ő 50%-ot tesz a kapcsolatba, miközben azt figyeli, az tud-e neki 100%-ot nyújtani. Ez kezdettől fogva kudarcra ítélt kísérlet. Mivel a figyelme, az elköteleződése kétfelé van osztva, maga sem alkalmas arra, hogy 100%-ot be tudjon fogadni. Ahhoz ki kellene zárnia a másik személyt."

"'Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked' - mondja a félrelépő partner, ugyanakkor kimondatlanul is benne a van a levegőben a mondat folytatása: 'De azért nekem jó volt, és újra megtenném, ha lehetne.' Az ilyen bocsánatkérése a megcsalt fél nagyon hevesen szokott reagálni - anélkül, hogy pontosan meg tudná fogalmazni, mi nem tetszett benne, visszautasítja és kikéri magának. Arra hivatkozik, hogy nem elég hiteles, nem érzi az őszinteségét, nem szólt igazán szívből. Dühe mögött azonban az a kimondatlan fájdalom van, hogy nem érzi a bocsánatkérésben a történtek megbánását, csak a következmények miatti feszengést. Ha a másik következmények nélkül újra megtehetné, amit tett, újra megtenné."

"Gyakran keresnek meg párok azzal a kéréssel, hogy segítsek nekik a kapcsolatot ismét olyanná tenni, mint amilyen a megcsalás előtt volt. Mindig furcsán néznek rám, amikor azt válaszolom, hogy ezt a megbízást nem vállalhatom. Ha ugyanis az a cél, hogy olyanná váljon a kapcsolatuk, mint amilyen a megcsalás előtt volt, akkor egy idő után pontosan ott fognak tartani, ahol most vannak. A megcsalás egy fájdalmas, romboló életesemény, de segíthet ráébredni arra, hogy valaminek változnia kell, megtaníthat olyan leckéket, amelyeket kevésbé drasztikus módokon nem akart a pár elfogadni. A megcsalás utáni helyreállító terápia célja tehát nem lehet az, hogy visszaállítsuk a korábbi állapotot. Sokkal inkább az, hogy a megcsalás tanulságait beépítve a pár egy olyan új módot találjon kapcsolatának működtetésére, amely jobban kielégíti a felek érzelmi szükségleteit, amely tudatosabban őrzi a kapcsolat határait, amelyben nagyobb szabadságuk van arra, hogy kifejezzék egymás iránti vágyaikat, kívánságaikat és szükségleteiket, amelyben kézzelfoghatóbb módon tapasztalják meg párjuk kiállását, lojalitását és szolidaritását."

"A rózsaszín ködfelhőben a megcsaló fél gyakran idealizált személyként látja a szeretőjét, aki mindenben messze felülmúlja a társát. Ez az illúzió sokakat arra sarkall, hogy kilépjenek a házasságukból, és új életet építsenek fel a harmadik féllel. Több adattal is találkoztam már azzal kapcsolatban, hogy ennek az új kapcsolatnak mennyi a túlélési esélye. A számok minden esetben alulról súrolták a 10%-ot. Amikor egy házasság egy harmadik személy miatt bomlik fel, százból mintegy nyolc-kilenc esetben alakul ki tartós kapcsolat (netalán új házasság) a megcsaló és a harmadik fél között. A többi esetben a külső kapcsolat nem sokkal a házasság felbomlása után szintén megszakad."

"Ha megcsalás után a partnerek együtt akarnak maradni, akkor a bizalom helyreállítása a fő feladat ebben a nagyon sebezhető életszakaszban. Ilyenkor teljesen természetes, ha a megcsalt fél gyanakvó, kétségbe vonja párjának szavát, esetleg részletes beszámolót kér arról, hogy kivel találkozott, milyen e-maileket kapott, kivel beszélt telefonon. A megcsaló félnek ebben az átmeneti időszakban vállalnia kell az 'elszámoltatást', ezt a lelki értelemben vett 'üvegzseb' állapotot. A sérült bizalom visszanyerésének fontos állomása, hogy bizonyítsa, méltó arra, hogy elhiggyék a szavát. Persze, ha a kontrollálás az egészséges mértéket átlépi, és kezd kényszeressé, betegessé válni, akkor arról beszélni kell. Ugyanakkor a megcsalt félnek is tudatosítania kell magában, hogy nem lehet mindig ott a társa mellett, nem ellenőrizheti minden mozdulatát, találkozását és üzenetét. Ha újra meg akarja csalni, akkor úgyis talál erre módot, így végső soron nincs más lehetősége, mint bizalmat szavazni neki, ha tényleg szeretné megmenteni a kapcsolatot. Ez döntés kérdése – akkor is, ha az érzelmei tiltakoznak ellene. Az érzelmek ugyanis arra mennek, amerre a döntéseink mutatnak, de gyakran lemaradásban vannak azokhoz képest. Ha tehát eldöntötte, hogy újra bízni akar a társában, akkor az érzelmeknek szükségük van némi időre, de néhány nap, hét vagy hónap után újraszerveződnek, és felsorakoznak a döntés mögött."

Megrendelem a Megcsalás nélkül című könyvet!

Dr. Mihalec Gábor további művei: