Mindegy, hogy mennyi idősek vagyunk, hogy milyen távol élünk a családunktól vagy mit tudunk róluk, ők mindig jelen vannak az életünkben. Láthatatlanul fogják a kezünket, és húznak magukkal az általuk kijelölt úton. Ezt sokan úgy élik meg, hogy velük csak megtörténik az élet, hiába minden próbálkozás, nem tudják irányítani az eseményeket. Sodródnak az árral, napjainkban kevés az öröm, ám annál több a feszültség, bosszúság, frusztráció.

Az életük közepe táján fásultan néznek körül:

• megszürkült szerelmek,
• érdektelen munka,
• megterhelő robot,
• betegségek,
• vagy pótszerekkel oldott hiányérzet

Számtalan esetben ez

• a feldolgozatlan nehézségek,
• az el nem gyászolt veszteségek
• a fájdalmas traumák

                                                      előző generációkból átörökített kifejeződés.

Amíg a múlt feltáratlanul marad, nekünk sincs más lehetőségünk, mint a tehetetlenül szenvedni, és azzal nyugtatni magukat, hogy ilyen az élet. Pedig az élet sokkal nagyobb játékteret ad számunkra, mint gondolnánk. Ehhez azonban arra van szükségünk, hogy megismerjük családi múltunk történeteit, és mint egy puzzle-t összerakjuk a darabkákat.

Photo by Ryoji Iwata - unsplash

Saját sorsunk teljességéhez hozzátartoznak őseink élet darabjai is.

Éppen ezért sokunk életében egyszer csak eljön az a pillanat, amikor sürgető késztetést érzünk arra, hogy megértsük:

• hogyan formálódott a sorsunk úgy, ahogy,
• miért épp azokat a döntéseket hoztuk meg, amiket,
• milyen belső iránytűt követve haladtunk előre.

Ilyenkor általában azon is elgondolkodunk, mennyiben volt „előre megírva” a történetünk, volt-e lehetőségünk a szabad választásra.

Ezek a kérdések foglalkoztatták Szondi Lipótot, a világhírű magyar származású idegorvost és pszichiátert is, amikor megalkotta sorsanalízis elméletét. Ő úgy vélte, hogy sorsunk valójában nem más, mint választások végeláthatatlan sora: választunk magunknak egy párt, barátot, foglalkozást, de betegséget, sőt halált is.

Az volt az elképzelése, hogy e döntéseinket egy láthatatlan erő, a családi tudattalan irányítja.

Úgy vélte, őseink sokféle sorslehetőséget kínálnak fel számunkra, amelyek közül mi magunk választjuk ki, hogy mire mondunk igent, mit teszünk az életünk részévé és mit utasítunk el. Ám ahhoz, hogy ezt tudatosan és szabadon tehessük, elő kell hívnunk az ismeretlenség homályából családi örökségeinket, és ennek a tudásnak a birtokában dönteni arról, mit szeretnénk továbbvinni és mit engedünk el. Sorsunkat a maga teljességében csak a családtörténetünk, a transzgenerációs örökségeink feltárásával érthetjük meg, és így vehetjük saját kezünkbe életünk kormányzását.

Hadd meséljem el, hogy az én életemben miként vált egyértelművé, hogy a családomtól átvett érzelmi tapasztalatok milyen megdöbbentő hatással vannak rám is. Ez a számomra katartikus felismerés a lányom születéséhez kötődik. Tél volt, fagyos januári szombat, amikor az alig egyhetes szuszogó kis csomaggal hazaérkeztünk a kórházból. Ahogy betettem a kiságyába, egy pillanatra megálltam fölötte, és gyönyörködve néztem, figyeltem a légzését, ahogy békésen szendergett. És akkor ebbe az idilli képbe belehasított egy rettenetes érzés: ez a gyerek elveszíthető. Olyan volt, mint egy eszelősen fájdalmas áramütés.Letaglózott.

A kép csal illusztráció - photo by Peter Oslanec unsplash

Akkoriban kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE pszichológia szakán, valamit már kapiskáltam arról, hogy a szülés utáni hirtelen hormonális változások sok nőnél depresszív hangulatot okoznak, ám közben világosan éreztem: itt valami többről van szó. Egyszerűen tudtam, hogy ennek a félelemnek a legnagyobb része nem az enyém. Nem rólam szól. Ott és akkor persze még nem állt össze a kép, de attól kezdve nem hagyott nyugodni, mi történhetett.

Elkezdtem kutatni, olvasni, képzésekre járni, míg végül érthetővé vált az a heves érzelmi reakció, amit újszülött lányom kiságya fölött éreztem.

Nálunk a szeretet és a halál közé egyenlőségjelet rajzolt a sors. A családtörténetemen végigvonul a veszteség mintázata. Anyai nagymamám kilencéves korára teljesen árva lett, egyik rokontól dobták a másikig, fiatalasszonyként két babáját is elvesztette, majd nagyapám korai halála igazolta a tételt, hogy őt mindenki elhagyja.

Az apai oldal sem volt szerencsésebb ebben a tekintetben. Dédapám 1882. december 24-én született, három nappal apja halála után, felnőtt bátyja pedig éppen halálos ágyán feküdt. Anyja félörült volt a fájdalomtól, nem sok esély volt rá, hogy képes lesz ellátni a kisbabát. A bábaasszony ezért úgy döntött, befekteti a kicsit a beteg testvér mellé, hátha elkapja a halálos kórt, és az megoldja a kilátástalan helyzetet. Apai nagymamámat szülei válása miatt egyik napról a másikra szakították el két bátyjától és az apjától, évekig nem is találkoztak, élete nagy szerelme pedig fél évvel az esküvő után hunyt el tüdőgyulladásban. Második házasságból két fia született, egyiküket másfél éves korában veszítette el. Bármerre indulok a családfán, veszteségbe botlom. De nemcsak emberek szerepelnek ezen a szomorú listán, hanem föld, vagyon és sikeres vállalkozás is odalett az évek során.

Hogy ez az én életemben mit jelentett?

Azt, hogy tartottam minden elköteleződéstől, óvatos voltam, nehogy megsérüljek.

Féltem, hogy akit megszeretek, azt nagyon hamar el is veszítem.

Sok terápiás beszélgetés kellett ahhoz, hogy a traumák visszhangjai végre elhalkuljanak, és felismerjem, hogy nem kell tovább cipelnem azokat a szorongásokat, amelyeket az őseim hagytak rám. Ehhez azonban előbb foglalkoznom kellett a történetükkel.

Részlet: Örökölt sorsok - Családi sebek és a gyógyulás útjai

A tét egyébként nem kicsi: csupán az életünk, amit élhetünk akár görcsök, aggodalom, fájdalmak nélkül is, kiegyensúlyozottan és boldogan.

Talán sosem késő lehetőséget adni erre magunknak.

Előző cikkek a könyvről:

.......................................................................................................................................................

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.

Szeretettel várlak :-)