Olvass bele Hidasi Judit Elveszve című könyvébe!
Photo by Ana Francisconi on Unsplash
Összefoglaló
Létezik rosszabb rémálom egy szülő számára, mint a gyermeke elrablása?
Dóra élete teljes és boldog volt. Szerető család vette körül, karrierje felfelé ívelt, minden tökéletes volt, amíg el nem rabolták kétéves kisfiát a játszótérről. Minden kártyavárként dől össze benne és körülötte.
Őrült hajszába kezd és semmi más nem számít már neki, csak hogy megtalálja a fiát. Egy tapasztalt nyomozó, Puskás András és két számítógépes zseni tinédzser lesz segítségére. Az idő előrehaladtával a szálak sehova nem vezetnek, a nyomok kihűlnek, mígnem két év múlva ugyanonnan, ugyanúgy el nem tűnik egy másik gyermek is.
A nyomozás új lendületet kap és kontinenseken át vezet egy szörnyű és váratlan végkifejletig. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem a fia elrablása lesz Dóra legsúlyosabb és legsötétebb megpróbáltatása.
Mire lehet képes egy anya, hogy visszakapja gyermekét?
Olvass bele a részletbe, amikor Dóra élete nagy szerelmével találkozik, hogy segítséget kérjen tőle
“Nem volt erőm, hogy számító legyek.
Ahhoz sem volt erőm, hogy erős legyek.
Farmert, pólót és egy egyszerű espadrilles-t vettem fel. Ebben mentem a sarki kávézóba ahová meghívtam Leventét egy kávéra.
És ahová ő el is jött.
Napszemüvegben és kontyba fogott hajjal léptem be a teraszra, és azt azonnal láttam, hogy ő, a férfi, életem első szerelme, ha lehet ilyet mondani sokkal szebb lett, mint volt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobbant bele a szívem.
De beledobbant.
És az öt év, ami sziklaként esett rám reggel ébredés után tovább nyomta a mellkasom.
Elém sietett.
Megölelt.
Én meg elbőgtem magam.
Úgy tettem, ahogy évek óta nem, zokogtam egy nyilvános helyen, egy régi szerelmem karjaiban.
És nem érdekelt, hogy ki lát.
És nem érdekelt, hogy ki jön tőlem zavarba. Folyt a könnyem. Folyt belőlem minden.
Az elkeseredésem, és a feszültségem.
Minden, ami az elmúlt években rám rakódott.
Ő pedig csak ölelt, és nem engedett el.
Azt is mondta, hogy minden rendben lesz, de ezt nem hittem el.
Jó néhány perccel később, amikor már képes voltam megmozdulni. Olyan ismerős volt. Olyan szeretettel, gyengédséggel teli.
Ahogy megsimogatta a hátam, ahogy odasegített az asztalhoz, ahogy áttolta a saját vizét elém, hogy igyak.
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan el tudtál jönni – szipogtam.
- Mondtam, hogy ha kellek, jövök.
- Igen, tudom, de annyi minden történt. Annyi szörnyűség…
- Ha tudok segíteni, segítek.
A zsebemben kutattam zsebkendő után, de természetesen nem volt nálam. Az asztalon lévő szalvétába fújtam az orrom. Aztán megittam a vizet.
Éreztem, hogy fájni kezd a fejem. És éreztem, hogy az, hogy terv nélkül jöttem ide nem volt annyira jó ötlet.
Ezt ugyanis, nem kellene elcsesznem. Mert nincs más választásom. Nincs más, akihez forduljak.
Ültem vele szemben a sarki kávézóban, ami tényleg csak néhány méterre volt a házamtól, és ahol még soha nem ültem az előtt.
Sokszor elnéztem a párokat, ahogy délutánonként kiülnek limonádét szürcsölni és fagyit enni, kávézni.
Néha azt gondoltam, bárcsak én is egy lehetnék ezek közül a nők közül, akik izgatottan várják a délután, hogy talákozhassanak a férfival, akit szeretnek.
Bárcsak egy lehettem volna a barna vállú nők közül, akik kacéran mosolyognak a koktéljuk felett, és napszemüveget tolnak a fejükre és jó illatúak.
Bárcsak egy lehettem volna a dolgozó anyák közül, akik lopott félórákra szöknek ki egy kávéra a barátnőikkel „dumcsizni.”
Vajon leszek még valaha ilyen?
Vajon ha megtalálom a fiam, és a végére érek ennek a rémálomnak képes leszek még nevetni?
Képes leszek még arra, hogy normális életet éljek?
Arra, hogy legyen jövőképem, nyugalmam, terveim? Ne csak imáim, hogy holnap… talán holnap…
Aligha.
Tudom, hogy soha nem leszek már ugyanaz. Nem leszek már az a nő, aki négy, vagy öt évvel ezelőtt voltam.
És mégis, ahogy ott ültünk a teraszon, férfi és nő voltunk. Régi szerelmesek voltunk.
Régi barátok voltunk.
Néztem a régi szerelmemet, és éreztem hogy újabb sziklák temetnek maguk alá.
Nem azért, mert együtt kellett volna maradnunk, hanem azért, mert előbb kellett volna elválnunk.
Akkor kellett volna, amikor elkezdett romlani.
Akkor és ott, mégis nagyon nehezemre esett bármit mondani, pedig szinte biztos voltam benne, hogy Levente, ez a különlegesen intelligens férfi pontosan tudja, hogy mit akarok.
- Hogy vagy? – törte meg ő először a csöndet.
- Hol így, hol úgy…
Felhúzta a szemöldökét és a fejét rázta.
-Nem kell mosolyognod, ugye tudod? – kérdezte.
-Úgy tűnik, mintha mosolyognék? Most kentem bele fél kiló taknyot a makulátlan ingedbe. Amúgy nagyon szép.
-Kösz.
Fogalmam nem volt, hogy mit mondjak. Rettenetesen zavarban voltam.
-Tudom, hogy miért hívtál föl Dóra… “
Részlet a Elveszve című könyvből.
Ha szeretnéd olvasni Hidasi Judit Elveszve című krimijét kattints a lenti képre:
A szerző által írt másik könyve - Gondolatmappa - olvass bele megéri :-)
......................................................................................................................................................
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni.
Szeretettel várlak :-)
.......................................................................................................................................................
